beszámoló [koncert] 2004. augusztus 17. kedd 16:50
nincsen hozzászólás
szerző: AndrásTerror, Sedative Bang, Something Against You 2004 július 12, Kultiplex
A Kultiplex elsőszámú otthonává vált a hardcore-koncerteknek, valahogy úgy, ahogy korábban a gödöllői Trafóval volt ez. Szinte nem is múlik el úgy hónap, hogy a műfaj kedvelői legalább egy izgalmas fellépőkben bővelkedő estét ne tölthetnének el itt. Idén júliusban a Shai Hulud budapesti búcsúja után nem sokkal még egy lehetőség kínálkozott erre: 12-én a kaliforniai Terror vette kezelésbe a magyar közönséget két hazai banda szakavatott asszisztensi közreműködésével.
A programot kezdő Something Against You frontembere nem kevesebbet ígért a zenekar nevében, mint hogy megmutatják, mi az igazi punkzene, és meg is tartották az adott szavukat. A rövid, de intenzitásban verhetetlen, ezért nagyon is kerek koncert folyamán végig sötétbe burkolózó terem falai csak úgy remegtek a mozgalmas tempóktól, a feszes gitárjátéktól, a szigorúan sivító énektémáktól és a hasonlóan érdes vokáloktól. Ez a banda úgy tökös és szikár, ahogy van, színpadi habitusával, saját dalokkal, Black Flag feldolgozással, egyszóval szőröstül-bőröstül. Ha a jó megszólalás segíti őket, szerintem nem nagyon tudnak tévedni, ezúttal pedig kellőképpen támogatta őket a hangzás is, úgyhogy hathatósan tépázták meg a már ekkor is egész szép számú publikumot. Nekem műfajoktól függetlenül mindig jól esik azt érezni, hogy egy zenekar őszinte, hiteles, szívből teszi, amit tesz, és a Something Against You pontosan ez a fajta csapat, ráadásul” pedig egészen egyszerűen jók is, nem volt méltatlan tehát a meleg fogadtatás, amiben részesültek.
Egy viszonylag friss bandától egy igazi veterán csapat vette át a színpadot, az újra működő Sedative Bang. Saját dalaik mellett (I Spit on Your Lies, Fuckin Strong Man, stb.) jó sok régi hardcore-klasszikus feldolgozása is helyet kapott a műsorukban a múltkori Süss Fel Nap-beli best of New York”-programot idézve. Ezzel kapcsolatban elhangzott, hogy kevesen ismerik az olyan csapatok, mint Cause for Alarm, Token Entry, Agnostic Front, stb. munkásságát, de azért szerintem egy-egy régi darab elhangzásakor egész tisztességesen felfortyantak az első sorok, jó páran kieresztették a torkukat. Vidám hangulatban lépett a banda a színpadra, átkötő szöveg szinte nem is múlt el ironizálás, poénkodás nélkül, a közönséget és egymást egyaránt húzták. Volt kis szabadkozás is a pontatlanság miatt, de szerintem semmi komoly probléma nem volt a játékukkal. Úgy gondolom, egyformán nagy örömet szereztek a visszatérésükkel azoknak is, akik sokadszorra, hosszú idő után látták viszont őket, és azoknak is, akik régebben nem találkoztak, nem találkozhattak velük, úgyhogy remélhetőleg az aktivitásuk csak növekszik majd a jövőben.
A Terror hasonló hatékonysággal bombázta szét a Kultiplexet, mint nagyjából egy évvel azelőtt a Hatebreed, ez pedig finoman szólva is tarolást jelent. Az mondjuk nem biztos, hogy jövőre találkozunk velük a Sportszigeten, az én szememben viszont e koncert révén teljesen egyenrangúvá vált a két együttes. Bődületesen nyers, bárdolatlan erővel szakította elő a Terror hangszeres szekciója az egy-két percnyi dühödt energiabombákat az instrumentumokból, Scott Vogel pedig nem kevésbé morcosan köpködte a mondanivalóját, amit Doug Weber gitáros és Carl Schwartz bőgős még öblös üvöltésekkel és hörrenésekkel is kísért. A Lowest of the Low album összes nótáját elővezették, és az akkor még megjelenés előtt álló One with the Underdogs-ról is bemutattak néhány szerzeményt, amit jó páran gyanús módon így is ismerősként üdvözöltek, és lelkesen üvöltötték együtt Scott-tal (vagy helyette) a szövegeket. Hiába, az a fránya Internet, ugye Mindenesetre, ha valahol, hát itt aztán volt értelme, hogy még a kiadás előtt hozzáférhetővé váltak a dalok, ugyanis az azokat ismerő és elöl tomboló srácoknak köszönhetően még ezekben a percekben sem vált egyszerű figyelgetéssé a buli, szakadatlanul ment tovább az irgalmatlan gyurmázás, mikrofonra vetődés és harcművészet a színpad előtt. Nekem bizony még a szokásosnál is kerekebbre nyílt a szemem az elképesztő karatemozdulatoktól, amelyek láttán nem is csodálkoztam azon, hogy nem sokan merészkedtek a terem elejébe, inkább csak néhány tíz fő uralta a színpad előtti helyet, még annak ellenére is, hogy a felszabaduló energia érezhetően átjárta a jelenlévők nagy többségét. A Lowest of the Low alatt valaki véletlenül kapott is egy akkorát az arcába, hogy eleredt az orra vére azonban mielőtt bárki csámcsogni kezdene, elmondom, hogy a gitáros Frank Novinec (elég érdekes volt egyébként a külseje) amint kiszúrta az esetet, azon nyomban odaadta a törülközőjét a sérültnek, aztán, ha jól láttam, még az ásványvizéből is megkínálta őt. Szerintem ez a gesztus többet mondott el a banda hozzáállásáról, mint Scott összes konferansza együttvéve, pedig ő is meglehetősen karakán” (amolyan terrorosan” lényegre törő) módon foglalta össze a mondanivalóját zenéről, színtérről, straight edge-ről.
Rövid koncertet kaptunk a Terror-tól is, de kurtának szerintem semmiképpen sem volt nevezhető, hiszen a rendelkezésükre álló dalokkal így sem fukarkodtak a programban, az ő zenéjük esszenciáját pedig éppen a tömörsége adja, pont ez a spártaiság teszi vonzóvá. Ők azért zseniálisak, mert egyetlen szakavatott, pontosan eltalált mozdulattal gyalulnak simára mindent és mindenkit, s mivel ebből élőben sem engedtek jottányit sem, egy sokáig elevennek maradó koncertélmény és a mielőbbi újbóli találkozás reményében távozhattunk mindannyian a Kultiplexből.