beszámoló [fesztivál]  2004. augusztus 28. szombat   14:49

nincsen hozzászólás

  Előhang
  
  - Utazó -
  
  Tény, hogy mindig rettegek, amikor meglátom a számlámon lévő apadó összegeket. Szemem ilyenkor lassan összezsugorodik és üvegessé kezd válni, majdnem elhagyja üregét, majd kocsányokon kezd el lógni. Ez a szomorú kész tény mindig elkeserít, de ennek ellenére nem rettent el, mert érzem, és már tudom, hogy az idei Sziget - csendesen jegyzem meg, hogy nevében nem Pepsi, Coca vagy valami hasonló - is nagyon sok jót fog tartogatni. Akkor elkezdjük? Igen, el!
  
  A nulladik nap itt a Hajógyárin elkezdődött, de lehet, hogy utoljára mulathattunk itt tizenegy év után, mert olyan hííííííreket fújnak a szelek, hogy BEÉPÍTIK!!!! No mindegy - nem ez lesz az a fórum, ahol erről kifejtjük véleményünket. Az a hatezer ember, aki itt munkálkodott, alaposan kitett magáért. A fesztivál területén már nem láttam krampácsoló, fűrészelő, kalapáló embert, csak néhány űrisztikus ormányos járművet, mely tonnáival utoljára jól felbarázdálta a még meglévő fűszigeteket. (Ha nem a járművek végezték volna el, akkor a mi háromszázezer pár lábunk teszi ugyanezt, kicsit másként és máshogyan.) Örömmel konstatáltam, hogy a számomra fontosabb vendéglátó-ipari egységek a tavalyi helyükön maradtak, és nem kellett sokat kajtatni utánuk. Az abszolút első napon feltétlenül be kellet vennem a számomra legtöbbet kínáló egységet, a 2004-es év pincészetének díját elvivő Hilltop boroldát és könyöklőt. Nem véletlenül lett ezeknek a látogatásoknak az az eredménye, hogy nagyon sok programot kellett kihagynom - és nem csak ezen az estén lettek fehér foltok, hanem a következő nap jórészét is megfojtotta a látogatás. Hosszú keresgélés után az emlékfoszlányaimból valahogy sikerült újra éleszteni a nap még megmaradt emlékeit. Végül is a borozgatások és a régi barátokkal való találkozások, mondhatom elég sok időt vettek el a hasznos programlátogatásokból. Hiába indultam el újra meg újra, hogy egy-egy programot megnézzek, mindig ismerősökbe akadtam, hát ezek után nem hiszem, hogy bárki csodálkozik azon: nem láttam a szerdára kimért programokat. Most inkább András kollegámnak adnám át az írás lényegi részét.
  
  Első nap (augusztus 4., szerda)
  
  - András -
  
  Kezdődik megint” csengett a fülembe a Csillagok háborúja hatodik részéből C3PO remegő robothangja, ahogy ezredmagammal lassan araszoltam azon a K.” hídon, sokadszorra barátkozva a csuklómon elhelyezett érszorítóval (hiába feszült rajta már majdnem húsz órája, a nulladik nap után felébredve megint csak azt tudtam konstatálni, hogy szoros”. Egyszer úgyis lefogyok annyira, hogy ne legyen elég lyuk ennyire kegyetlen bilincseléshez). A dörzsölgetéssel egész jól elütöttem a hídon való veszteglés perceit, úgyhogy látszólag a következő pillanatban már gurulhattam is lefelé a hűs erdei” ösvényen egy kis terepszemle és akklimatizálódás céljából. A főútra kibukkanva egy kiadós szippantás a tegnap óta meglehetősen szigetesedett levegőből, néhány lábrataposás és vizipisztoly-lövés rutinos hárítása, pillantás a cannabis-levéllel és Che Guevarával ékített kendők, pentagramok és füstölők évek óta fix kínálatára, pár foszlány a karaoke-nál éppen gajdoló művészek produkciójából aztán a megállapítás: Készen vagyok”. Máris.

  Sokkterápiát javasolva magamnak a metalszínpad felé fordítottam első lépteimet, ahol a Gutted vette a lehető legszakszerűbb kezelésbe a véres-beles pólók színpompájában hömpölygő, már e korai órán meglehetősen szép számúra duzzadt tömeget. Nem állíthatom, hogy szerencséjük lett volna a megszólalással (előre szögezzük le: metal koncerten soha nem árt, ha szól a két gitárból legalább egy, sőt, az se nagy baj, ha mindegyik), de a dalaik masszív átütő ereje így is izzasztó volt, pláne, hogy azért az idő előrehaladtával csak javult a helyzet a megszólalást illetően is. A húros hangszerek birtokosainak hála bársonyos többszólamú vokálokkal is színesedett a produkció (bestiális az összhatás!), ráadásul az ismerős Purify by Suicide, Orgasm Through Her Entrails, Man Drawn Around Me, stb. mellett vadonatúj tételek is elhangzottak, úgyhogy a Gutted a Szigeten sem bízott semmit a véletlenre, körültekintően, hibátlanul őröltek. A korábbi kezdésnek köszönhetően már az idejük lejárta előtt tíz-húsz perccel befejezték az előkészített műsort, de szerencsére nem kellett sokat unszolni őket, hogy visszatérjenek pár nóta erejéig. A végén levezető gyakorlat gyanánt elővették a Deicide-tól a When Satan Rules His World-öt is, aztán kóválygó fejjel kereshette mindenki a kijáratokat. Kirobbanó repülőrajtot vett az idei Sziget a Gutted-del.
  
  A Casketgarden-t ezúttal nem néztem végig, csak pár nótával nyugtáztam magamban, hogy a Szigetet sem hagyják cserben. Az előzőekben tapasztalthoz képest meglepően arányos megszólalás mellett vették kezükbe az irányítást a Haunted Dark Intensions-éből kibantokozó Open My Casket-tel, aztán belekezdtek a This Corroded Soul of Mine dalainak adagolásába. Talán az egyik legenergikusabb bulijuk volt ez mind közül, amit láthattam, már-már a zeneileg hasonló vonalón mozgó hardcore bandákkal vetekedő elánnal köpték magukból az I Witness-t, a Human Corrosive Disease-t és így tovább. Tényleg csak a Világzenei Színpadhoz vonzó Lhasa de Sela csábító erején múlott, hogy nem néztem végig őket (ahogy hallottam, így le is maradtam a Bridge to Solace-es Jakab Zolival megerősített At the Gates-feldolgozásról, a Blinded by Fear-ről, amiért igen nagy kár, de azért a későbbiekben részben tudtam pótolni a mulasztást).

  Egy idő után tehát fájó szívvel, de nagy várakozással távozóra fogtam a dolgot, és így pont a Lhasa koncertjét nyitó Con Toda Palabra hangjaira sétáltam be a Világzenei Színpad előtt gyülekezők soraiba. Nem könnyű dolog átadni magadat egy ilyen törékenyen finom atmoszférával rendelkező zenének, ha a németek hatalmas empátiáról számot téve a vállad fölött locsolgatják egymást a sörükkel, melletted a tinik az augusztus végi nyaralás és alkoholfogyasztás részleteit beszélgetik meg éppen, és mégis, és mégis. Percek műve volt csak, hogy torkomon akadjon a belőle egyébként oly bőven ömlő szó, s elbűvölten figyeljem ezt a megkapó koncertet. Pompásan gazdag és mégis alázatos hangszerelésben, a lemezen hallhatóhoz képest semmivel sem szegényesebben, sőt inkább energikusabban szólaltak meg a dalok, amiért öt muzsikus felelt vagy másfél tucatnyi hangszert megszólaltatva. A multiinstrumentalizmus csúcsa a billentyűs volt, aki akár egyszerre is játszott a Bösendorferén és a rajta elhelyezett szintetizátoron, közben pedig még egy műanyag csövet is fújkált, arzenáljában pedig a hangszerként nehezen definiálható eszközök két olyan kifejezett szélsősége is megtalálható volt, mint a laptop és az ásványvizes palack, amit a mikrofon előtt rázogatott. A válogatott zenészek játéka önmagában is élményszámba ment tehát, de a zenének igazi szívet-lelket persze Lhasa dallamai kölcsönöztek, akinek előadásmódja éppolyan pajkosan intim, csendesen kitárulkozó, mint a mesés énekdallamai, s ennek köszönhetően akárhol, akármilyen körülmények közt képes lehet rabul ejteni. Egész lényével, minden mozdulatával, gesztusával átélte és előadta a dalokat, néha könnyed tánclépéseket lejtett, és több tétel kapcsán beszélt a hozzájuk kapcsolódó érzésekről, elmesélte a születésükhöz kötődő történeteket. Magam csak a friss (a sorban második) The Living Road című nagylemezét ismerem, az erről felcsendülő dalok között külön örömmel fogadtam a Para el Fin del Mundo o el Ano Nuevo-t, a koncert legigézőbb perceit pedig számomra a szenvedélyes My Name hozta el. Kerültek elő dalok persze az első albumról is, sőt, egy ottani koncert kapcsán megtanult portugál népdalt is elővezetett a zenekar. A vége felé aztán a világzenei helyszínre táncolni érkezőknek is kedvére tett az együttes a ráadás tüzes tételeivel, kétséget sem hagyva afelől, hogy a vidámság sem áll távol tőlük. Balzsam volt ez a koncert, mert elringatott, békével és türelemmel töltött el, amire mindig érdemes időt szakítani, kiváltképp pedig egy ilyen mozgalmas hét első óráiban.

  Öles lépteimnek köszönhetően eztán még jutott egy kevés a Sear Bliss koncertjéből is egész pontosan egy Twilight és egy új dal, amiben Csihar Attila is szerepelt. Ennyiért máris megérte volna a kiadós gyaloglás, a vendég hangja ugyanis most sem volt kevésbé őrületes, mint bármikor máskor, de azt is örömmel fogadtam, hogy a Summer Rocks után ismét egy kellemesen élvezetes hangzással sikerült ha mégoly rövid ideig is megcsípnem az egyébként szokott módon remeklő csapatot. Ráadásul rövidesen teljes egészében pótolhatom a mulasztást a budapesti lemezbemutatón.
  
  Az első igazi szigetes” bravúrt eztán sikerült elkövetni, amikor is a Wan2 színpad előtt bőszen vártam a Wackor kezdését, miközben ők már zenéltek a Bahia-n. Azért ahhoz még időben eszméltem és érkeztem, hogy az IHM-es Pali hathatós közreműködésével elővezetett Hurry and Join Abandoned Souls-t meg a lemezen Jinxted Obscene Evolver álnéven futó Electric Fire-t megcsípjem, és konstatáljam, hogy a Wackor bizony még mindig, sőt egyre inkább nagyszerű élőben. Utólagos információgyűjtésem szerint egyébként nem volt túl hosszú a koncert, de azt én is meg tudtam állapítani, hogy így is rendesen odacsaptak, nálam főleg a Hurry végén tapasztalható málházással, úgyhogy én magánszorgalomból rendesen megszédültem még egyszer, mielőtt kalapácsot kaptam volna az arcomba.
  
  Merthogy közelgett a tetemre hívás ideje, tehát amolyan zombis lassúsággal és nyugalommal megindultam a Hammer színpad felé. Gyanúsan nagy számú tömeg hömpölygött be a tágas sátorba a Cannibal Corpse kezdésére, aminek aztán meglett a következménye is: eleinte mozdulni is alig lehetett, a koncert közben azonban jó páran rájöttek, hogy nem a megfelelő helyen járnak, így aztán a végére jó, ha feleannyian maradtunk, mint ahányan kezdtük. Mondanom sem kell, ez csakis a zene töménységének (és esetleg a hőségnek) köszönhető, az ugyanis kizárt, hogy bárki jogosan panaszkodhatott volna a játék minőségére vagy a program összeállítására. Eleinte ugyan olyan halkan szólalt meg a buli, hogy ahhoz képest még Lhasa is fülsiketítőnek volt minősíthető, a későbbiekben azonban ez is javult egy kicsit, és legalább a megszólalás arányosságával szemben nem kellett panaszt emelnünk. A Cannibal Corpse esetében erre aztán szükség is van, ugyanis ha mindent kihallani, az túlzás nélkül óriási zenei élmény. Őrlő ritmusképletek, komplex bőgőfutamok, masszív gitárfalak, Corpsegrinder öblös hörgésből tébolyult sikoltásba váltó veszett vokáljai, és mind felett az időről időre felvijjogó, vibráló vagy éppen lassan, forrón ömlő szólók mind-mind hibátlan egységben állt együtt ezúttal is. A legsűrűbben a gépek” és az istenek” kifejezést hallani a Cannibal Corpse élő teljesítményével kapcsolatban, s valahogy mind a kettő igaz is rájuk. Most is a szokott volt a képlet: hol csak dörzsöltem a füleimet és a szemeimet, hogy milyenfokú precizitás és energia jár együtt tökéletes magabiztosságban a játékukban, hol meg teljesen eszemet vesztettem (először a megbízhatóan harmadikként érkező Stripped Raped and Strangled-nél, ami szerintem a legjobb daluk). Észbontó a pontosságuk és észbontó a megszállottságuk is, elég egy pillantást vetni Corpsegrinder ventilátorként pörgő hajára, a combján az ütemeket szakadatlanul verő öklére, az Alex Webster könyökéről és Pat OBrien csuklójáról csöpögő verejtékre vagy Paul Mazurkiewicz megfeszített tartására, hogy lássa az ember: ez a banda maga a metal megelevenedve, teljes elkötelezettségben, odaadással és hozzáértéssel. Pont.

  Nagyszerűen értenek a műsor felépítéséhez is, s ennek megfelelően manipuláltak ezúttal is sebességgel és hangulattal: hol pillanatok alatt ledorongoltak mondjuk egy Pounded into Dust-tal, hol pedig lassabban mardostak, pl. a Gallery of Suicide páratlanul hangulatos első perceivel. Közben bebarangolták az egész pályafutásukat, a Vomit the Soul, a The Cryptic Stench és a Staring Through the Eyes of the Dead éppúgy elhangzott, mint az Unleashing the Bloodthirsty, a They Deserve to Die vagy a The Wretched Spawn, vagyis szokásukhoz híven semmilyen szinten nem hagytak támadási felületet. Sok minden állandó a Cannibal Corpse fellépéseiben, a Fucked with a Knife-ot persze most is a lányoknak ajánlotta Corpsegrinder, s a végén megbízhatóan érkezett a Devoured by Vermin Skull Full of Maggots Hammer Smashed Face hármasa is, de senki nem mondhatja, hogy önmagát ismételné, vagy unalmassá válna a banda, ugyanis esetükben a legfontosabb, nevezetesen a minőség is örök. A távozott Jack Owen helyén új arc pengetett, a korábban az Origin soraiban szerepelt Jeremy Turner, de talán volt, aki távolabbról észre sem vette a cserét: egy hasonlóan kifogástalan tudású és hasonlóan kopasz figura foglalta el a színpad (nekünk) bal szélén levő helyet, talán annyi változott csak, hogy elődjéhez képest intenzívebben villogtatta felénk tar koponyáját, ami viszont kifejezetten előnyös dolog. A Vader után a műfaj másik alapvető bandája is elsöprő módon demonstrálta az igazán hiteles death metal együttesek kitartását, odaadását, erejét és minőségét. A Cannibal Corpse örök.

  Levezetés gyanánt a Wan2 színpadhoz zarándokoltam a League of XO Gentlemen fellépésére. Ezen a pódiumon évről-évre sikerül elcsípnem egy olyan együttest, amit nem ismerek, pusztán a kíváncsiság hajt a koncertjükre, viszont utána nem győzöm áldani a sorsot, meg a programfüzetben álló ajánló szerzőjét, hogy arra tereltek, ahol mindez történt. Tavaly ilyen volt a Senser, idén pedig a LOXOG, akik pimasz módon provokatív zenéjükkel pillanatok alatt maguk mellé állítottak. Friss és izgalmas a hangzásviláguk, a dalaikban nemcsak flörtölnek az elektronikával, hanem kiemelkedően fontos szerepet ruháznak rá, de a frappáns gitártémák és a doboslány kemény ritmusai sem temetődnek DJ Cixx megoldási alá, sőt! Minden ízében élő, eleven ez a banda, feszes és robbanóan energikus az előadásmódjuk, úgy rázták fel a hangulatot, hogy még a tücskök-bogarak is ütemes és elismerő bólogatásra kényszerültek odakint a fűben. A deszkák felbontásában különösen jeleskedett RudeBoy (ex-Urban Dance Squad), aki ugyanolyan hirtelenséggel volt képes a színpad egyik sarkából a másikba pattanni, mint a szinte rajzfilmfigura-szerű szavalásból dühödt üvöltésbe (vagy alkalmasint dallamokba) váltani egyszerűen frontembernek született ez a fickó! Nem mellesleg pedig nagyszerű muzsikusokkal szűrte össze a levet igen, pontosan ez az, amire szerintem azóta szükség van, amióta a Rage Against the Machine feloszlott. Félreértés ne essék, a League of XO Gentlemen-nek megvan a maga zenei világa, a maga küldetése, nem más csapatok árnyékában léteznek, de a hatás tagadhatatlan, és a mindenségit, jól is esik hallani, hogy van még ilyen minőségű, ilyen erőtől fűtött muzsika! Mellesleg pedig maguk sem szégyellik, hogy ismerik Tom Morello nevét, hiszen kellemes meglepetésként a vége felé elővették Los Angeles multikiadós gerilláitól az abszolút klasszikus Bulls on Parade-et, ami persze óriási pattogást eredményezett a nézőtéren. Egy, csak egy a baj: miért alig negyedház, s nem egy tökig tömött sátor emelgette a patáit erre a zseniális bandára? Remélem, mire legközelebb jönnek, többen eszmélnek!

  Mivel a levezetés” nem éppen pihentetőre sikerült, újból nekifutottam a lazításnak a Siemens színpadnál, ahol a Kowalsky meg a Vega neve ígért kellemes perceket. S lőn: A Black-Out frontembere és válogatott muzsikustársai ezen a nyáron másodszor bűvöltek el a finomságban és hangulatban verhetetlen dalaik sorával. A nagylemezről válogatott nóták Akit a pénz nem boldogít, Budapest éjjel, Mintha bankot rabolnék, Pimasz grimasz, Fekete lepke - mellé ismét fért újabb dal is a sorba, meg feldolgozás is, a másnap a Nagyszínpadra érkező new yorki szemétszállítók Scooby Snacks-ének vegás interpretációja. Az élmény pompás volt, de annyira, hogy még a sörömet sem akartam feltétlenül a keverőshöz hajítani, amiért mindenáron metalbandát akart csinálni a Kowalsky meg a Vegából a hangosítással. Mindig érdemes ehhez a zenekarhoz fordulni, ha tartalmas és pihentető kikapcsolódásra, vidámságra vágyik az ember.
  
  Egy idő után úgy döntöttem, hogy a tökéletes pluralizmus jegyében visszamasírozok a Hammer pódiumhoz és megnézem a Tesstimony koncertjének végét. Három számot csíptem el, s a Firstborn Chaos és a Scars of My Christ között pótolhattam a már emlegetett délutáni mulasztást is, hiszen itt megint megszólalt az At the Gates Blinded by Fear-je, szintén duettben elővezetve, a korábbinál nem kevésbé jeles Tóth Balázs Cseh István (Casketgarden) kettős által. A Tesstimony-ról már sokszor leírtam, hogy nagyszerű koncertbanda, ez pedig legfeljebb csak tovább javulhat az idő előrehaladtával (bár nem tudom, hogy még hova), a Szigetről meg már sokszor sokan leírták, hogy a béna hangosítás attribútuma ennek a rendezvénynek. Így a negyedik-ötödik pocsékul megszólaló koncert táján már közel teljes nyugalommal fogadtam a mísz soundot és a belső potméterek szakszerű tekergetésével el tudtam érni, hogy egy remekbeszabott Tesstimony-bulival méltó módon zárjam a meglehetősen izmosra sikerült első napot a Szigeten.
  
  Kései vacsorát fogyasztottam a hamburger-kolbász-saslik sivatagban szinte már délibábként káprázó, ám mégis valóságos Főzelékfaló oázisában, aztán megindultam a kijárat felé. Közben a korai kelés gondolatának sárkányát pillanatok alatt Szent Györgyként döfte le bennem a remény, hogy ha olyan jól folytatódik, ahogyan ezzel a nappal kezdődött, akkor bizony nagyon rendben lesz az idei Sziget.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: