beszámoló [koncert]  2004. augusztus 19. csütörtök   12:44

nincsen hozzászólás

  Július közepén nem egész 24 órával előző ottjártam után ismét a Kultiplexbe csábultam: a két részes Nagy SKAland fesztivál első napja csalogatott a Kinizsi utcába, ahol két jeles hazai fellépő kíséretében egy igazi nagyágyú, a New York Ska-Jazz Ensemble rég várt koncertje valósult meg számos zenerajongó legnagyobb örömére.
  
  Az est nyitányát a Boogie Mamma frontemberének spoken word-produkciója jelentette, amelyben Gryllus Vilmos munkásságáról értekezett, dalrészletekkel színesítve az előadást. A technikus ugyan a szózat közben faragatlan módon egész egyszerűen kikapcsolta a mikrofont, de hát az igazi előadóművész megállíthatatlan, mint Ötvös Csöpi ökle: Dávid jól megemelte a hangját, az érdeklődők közelebb húzódtak, s folytatódott a kinyilatkoztatás. Közben azért a színpadra gyűlt a banda népes tagsága is, elkezdtek a nézők is áramlani a terembe, végül megszólalt a muzsika, s rövidesen megelevenedett Jónás Rita szombat-vasárnap reggeli Kölyökklubja, midőn is Dávid kalóz-ska koncertet hirdetett. Ennek jegyében aztán ólomcipőket húzva” bevetette magát a publikum közé, úszott”, fetrengett, lábak között bujkált négykézláb, aztán visszakapaszkodott a pódiumra a mikrofonja zsinórját kötélhágcsónak használva, a piros pólósokat kinevezte cápáknak, aztán közéjük taszította a vokalistalányt, abszolút csúcspontként pedig bemutatta, milyen a kampókezes, féllábú kalóz-skanking A taglétszámában lassan már a PASO-t megközelítő banda pompásan húzta ezúttal is a talpalávalót, régi és új egyaránt akadt a műsorban, Black and Decker-től Apró keblek dicséretén és Reklámon át Telemarketingig. A legnagyobb faláb-kopogás persze ezúttal is a Csiga drámai felvezetéséből előtekeredő Kakaós csiga melódiájára vette kezdetét, de a rumgőzös hangulat mindvégig a magasban szárnyalt. Mint minden jónak, a hajókirándulásnak is vége szakadt egyszer: Dávid tehát bejelentette, hogy a Boogie Mamma-fregatt elsüllyed, a kalózcsapat pedig átengedte a színpadot a következő brigádnak.

  A Jolly Roger helyére egy másik fekete-fehéren lobogó zászló került, a pódiumra pedig megérkezett a Pannonia Allstars Ska Orchestra. A banda a múltkori születésnapi buliján elegánsan bizonyította, hogy könnyűszerrel képes megtölteni a Kultiplexet, ezúttal pedig előzenekarként is teltháznak húzhatták. A közismert és közkedvelt dalok alkotta szett (PASO, World Has Gone Mad, Bemegyek a városba, Babylon, Gagarin, stb.) a szokásos hatással bírt a közönségre: kezek és lábak egyaránt a levegőbe emelkedtek, fülig érő mosoly terült szét az arcokon, a kollektív verejték hamarosan már a pepitában káprázó falakról is csöpögött, a hangulat pedig a tetőt emelgette. Hozta össze mindezt úgy a PASO, hogy egy gitárossal és beugró billentyűssel játszottak, aki egyetlen próbán tudott csak részt venni a zenekarral úgy gondolom, ennek fényében a muzsikusi kvalitásokat és a zenekari összteljesítményt fölösleges is volna tovább méltatnom. Kellemes játékidejű koncert után azzal búcsúztak, hogy ráadást nem adnak, legyen végre a new york-iaké a terep, de aztán ahogy levonultak, úgy termett a mikrofonnál egy lány a közönségből, s kezdte követelni, hogy Játsszatok Kuki-mukit!”. Személyes kérésből egész teremre kiterjedő skandálás kerekedett, aminek már csak nem állhatott ellen a banda sem, szépen felsorakoztak tehát újra, szabadkoztak egy sort, hogy inkább valami olyat játszanának, ami már elhangzott, mert mást nem próbáltak össze, aztán csak belecsaptak a kívánt dalba (egyébként persze minden különösebb hiba nélkül). Rövidesen feltűnt a színen a NYSJE billentyűse is, s víg táncba kezdett, a refrén sorait pedig együtt is énekelte Krsáékkal, egyszóval már itt igazi ünneplésbe torkollott az este, pedig szép nagy adag volt még hátra az aznapra kijutó örömből.

  Azt pedig a New York Ska-Jazz Ensemble ingbe-öltönybe bújt brigádja szállította le, de minden várakozásomat felülmúlva. Tömeg, levegőtlenség, hőség ide vagy oda, a banda páratlanul hangulatos muzsikája pillanatok alatt bejárta, belengte, megtöltötte a termet, feledtetve minden kellemetlen körülményt. Egyszerűen elbűvölő az az elegye a jazznek, swingnek, ska-nak, reggae-nek s még ki tudja mi mindennek, amit ők játszanak, elbűvölő az is, ahogy az egyes műfajokat egymásba mossák, elegyítik, s végképp elbűvölő, ahogy mindezt élőben tálalják. Ritkán tapasztalható rajongó zeneszeretet, virtuóz odaadás, tűz vibrált az élő játékukban, az egymás közti összekacsintásaikban, az arcukon elterülő széles mosolyokban, s ez a szenvedély könnyűszerrel, csábítóan cikázott át az egész termen, ellenállásnak esélyt sem adva. Ilyesmire persze akármilyen jöttment zenészek nem képesek, de a NYSJE igazi válogatott társaság, csupa egyéniség alkotja a bandát: a csibészes kinézetű billentyűs és a kölyökképű gitáros (mindkettőjük, de főleg utóbbi nagyot remekelt a hangszálaival is) éppen olyan karakteres előadó, mint a félszeg mosolyú, középkorú családapa-arcú harsonás vagy a szimpatikusan szerény basszusgitáros, meg a hatalmas grimaszokkal és zseniálisan ízesen ütő dobos. A figyelmet legtöbbször mégis a szaxofonon és fuvolán muzsikáló Freddie Reiter fordította magára táncos mozdulataival, pajkos-kaján mimikájával, kurjantásaival és Shake it!” bekiáltásaival frontember ő egy valódi frontember nélküli, s csupa egyaránt jellegzetes arcból álló bandában is.
  
  Jobbára természetesen a hangszereket hagyták beszélni, lélegzetelállítóan lüktetett együtt a banda, remekül játszottak egymás keze alá, s ízlésesen virtuóz, hangulatosan mozgalmas szólókból is kijutott mindnyájuknak, de akadtak persze énekbetéttel színesített nóták is (számomra a Teardrops from My Eyes itt is az egyik legjobb volt, csakúgy, mint lemezen) meg elegáns főhajtás a Skatalites előtt, mi több, még Beatles-feldolgozás (Ob-La-Di, Ob-La-Da) is. A közönség persze az első pillanattól fogva zabálta a produkciót (az efelett érzett öröm és megelégedés ott csillogott a zenészek szemében is), kitörő ovációval és önfeledten széles tánclépésekkel fogadott minden hangot az egy emberként viruló terem. (Azt viszont, hiába volt időm gondolkozni, nem sikerült megfejtenem, hogy hogyan is jött ide a hadonászás, a stage-dive meg a szörfölés, de üsse kő, biztos én vagyok kevés a magyarázat megtalálásához.) A kiadós programot követően nem volt hát különösebben meglepő a ráadást követelő, vaskosan dörgő hangorkán sem, s persze a jutalom sem maradt el, combos ráadásban teljesedett ki, amelyben a muzsikusok a More Whiskey-t elővezetve cinkos kacsintással alapozták meg a koncertet követő órák felszabadult hangulatát.
  
  Önfeledt vidámságra volt is oka az egybegyűlteknek: páratlanul ízes és sugárzó koncertélménnyel a lelkében tódulhatott mindenki a söntések, avagy az utca irányába, s kötve hiszem, hogy bármi is elronthatta volna azt a határtalan örömöt, amit ez a koncert szerzett. Hosszú ideig fogjuk még emlegetni ezt az eseményt, valószínűleg egészen addig, amíg meg nem ismétlődik. Ez egyben kérés is akart lenni

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: