beszámoló [fesztivál]  2004. augusztus 30. hétfő   14:26

nincsen hozzászólás

  - András -
  
  A sors úgy hozta, hogy ezt a napot szinte teljes egészében a Hammer színpadnál tengettem, annak ellenére, hogy tervbe volt véve még legalább nyolc program vagy négy helyszínen. Persze a Sziget nem Sziget lemaradtam róla” nélkül, ilyen méretek között, ekkora programkavalkádban ez egyszerűen muszáj, másrészt pedig még így is tud annyit loholni, annyifelé szakadni és annyi mindent látni az ember, hogy a kultúrsokk igazi KO-vá válik a végére. A Deti Picasso-t úgy, ahogy van, elfelejtettem (majd Utazó), jó pár csapatot pedig egyszerűen képtelenség volt megnéznem, ugyanis három helyen egyszerre lenni még nem tanultam meg. Meglehetősen vérmes vicsorgással csorgattam a nyálamat a programfüzetre, amikor megláttam, hogy a Hollywoodoo meg a Boogie Mamma is egyszerre van a Blind Myself-fel, s az isztambuli táncoló derviseket sem éppen szívesen hagytam ki, de hát a Children of Bodom mégis csak a Children of Bodom, mese nincs. Eddig a panaszáradat arról, hogy többek között - miből is maradtam ki, következzen az afeletti örvendezés, hogy mit láttam.
  
  Elsőnek például a Bridge to Solace-t, akiket szerencsére egész sokan néztek meg aznap. A hardcore-os törzsközönség is szép számban képviseltette magát, de jó pár metalhead is felbukkant a sátorban remélhetőleg ez annak a jele, hogy tényleg kezd eljutni hozzájuk is a banda híre. A végén a Paper Bags and Plastic Cups alatt a két brancs egy egész érdekes mosh-headbang-pogo gyurmába tapadt össze, mindenki mulatott a maga bevált módján, ahogy csak belefért, igazán szívmelengető látvány volt ez. A program az utóbbi időben megismert volt egyébként (a How Long Do We, a These Maps Are, a Deathrace, a Rethink, s az új nóta szerepelt még benne), a hangzás meg az előző nap, s az elmúlt augusztusok során tapasztalt, de a lényeg úgyis a hangulat, annak meg Bridge to Solace koncert igazán nem szokott híján lenni, ebben aztán senki nem tud keresztbe tenni ennek a bandának. Hamarosan itt a háromszámos új felvétel, tessék figyelni!

  A következő másfél órában egy kis kóválygásra adtam a fejemet, hiszen a Szigeten az is mindig hatalmas élmény nem lehet megtenni 100-150 métert anélkül, hogy ne látnál legalább egyvalakit sárban fetrengeni, kukából előmászni, nagyközönség előtt csapnál fürdeni, pelenkával a fején táncolni, stb. Ezúttal a pálmát az a társaság vitte el nálam, akik Piára gyűjtünk (bort is elfogadunk)” feliratú transzparenssel az ölükben üldögéltek az egyik út szélén na ja kérem, élni tudni kell Nem nevezném éppen magnetikusnak a Bloodhound Gang rám gyakorolt hatását, de azért véletlennek sem mondhatom, hogy végül odakeveredtem a Nagyszínpadhoz útközben éppen azon kuncogtam magamban, hogy milyen vicces is lenne pont a két leghíresebb klipnótára odakeveredni, hát nesze! Sokkal boldogabb ugyan nem lettem a The Ballad of Chasey Lane és a The Bad Touch elhangzásától, de hát nem is a zene miatt mentem, hanem a tetemes mennyiségű ökörség kedvéért. Az aztán volt is, tölcsérből ivástól a Jägermeister vízipisztolyból való locsolásáig. Utóbbi produkciónak a másnapi sajtóközlemény szerint a közönség módfelett örült, én viszont a kivetítőkön csak azt láttam, hogy a spriccelés után az első sorokban mindenki hunyorog és a szemét törölgeti, de hát egye fene.
  
  Valóban zenei élmény reményében rövidesen továbblötyögtem a jazzszínpadhoz, ahol a Kaltenecker Trio műsorát szándékoztam megtekinteni, erről azonban a csúszás és a hosszas átszerelés miatt le kellett mondanom, mivel a Blind Myself-ből nem akartam mulasztani. Más kérdés, hogy a Hammer színpadon is volt csúszás, tehát nyugodtan bevárhattam volna a jazzhelyszínen a kezdést, de hát ugye ha a nénikémnek áramszedője lett volna
  
  Lassan csak eljött a perc, ami a kezdés mellett egyúttal a meglepetésé is volt, a Blind Myself ugyanis az élőben rég nem hallott Heavent-tel dobbantott. Meglehetősen izmos és arányos hangzással (!!!) megtámogatva ismét nagyot sütött a koncertjük (bár Péter vokáljai az első néhány nóta alatt nagyon hiányoztak), annak pedig külön örültem, hogy még a nyár folyamán már hallotthoz képest is megvariálták a programot, ami ritka, de annál nagyszerűbb gesztus a több fesztiválra is ellátogató rajongók felé. Ezúttal az új dalok adták a műsor gerincét (Worst-Case Scenario, Left Hand Paints, stb.), de megszólalt a Ravens és a Horrified by the Sun is, s hogy önkényesen saját legnagyobb kedvenceimet is kiemeljem: a Spirit of the Dead-et és a March of Clowns-t is üdvözölhettem a sorban. Az elemek tomboltak, az energia csak úgy cikázott ide-oda a sátorban, átjárva, felrázva minden jelenlévőt, ami nem kevés embert jelent még a tavalyinál is hatalmasabb tömeg gyűlt össze a Blind idei égrengetésére, ami pedig gyilkosabban nem is sikerülhetett volna. A tömény program végén ráadás nélkül vonult le a zenekar az Allyson és a közönség soraiból még hosszan fel-felharsanó Blind Myself Blind Myself” kórus hangjaira. Rendesen feladták a leckét ismét.

  A háttérben már kora délután óta ott függött a támadó kaszást ábrázoló vászon és előtte fel volt állítva a gyakorlatilag függőlegesen kifelé fordított szinti is (aminek értelmét én ugyan még mindig nem látom), úgyhogy kétségtelen volt, hogy fél tíz fele a Children of Bodom fogja megsimogatni a dobhártyák ezreit. Ahogyan arra az utóbbi időben nem is csak a metalkoncerteken, hanem akár a buszon-metrón-villamoson is gombamód megszaporodott Bodom-pólók száma alapján számítani lehetett, rendes tömeg gyűlt össze fél tízre, bár a sátor tágasságának köszönhetően a hátsó traktusban kényelmesen meg lehetett férni. Nem lévén az elsőszámú Children of Bodom-rajongók egyike, magam is itt foglaltam el a helyemet, s mondhatom, elsöprő hangzást tapasztaltam már abban a pillanatban, amikor megrohamoztak minket a finnek, s ez így is maradt a koncert végéig.
  
  Mint megannyi fellépőt az idei Szigeten, a Children of Bodom-ot is tavaly lehetett utoljára hazánkban látni. Az akkori Summer Rocks fesztiválos produkciójuk is tisztességesen meggyömöszölte a közönséget, de ez még arra is rátett egy lapáttal, mind erejében, mind hangulatában - főleg Janne Warman egy-egy hátborzongatóbb billentyűfutama ült jobban így a sötétben. Az orkánerejű metal-hangszerelésen túl számomra ezek a témák a legvonzóbbak a Children of Bodom zenéjében, amikor teker, csilingel” Warman, az számomra kevésbé érdekes, amikor azonban egy-egy vérfagyasztó atmoszférájú futamot ereszt el, az tényleg roppant hatásos tud lenni. A dalokon kívül is elengedte egyébként az ujjait a szintin, méghozzá nem is egyszer, bár a második alkalommal jó hosszan kérette magát a közönséggel. Szólókból egyébként majdnem egy külön kis koncertnyi kijutott ezen az estén, a szintetizátoros magánszámain túl volt gitár- és dobmutatvány is, szerintem elég feleslegesen, de sejtésem szerint kisebbségben vagyok azzal a véleményemmel, hogy a virgázás unalmas dolog egy koncertben, s megszólalhatna helyette mondjuk még egy-két nóta, ugyanis kitörő lelkesedés fogadta ezeket a produkciókat is, csakúgy mint általában az egész koncertet. Attól függetlenül, hogy a szólóik nem voltak éppen emlékezetesek, a Children of Bodom muzsikusai még mindig szemtelen és szinte hanyag módon mocsokjó zenészek, elképesztő és vérpezsdítő az a precizitásában is tökös, laza rock and roll-os lendület, amivel az egész koncertet végigmuzsikálták. Egy percnyi cipőbámulás sem volt a show-ban, vagy ha mégis, hát azt is olyan fejrázással leplezték a fickók, hogy majd letört a nyakuk. Tényleg nem volt olyan pillanat, amikor legalább két frizura és egy gitár ne lett volna a levegőben, Alexi Laiho is csak addig volt a mikrofon mögé szegezve, amíg muszáj volt ott állnia, aztán már röpült is egy csula a szájából (), emelte a hangszerét, lendítette a haját és dobta az óriási pózokat. Mellesleg pedig a tenyerükből etették a közönséget az első perctől fogva, egyszóval az egész banda bebizonyította, hogy jóformán a színpadon laknak, és nagyon is otthonosnak találják azt a környezetet. Azt meg, hogy nótákat írni igazán tudnak, talán felesleges is volna boncolgatni, elvégre nem mászkálna a fél világ Bodom-pólóban, ha nem így lenne. A tóparti gyermekek legnagyobb himnuszai mind egy szálig terítékre kerültek, volt már egészen az elején a tuti befutó Bodom After Midnight, gördült a tonnás Sixpounder, az emlegetett hátborzongató billentyűtémák egyik legjobbikával felvezetett Angels Dont Kill, az utolsó lemez egyik legütősebbje, a Needled 24/7, és így tovább: Kissing the Shadows, Hate Crew Deathroll, Every Time I Die, stb. Az első két lemez sem volt hanyagolva, talán már harmadiknak érkezett a Silent Night, Bodom Night, a későbbiekben meg előkerült például a Towards Dead End és a Deadnight Warrior is, úgyhogy alapos körképe volt ez még fesztiválfellépésként is a zenekar pályafutásának, csakúgy, mint tökéletes demonstrációja annak, hogy miért is tartanak ott, ahol. Státuszának, ázsiójának maradéktalanul megfelelve döngette meg az idei Szigetet a Children of Bodom ezzel a feltartóztathatatlanul intenzív koncerttel.

  A stílus egész más, a színvonal viszont fikarcnyit sem alacsonyabb: következett a Superbutt. Mivel az utóbbi időben jópárszor olyan dögös hangzással leptek meg, s mivel egy pillanatra elfeledkeztem róla, hogy hol is vagyok, elsőre kicsit megriadtam, hogy nem harap annyira a sound, de aztán el is feledkeztem az egészről, ahogy az első percben a színpad hátuljában állig emelt térdekkel, nyakig felhúzott nadrágban keresztülkocogott a Bridge to Solace-es Fellegi Ádám, megadva a buli alaphangulatát. Lett is aztán dinom-dánom Concrete Shoes-zal, , Losing My Way-jel, Jack is a Dull Boy-jal, Lust Kills-szel, circle pit-tel, wall of death-el, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Külön öröm volt, hogy amint az idén nyáron minden fesztiválon megtörtént feltűnt a színpadon Téglás Zoli az Ignite-ból, és elénekelte Andrással az Unbeatable Eleven album egyik legjobb dalát, az Our Country-t, mi több, a későbbiekben még a Fishmachine-be is besegített a nagyszerű hangjával. A vége felé az Eat My Brains-ben meg ismét dózeroltak az örökérvényű Iron Man-ből egy részlettel, megkezdve az este nem is olyan hosszú hátralevő részében igencsak kiterebélyesedő és felettébb örvendetes Sabbath-tribute tevékenységet (lásd lejjebb). A Superbutt egy igazi energiabomba, ha becsapódnak valahova, annak bizony nyoma van.
  
  Nagyon kevesen néztük meg a Wall of Sleep-et. Az mondjuk igaz, hogy kellett a hely, legalábbis akik ott voltak (egyébként majdnem a fele hazai zenész), azok fejenként 3 négyzetmétert minimum elfoglaltak a léggitárjukkal meg a bólogató fejükkel, de azért fértünk volna még a sátorba, hogy többen hallgassuk meg a Sziget egyik legjobb koncertjét, amelyen ismét elhangzott a Wall of Sleep-repertoár színe-java, s még néhány meglepetés is. Csúcspontot választani én nem akarok, mert nem tudok, az egész koncert maga volt a csúcspont, ehhez pedig egy Far Away from Sunrise, egy Hands of Dust ugyanúgy hozzájárult a maga jellegzetes ízével, mint egy Soil vagy egy Sysyphus Downhill Ride. A Wall of Sleep fellépései nekem mindig különlegesek, de ez még a szokottnál is inkább az volt, hiszen a csapatból kilépett Greff András helyére Hegyi Kolos szállt be a koncertek erejéig, így újra együtt láthattam a színpadon a Füleki-Hegyi IGP-t. Ráadásul külön ajándékként elővezették a Black Sabbath-tól az Under the Sun-t is, a végén pedig a Children of the Grave-vel zártak, hogy végképp ne legyen elég a jóból. Eztán mikor a koncert végén valaki még invitált valamerre, én tényleg csak azt tudtam mondani, hogy számomra innen nincs tovább, itt vége a napnak”. Mire valaki más: Ugyan, itt vége az egész Szigetnek”

  - Utazó -
  
  Ha belegondolok, ez alatt az aktív hét alatt teljesen meg kell változtatnunk az étkezési szokásainkat, ezen senki nem lepődhet meg. Mert igen, meg kell! Hogy a sörgyártó kívánalmainak, a saját magunkéinak megfelelve, és nem utolsó sorban a barátaink igényeiről se feledkezzünk meg, jóval több SZESZ-t tudjunk inni, ahhoz kell a hely. Ezzel a gondolattal szerintem mindenki egyetért. Ha visszapillantunk egy kicsit a tavalyi Szigetre, és megnézzük az árakat, akkor nem sokat emelkedett az Arany Átok ára. Ha emlékeim nem csalnak, akkor tavaly 200 forint volt egy „műanyagkorsó” habtalan és felhajtógáz nélküli felajzott hűs nedű. A tendencia idén sem változott semmit, és a pultosok idén sem tértek el ettől a minőségi követelményeknek megfelelő „osztályon felüli” árutól.
  
  Nos, ha már az egyszerű honpolgár idén se tollasodott meg, és nem tellett autóra vagy taxira, akkor maradt a hajó vagy a HÉV tömeg-hering szállításának élményekkel teli állapota, (igaz csak néhány megálló erejéig) akaratlanul is egymásnak lapuló élménye. Ha valaki kimaradt ebből a jóból, akkor ott volt neki még a hídon való átjutás az ellenőrzőpontokkal, vagy a színpadok sátrak - sok esetben kicsi mérete. Így vagy úgy mindenki átérezhette eme földi jókat.
  A nap első programja a sokat nem sejtető nevű Peca baráti társaság alkalmi hobby zenekara, akiket kis túlzással az etno-rock tárgykörébe kell sorolnom. Hangulataik mélységében ott figyel a Jethro Tull szelleme és a mediterrán zenei hangulatok is megfigyelhetőek voltak szolid akusztikus muzsikájukból. Ezt az igen összetett, improvizatív muzsikát sablonosnak nem tekinthetem.
  
  Ha nincsenek időcsuszások, akkor én sem csúsztam volna le a Hagesher szentimentális jazzes produkciójáról. Egy picit sajnáltam, hogy így alakult, és azt is, hogy nem tudtam jobban elmélyülni produkciójukban, de az utánuk jövő Deti Picasso produkcióját nem hagyhattam ki. Minimális elmozdulással vettem be a közeli büfé-t és újra a színpadot. Már az első pillanatban megfogott az örmény csapat produkciója, mely látványilag (hangszerileg) inkább egy csellistával kiegészült rock zenekarhoz volt hasonlatos, de hangzásilag és mondanivalóilag teljesen eltért attól. Az elhangzott dalaikban az örmény mondavilágot, balladáikat és népdalaikat tárták elénk. Ezeket az újrakomponált, befogadható dalokat rockos hangzással és elég erős pszichedelizmussal tálalták. A zenekar koronájának a szabadabb mozgáskultúrával megáldott énekes hölgyet tekinthetem, aki Kate Bush hangját és személyiségét varázsolta elém.

  Kényelmesen sétáltam át a világzeneire, ahol már a francia nemzet földjéről jött Orchestre National de Barbes javában játszott. A majd tíztagú nagyzenekar arab-török zenei hatásokat takaró játéka biztosan bejött a közönség nagy részének, senki nem csalódott a hangulatában sem utolsó produkcióban. A zenéjükben a Mano Negra irányába mutató hangulatokat és erős kapcsolódási pontokat fedeztem fel a jazz, a dub és a reggae között. Az Orchestre National de Barbes remek produkciója után egy újabb hosszú éjszaka kezdődött el.
  
  A Blind Myself és a Children of Bodom fellépését csak érintőlegesen pillantottam meg a metalsátorban. Az okát inkább a szauna effektusnak tudhatom be. Sajnos nem szeretem az emberi hőtároló elemeket nagy mennyiségben, inkább megmaradnék a fatüzelésnél. A sátrak méretéhez képest sajnos idén se tudták megoldani, hogy normális legyen a légcserélés. Visszatérve a Blind és az utána következő Bodom produkciójára, minden kertelés nélkül be kell vallanom, hogy újra lehengereltek haláli előadásukkal. A kieső hiányzó kalóriák pótlása után rövid időre, de belemerültem a Másfél megbízható táncos és gondolatébresztő produkciójába. A csapat ez alkalommal is ugyan olyan jó hangulatú és minőségű produkcióval ajándékozta meg a közönséget, mint évekkel ezelőtt az Angyaltojás, Kínai nátha, vagy az épp három legutolsó albumuk, de vegyük inkább az összes eddig kiadott albumuk megjelenése utáni koncerteket. Ha egy picit belegondolok abba, hogy miért a Sziámi van a nagyszínpadon és nem a Másfél, nos akkor sem fogom tudni a választ, biztos, hogy lesznek még fehér foltok ez ügyben.
  
  Kis gyaloglás után a HS7 következett, mert nem lehetett teljes az idei Sziget sem nélkülük. A helyszín ez alkalommal is ideális volt, és a méretekkel sem volt baj, a közönség hangulatáról meg ne is beszéljünk. Krisztiánék, ha úgy veszzük, megtalálták az arany középutat a népszerűség és a nem csöpögő slágerek ízléses tálalása között. Ha valaki Kozso művészetét” és jóképűségét keresi bennük, annak nem javaslom ezt a zenekart. Mindenki másnak igen, legyen józan vagy betépett, akár spicces, egyformán jó.
  
  Nem óhajtottam ennyivel elintézni ennek az éjjelnek a zenés kínálatát, ezért még újra beugrottam a Bahiára, ahol a késői óra ellenére is sokan voltak kíváncsiak a Black Ash produkciójára. Többek között én is egy újabb zenei gyöngyszemmel lettem gazdagabb a német együttes koncerjével. Ha azt nézem, hogy Németország messze van Jamaica partjaitól akkor most nagyot tévedek. Bob Marley is biztosan alátámasztotta volna, hogy e csapat dübörgő basszusokkal megsulykolt produkciója a maga egyszerűségében és vidámságával, igen kellemesen telt el. Kicsit rossz kontrasztnak kell tekintenem, hogy a Volt büfénél unalomig lerágott és lejátszott, ránk erőltetett Doors-ot kellett hallgatnunk, mely teljesen elnyomta a bentről kiszivárgott muzsikát - ha ez nem következik be, akkor szinte el sem fértünk volna a sátorban. A hangulat így is eléggé meglebegtette a sátor oldalát, lezárandó számomra a második napot.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: