beszámoló [koncert]  2018. november 23. péntek   16:40

nincsen hozzászólás

  Egész kis minifesztivált emeltek a New York hardcore-os Pro-Pain idei magyarországi megjelenése köré, így összesen 4 zenekar koncertjét követhette figyelemmel a hallgatóság. Nem hiányozhatott a „Pro-Pain örökös magyarországi előzenekara” titulust kiérdemlő Don Gatto, fellépett a Las Vegas-ból származó Hemlock, elsőként pedig a délies thrash/groove metalos Stonedirt kapta meg a színpadot. Az érdeklődésre való tekintettel a buli átkerült a Dürer középső teremből a nagyba, ahol így már kényelmesen elfértek a rajongók. Nem volt persze totális teltház, de így legalább nem kellett tülekedni, és a moshpit-ezős arcoknak is volt bőven helyük, hogy kiéljék a kilométerhiányukat.
  A felhozatal abszolút kompatibilis volt a mai programmal, hiszen az üvöltős-ugrálós-tombolós vonal több képviselője adta egymásnak a kilincset. Talán a Stonedirt volt egy kicsit kirívó a sorból, de – ahogy a mai este során többször is meg lehetett tapasztalni – a hardcore műfaj mindig is a közvetlenségről, a barátkozásról, az összetartozásról szólt, így egészen biztos, hogy a budapesti srácokat is szeretettel fogadták be a külföldi fellépők, és persze maga a közönség. Kezdésükkor még nem voltak túlságosan sokan a teremben, a létszám viszont szép lassan nőtt, előadásuk végeztével pedig már egy kellemesnek mondható nézőszám előtt kaptak tapsot.
  
  A Stonedirt-nek 7 év kihagyás után, idén jelent meg az új albuma, Backslash-Zone címmel, így bőven ideje volt, hogy aktívabb üzemmódba kapcsoljon a csapat. Tudom, hogy nem könnyű az underground-ban mozgó bandák élete, különösen Magyarországon, de az ő zenéjükkel és az ő tehetségükkel fontos lenne megragadni minden lehetőséget, fellépni, megjelenni ahol csak lehet. Mert ezt az ízes, whiskey-áztatta, konföderációszászlós, mocsárszagú thrash/groove metalt senki nem játssza náluk jobban Magyarországon. Erről szólt ez a mai nap is.
  A zenekar főleg a friss albumát hozta el mára, erről, illetve az előzőről szemezgettek. A számomra első számú kedvenc debütalbumról, a Redneck Blues-ról ezúttal egyetlen dal se került elő, ez kisebb csalódást jelentett. De az új nóták is teljesen jól működtek. Kemencei Balázs, Dimebag Darrell első számú hazai reinkarnációja az egyik legfeelingesebben játszó gitáros Magyarországon, ma is élvezet volt figyelni zabolátlan játékát, szólóit. Azért az is feltűnt, hogy nem véletlenül került be a Wall Of Sleep-be sem, mert itt-ott erősen belassult, doomos témákkal is színesítette a nótákat.
  A koncert közben egyszer csak bemondta az unalmast Kamarás Szilárd basszeros gitárpántja, de a zenész nem esett kétségbe: egyszerűen bekucorodott elöl a két monitor közé, és vidám mosolyokkal kísérve, ülve folytatta a pengetést a buli végéig. Ezáltal még egy fokkal közvetlenebb hangulata lett a koncertjüknek. Nem mellesleg annyira csodaszépen csengett-bongott a basszusa, hogy öröm volt hallgatni. Régen hallottam már ennyire tisztán szóló basszust élőben.
  A csapat a 2005-ös alapítás óta változatlan felállásban nyomja, ez szokatlan és rendkívül tisztelendő. Így szokás szerint Endrét láthattuk ének fronton, akinek a torkában ott van egész Texas, rendkívül jól adja elő az ízes dallamokat, az egyébként jellemző üvöltős énekstílus mellett. Bár nem egy hardcore esten képzel el az ember egy Stonedirt fellépést, teljesen megfelelt ide a budapesti társulat és szerintem a hardcore rajongóknak is bejött a sok helyütt erősen Panterás zene.
  
  Következett a Hemlock, akiket csak névről ismertem. Most az is kiderült, milyen műfajba sorolhatjuk be a zenéjüket. Vagy... inkább nem derült ki. Ugyanis volt itt mindenféle hatás, ami csak ugrálásra, tombolásra, ököllengetésre bírhatja a koncerttermet. Egyes számok a korai Soulfly hangulatában fogantak, de a késői Soulfy fémesebb világa ugyancsak megjelent. Pattogós hardcore nóták is adódtak persze egy ilyen estén, de máshol thrash-es, groove-os, sőt olykor death metalos témák keze is betette a lábát... Ez a stíluskavalkád nem tette követhetetlenné a koncertjüket, mert nagyon értettek ahhoz, hogyan hozzák hangulatba, mozgásba a közönséget.
  Ebben különösen a hosszú rasztájú Chad Smith énekes/basszer vitte a prímet, aki tényleg mindent megtett, hogy megszerettesse magát a rajongókkal. Dicsérte a közönséget, méltatta a velük együtt fellépő bandákat, köszönte a kedves fogadtatást, és nem felejtette el megemlíteni, hogy Budapesten kívül több más városban is felléptek az elmúlt napokban. Ha nem is volt észveszejtő tombolás, azért a megjelentek apránként felvették a fonalat, és a végére már kifejezetten jó hangulat kerekedett.
  A Hemlock 1993-as megalakulása óta összesen 8 nagylemez született, ma pedig igyekeztek a legpörgősebb, legbulizósabb tételeket előkapni. A csapatról azonnal lerí, hogy hihetetlenül barátságos fickók, akik nem a kötelező mantrákat biflázzák be, miszerint mennyire szeretnek turnézni, új helyeket, új embereket megismerni, barátkozni, beszélgetni a rajongókkal, hanem komolyan így is élnek. Koncertjük végeztével is ott vidámkodtak, fotózkodtak, beszélgettek az érdeklődőkkel a pólós pultnál, szóval nagyon jófejek a srácok. Sőt, némelyikük a többi zenekar koncertjén is ott bulizott az első sorokban. Így kell élni a rock & roll életformát. Ha legközelebb erre járnak, mindenképp ajánlott a megjelenés.
  
  A Don Gatto itthon szinte össze van nőve a Pro-Pain-nel. Ha Gary Meskil-éket látjuk feltűnni valahol, biztosak lehetünk benne, hogy Acélos Balázsék sem járhatnak messze. Így természetesen adta magát, hogy a Don Gatto vezesse fel a hangulatot a Pro-Pain előtt, nekik ebben nagy gyakorlatuk van. Végre-végre új koronggal jelentkezett a szekszárdi társulat, bőven ráfért pár új dal a programra.
  Azért a buli gerincét természetesen még ma is a Beard Out, 5522, For The Friendship For The Fun, Start Again, Same Shit, Mess-Age, Hardcore Babylon, Balls To The Wall dalok adják, nem véletlenül, hiszen óriási együtténeklős, ököllengetős, stagedive-olós témák ezek. De bejött melléjük pár új nóta, mint például a klipes dal, a Sink Without A Trace, amit Balázs a Pro-Pain-es Adam-nek ajánlott. Úgy vettem észre, a friss szerzemények mintha kicsit könnyedebb – ha úgy tetszik, dallamosabb, punkosabb – hangvételben íródtak volna. De működtek ezek is, mondjuk kell még pár alkalom hozzá, hogy koncertkedvencekké váljanak.
  A színpadon szokás szerint ömlött a marhaság Acélos Balu szájából, amivel mindig jó hangulatba hozzák a közönséget. De a rajongókat nem kellett győzködni, már az első számtól kezdve beindult a pörgés a nézőtéren. A friss Sawdown EP mindössze egy új árnyalatot ad hozzá a Don Gatto zenéjéhez, de lényegesen nem formálja át. Erre nincs is szükség, amíg ilyen óriási hangulatú bulikat prezentálnak a srácok a rajongóiknak.
  
  A Pro-Pain is viszonylag szűk keretek között mozog a maga zenéjében, de a több mint egy tucat album során azért ők is igyekeztek váltogatni a tempót, a hangulatot. Mára a legagresszívebb, legriffelősebb, legpogózósabb nótáikból állítottak össze egy csokrot, a közönség pedig falta nagy kanállal.
  Gary Meskil összességében nem az a nagy dumás típus, a színpadon pár rövid kommentáron kívül nem sokat szövegelt. A leglátványosabban Matt Sheridan játszott, aki eszelős átéléssel horzsolta a riffeket, látszott rajta, hogy borzasztóan élvezi a Pro-Pain dalokat színpadra vinni. A hangzás alapvetően jó és erőteljes volt, egyedül Adam Phillips gitárszólói hatottak cincogásnak a masszív riffek mellett. A zenészek mindenesetre nagy élvezettel mozogtak a színpadon és igyekeztek mindent megtenni, hogy kiszolgálják a rajongók ízlését.
  
  Az olyan dalok, mint az Unrestrained, Un-American, Neocon, Voice Of Rebellion, Deathwish, Fuck It, Draw Blood, The Shape Of Things To Come Johnny Black, State Of Mind, egyszerűen mészároltak. Némelyek gyorsabbak, thrash-esebbek voltak, mások a betonozós, ugrálós hardcore vonalat képviselték, de megállás nem lehetett a nézőtéren. Balladát, éneklős lassú nótát itt el lehet felejteni. Pörögtek a circle pit-ek, lengtek a hajak, lendültek az öklök – a nagyteremben összegyűlt szellős félháznyi érdeklődő remekül szórakozott.
  Az ilyen hardcore buliktól nem kell túlságosan kifinomult zenei élményt várni. Persze a zenészi képességek itt is sokat nyomnak a latba, de egy ütős hardcore bulira a gőzkieresztés végett megy el az ember. De ha valaki azt gondolná, hogy egy ilyen helyen a nézőtéren nagydarab kopasz állatok gyepálják egymást és vadul lökdösődnek, üvöltve az agresszív dalszövegeket (az nem téved, haha!), annak rá kell jönnie, hogy pont a hardcore közeg az, amelyik még őrzi a szó szoros értelemben vett közösség jellegét - ahol mindenki előzékeny és barátságos a másik iránt, az agresszív zene ellenére mindenkire vigyáznak és mindenkit örömmel fogadnak. Továbbá az, amit itt láthattunk és hallhattunk, az maga a valóság. Ez élőzene volt, semmi tuning, semmi playback, semmi alájátszott sávok. Vagyis amiről a rock & roll mindig is szólt, és amiről még ma is szólnia kéne. Csak ez sajnos már ritka a zeneiparban.

Kulcsszavak:
  pro-pain     don gatto     hemlock     stonedirt 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás