beszámoló [fesztivál] 2004. augusztus 26. csütörtök 17:23
2 hozzászólás
szerző: AndrásVörös Yuk tábor 2004 július 21-23, Százhalombatta, Csónakház
A nagy nyári fesztiváldömpingben helyet kapott egy, a nagy rendezvényeknél sokkal szerényebb, ámde nagyon is hangulatos esemény, a Vörös Yuk tábor. A helyszínül szolgáló százhalombattai Csónakház csendes környezet, és bár maga a koncertterem” nem a legalkalmasabb élő fellépések befogadására a műanyag zuhanypadlóból emelt” színpadával”, és a meglehetősen korlátolt hangosítási lehetőségeivel, mégis egy emlékezetes bulinak adott helyet július végén. Igazán kellemes volt ilyen barátságos, mindenféle feszültségtől, tömegtől mentes, békés környezetben kikapcsolódni, ráadásul nagyszerűen összeválogatott zenekarok társaságában, köztük jó pár olyannal, amely éppen itt tette le elém első ízben a névjegyét, s egyáltalán nem feleslegesen.
Érkezésemkor éppen a Tatu 18 fogott a muzsikálásba. Nagyon fiatal (de máris kétlemezes) bandáról van szó, a stílusuk pedig nagyon nem az én asztalom, nagyjában-egészében fúvóssal erősített dallamos punk muzsika. Mint külső megfigyelő”, annyit állapítottam meg, hogy a dalszerzésben még van tere fejlődni a csapatnak, de a színpadképességük máris imponáló. Igazán rutinosan és lazán, nagyokat poénkodva vezényelték le a koncertet más kérdés, hogy alig öt ember előtt, ugyanakkor sietek hozzátenni: úgy éreztem, nem pironkodnának nagyobb publikum előtt sem. Hogy lesz-e lehetőségük szélesebb közönség előtt is bemutatkozni, az csak rajtuk múlik.
A Dark Clouds alig tíz perccel a meghirdetett kezdési időpont előtt futott be a helyszínre, de pillanatok alatt egyberántották a színpadot, aztán meg a maroknyi egybegyűltet is. Jó varacskos hangzással rontottak elő a csendből a They Pull the Strings - Suiciety kettőssel, aztán jöttek sorban az olyan dalok, mint a dögösen marcangoló Diamond Cutter, a Hungarian Underground Lifestyle himnusza, a pörgős Marketing Strategy Free Zone, a HatebreedThis is Now-ja, az Entombed-tól a tekerős Parasight, a Bolt Thrower mázsás The Powder Burns-e, a végén pedig egy általam már rég hallott saját gyöngyszem, az Its Back is, amely dallal annak idején megismertem a csapatot. A Dark Clouds zenélhet akár tizenöt, akár kétszáz embernek is, akkora érzés van a játékukban, úgy rendezik át a színpadot és akkorát öklelnek minden esetben, hogy számomra teljesen evidens: ha csak tehetem, ott a helyem, ahol ők játszanak. Örvendetes módon erre egyre többet van lehetőségem, ugyanis elég rendesen aktiválták magukat koncertügyileg remélem, nem apad a lendület a jövőben sem, bár erre pont az egyik legelszántabban ténykedő és leghitelesebb magyar banda esetében szerencsére vajmi kevés esélyt látok!
A Buried by Time-nak a zenéjük jellegéből adódóan kevésbé állt jól ez a koszos megszólalás, mint a Dark Clouds-nak, de azért az élvezhetőség nem sérült nagyban, másrészt pedig esetükben is elég hamar el tud kapni a zenében lobogó tűz annyira, hogy ne foglalkozzak feleslegesen a hátráltató körülményekkel. Eddigre azért már elkezdtek szállingózni az emberek, a többség be is gyűlt a terembe, s habár a Buried by Time-ot is néztük már jó tíz-tizenötször ennyien is, ha nem is valami hevesen, de azért itt-ott most is mozdult a kéz és a láb”, kiváltképp a záró Words of Love-ra. Rögtön hozzáteszem, megérdemelten, hiszen ez a banda is jelesen bizonyította: az első számukra a zene, hogy kinek, mennyinek, hol, vagy mikor, az mind csak ez után következhet. Éppen azért dohogok mindig, hogy miért csak ennyien?”, mert annyi zenekarnál vagyok tanúja ennek az örvendetes hozzáállásnak. De végül is mindegy, hiszen aki ott volt, az így is jól járt, mint velük mindig.
A Semmi Komoly-jal én itt találkoztam először, és csupa pozitívumot mondhatok el az ismerkedésről. Punkzenében utaznak, méghozzá abban a fajtában, ami engem is meg tud hatni, mert mellőz minden olyasfajta infantilizmust és zenei elemet, amit bár nem én vagyok a kérdés legnagyobb szakértője, de szerintem az utóbbi időben elég sokan tévesen azonosítanak ezzel a műfaji meghatározással. Esetükben tehát a punk” pezsdítően dinamikus, jól megfogalmazott témákkal operáló muzsikát és őszintén kritikus, szókimondó dalszövegeket jelent, maximális hitelességgel és odaadással tálalva. Szó nem érheti a házuk elejét az élő produkció miatt sem, úgyhogy én kifejezetten örültem neki, hogy útjaink keresztezték egymást, remélem, fogják is még.
A Nesze is nagyjából hasonló vizeken evez zeneileg, mint a Semmi Komoly, s a minőségben sem volt egy fikarcnyi visszaesés sem az előző zenekarhoz képest (minden érvényes tehát rájuk, amit ott leírtam), s ahogy néztem, nem is nagyon cserélődött a teremben a közönség a két koncert között. Igazi unity” hangulat uralkodott odabenn ezen percekben is, a csapat ismerői, barátai óriásit tomboltak az együttessel, s én is elégedetten bólintottam, konstatálva, hogy nem négy kedvencet meg néhány ballasztnak való bandát jöttem el megnézni, hanem sikerült megint megismernem egy, a figyelemre érdemes zenekart, akik tudják, hogy miért zenélnek, mit akarnak, és ennek megfelelően is tevékenykednek.
A New Fight-ot utoljára a Gorilla Biscuits-feldolgozás műsorral láttam, itt volt tehát már az ideje, hogy ismét hallhassam a saját szerelmesdalaikat is élőben. Elég egyedi módon közelítik meg a metalcore-t, nagyon is sajátos hangjuk van, amiért már önmagában is érdemesek a figyelemre, de az élő erejük sem kevéske, ahogyan a váltásokban gazdag, heves dalokból precízen kinyúzzák a bennük rejlő összes energiát. Különösen hatásos, ahogy a két énekes hangja egymással birkózik, megjárva az üvöltő vokálok összes hangfekvését, és összefogja a hangszeresek egyszerre tartalmas és izmos játékát. Nekem csak lassan adta meg magát a zenéjük, de amióta megtaláltam rajta a fogást, igazi, sőt időről-időre nagyobb élmény találkoznom a New Fight-tal.
A soros Septic volt számomra a Vörös Yuk Tábor egyik igazi meglepetése. Nem ismertem korábban a bandát, ráadásul először eléggé meg is ijedtem, amikor megpillantottam, hogy a dobos símaszkban készül végigütni a bulit. Az álarc azonban szerencsére lekerült a fejéről pár nóta múltán, a banda pedig egyszerűen felrobbantotta a csónakházat. Elég sokfelé jártam már, láttam igazán megveszekedett módon zúzó zenekarokat, de a Septic dühödt döngetésének láttán-hallatán így is olyan apróra zsugorodtam össze és úgy kapaszkodtam a hátam mögött álló szék támlájába, amennyire csak tudtam. Olyan fékevesztett tombolást vezettek elő mind zenei értelemben, mind pedig a mozgás tekintetében, hogy ahhoz képest mondjuk a Soulfly maximum egy mackóval csapkodó óvodásnak tűnhet csak! A vaskosan mokány ütemek és a bosztoróc riffek csak úgy csapkodtak ide-oda a padló meg a plafon között, Lukács Richárd énekes pedig még erre is rátett egy lapáttal, ahogy métereseket ugorva, dühödten üvöltve rótta a színpad előtti területet. A hajnali órákban fültanúja voltam, ahogy egy emberkedő tagnak megjegyezte: ha dühös vagy, sok a felesleges energiát, csinálj zenekart, én is azt tettem”. Hát pont ez érződik az egész banda produkciójából: ennél őszintébb szív-lélek-ösztön zenét én bizony elképzelni sem tudok, éppen ezért is voltam annyira lenyűgözve a koncertjüktől.
A másik váratlanul kellemes élmény a Step on It révén ért. A nem kicsit borult brigád makacsmód old school hardcore/grindcore-t nyom, méghozzá pusztítóan szikáran, és a roppant dühös, nem éppen szószátyár szövegeik is nagyon találóak. Ha valakinek minderre dobban a szíve, azonnal menjen el egy koncertjükre vagy keresse a lemezüket, mert felemelően őszintén és jól csinálják a dolgot, tényleg vérpezsdítő egy banda ez. Ha viszont valaki ettől nem ájulna el, annak is ajánlok egy koncertlátogatást, mert elképesztően makkantak a srácok, főleg a frontember. Az elején például nem volt mit kezdenie magával, hát leült törökülésbe, és bejelentette, hogy addig is meditál a csúcs nálam egyébként az volt, amikor az egyik nóta után hitetlenkedve bámult a dobosra, és csak azt tudta hajtogatni: Iszonyat gyorsan ütötted Úristen!”. Mind a zenének, mind a hangulatnak köszönhetően pillanatok alatt melléjük állt a maroknyi jelenlevő, a Half Life című másfél másodperces daluk pedig akkora slágerré avanzsált, hogy helyből háromszor adták le a publikum követelésére, aztán a végén ráadásképpen még egyszer. Tíz pont!
A Oneheaded Man-nek sem kell a szomszédba menni lököttségért, elég volt intro gyanánt a Lemezlovas daláig visszanyúlniuk, és mi máris kétségbeesetten nyerítettünk a röhögéstől ezen a késő éjszakai órán Tompi kollégával. Aztán elkezdték a műsort, nekünk meg szépen az arcunkra fagyott a vigyor, majd fokozatosan egy elképedt o-ba kezdett torzulni a szánk, ahogyan jöttek egymás után a nem egyszer, s nem is kétszer megtekert dalok. Lemezről nem ismert nótákkal nyitottak, aztán a végén elővezették a háromszámos Feed the Pigs demo tételeit is. Ez az anyag nálam nagyon betalált, de az ismeretlen nótákkal is tudtam mit kezdeni, hiszen a komplexitás náluk inkább azt jelenti, hogy sokadszorra is van mit felfedezni a dalokban, nem pedig azt, hogy elsőre emészthetetlenek. Az a hanyag elegancia pedig, amivel mindezt tálalják, külön élvezetessé teszi az élő találkozást, gondolok itt elsősorban is András veszett grimaszaira és farkasvigyorára, de általában véve, csapatként is remekül visznek élőben plusz dinamikát ebbe az alapvetően nagyon is átgondolt, kidolgozott muzsikába. Egészen különleges, kicsit bizarr hangulatot teremtettek az éjszaka közepén, messzemenően megérte kivárni őket.
A műsort záró Anti Fitness Club a neve alapján nagyon vonzó volt, reméltem, valami Crowbar tribute-ba futok bele, de sajnos nem. Ezzel a fajta punkos zenével én nem tudok semmit kezdeni, maradjunk inkább csak annyiban, hogy a nevük jó, meg a büfé is működött még.
Cseppet sem bántam meg, hogy szakítottam időt a Vörös Yuk táborra, sokkal jobban sült el az egész még annál is, amire számítottam. Külön öröm volt, hogy a négy banda mellett, akiknek a neve elcsábított, ugyanennyi olyan zenekart ismertem meg, akik legközelebb már magukban is vonzóak lesznek számomra. Remélem, azok révén, akik ott voltak, elterjed a rendezvény jó híre, és jövőre legalább egy kicsit többen gyűlünk majd össze.
Szólj hozzá!
Hozzászólások:
Morello
2010. november 22. 13:23 #2
Én személyesen is ismerem, és tényleg egy fantasztikus ember, rendkívül intelligens, lenyűgöző személyiség. Nem csak zeneileg, hanem emberként is.
tamas1973
2010. november 19. 21:35 #1
Alba Hyseni - "EGY CSODÁLATOS HÖLGY!"
Magyarországon egyelőre még új, Alba Hyseni, egy gyönyörű és hihetetlenül csodálatos hölgy! Megérdemli,hogy legyen neki egy fanklubja,több koncertje,stb.
Nem ismerem őt személyesen de 2010.Oktober 29-én a Gödörben nagyon megszerettem!
Személye lenyűgöző, nem csak olyat mutatott nekünk, amit eddig nem láthattunk,halhattunk, hanem azért is, mert olyan szemmel, amivel eddig még nem láthattunk!
Csodálatos hangja tisztára lenyűgöz! Oda juttat el bennünket ez a hang, ahol eddig még sosem jártunk!
HANGJA hitelességre,SZŐVEGEI megbízhatóságra,a tartalom korrektségére helyezik el a hangsúlyt, a hallgatót ezen keresztül célozza meg elsősorban! Roppant különös és nagy élmény élőben látni,hallani!
Hangszín, egyéniség tekintetében viszont evidens, hogy jelen pillanatban ő vezet országunk különlegességeként; akik,a szövegeit,interjúit olvassák, azok pont a karakterisztikusabb jelleg miatt kedvelik!Mindenhol van hiteles,vallós mondanivalója.
Sztár lesz, mert alkalmas rá,legenda lesz, Kívánom!
17:23
