szerző: MorelloKataklysm, Hypocrisy, The Spirit 2018. október 23, Barba Negra
Adja magát a Kataklysm és a Hypocrisy közös turnéja, hiszen a death metal két fontos bandájáról van szó, akik elég sokat letettek a műfaj asztalára. A kanadai Kataklysm sokszor járt nálunk az utóbbi évtizedben, 1-2 évente biztosan ellátogattak felénk. És közben megbízhatóan szállították az újabb és újabb nagylemezeket. A Hypocrisy ellenben egy ideje már csak takaréklángon ég, hiszen Peter Tägtgren az élő fellépések terén már inkább a Pain-re koncentrál, valamint keresett stúdiós szakemberként, producerként bőven vannak egyéb munkái.
A Hypocrisy-vel utoljára 2013-ban adtak ki lemezt, de a régi jóbarát, Maurizio Iacono hívó szavának nem tudott ellenállni, így Peter újra összerántotta a Hypocrisy tagságát és a Kataklysm-mel közösen vágtak neki az európai turnénak, amely során a kanadaiak idei nagylemezüket, a Meditations-t promotálják. Előzenekarként a még viszonylag újoncnak számító német black/death metal csapatot, a The Spirit-et hozták el a Barba Negra klubba.
A death metal mindig is egy réteg műfaj volt, a Kataklysm viszont az évek folyamán elég tekintélyes rajongótábort gyűjtött össze Magyarországon, köszönhetően kiváló és erőteljes élő fellépéseiknek, valamint megbízható színvonalú albumaiknak. A Hypocrisy koncertje viszont exkluzívnak ígérkezett az utóbbi idők inaktivitása miatt, így talán csak első blikkre meglepő, hogy náluk valamivel sűrűbb nézőszámot érzékeltem magam körül, a főbandaként tetszelgő Kataklysm-nél enyhén szellősebbé váló küzdőtér.
Először még a The Spirit indította be a programot, de róluk túl sokat nem tudok elmondani. A kifejezetten biztató, sejtelmes intro után fél órán keresztül különösebb kapaszkodó és fantázia nélküli egyen-darát kaptunk. A hangzás sem fogta pártjukat, meglehetősen tompa, halkan morajló gitárhangzást kaptak osztályrészül. Ha a színpadra felraknék egy krumplit, sajnos annak is látványosabb kiállása lenne, mint a The Spirit tagjainak, akik mélán téblábolva, a hajuk mögé temetkezve zenéltek. Az itt-ott felbukkanó melodikusabb témákban lenne spiritusz (ééérted, haha!), de sokkal jobban és fantáziadúsabban kidolgozott dalokra lenne szüksége a The Spirit-nek ahhoz, hogy nevet szerezzenek a színtéren. Fiatal csapat még, 2015-ben alakultak, szóval sok lehetőség van előttük, de amit ma láttunk tőlük, az egyértelműen kevés volt.
A Hyporcrisy színpadra lépésével ugrásszerű szintlépés történt a színvonalban, igazából az ő koncertjükkel izzottak fel igazán a deszkák a Barba Negra klubban. Mivel nekik nincs okuk friss albumot promotálni, így bátran válogathattak az életművük egészéből. Általában a zenekar negyedik albumától, az 1996-ban megjelent Abducted-tól szokták számítani a jellegzetes, kicsit immár skandinávos, melodikusabb húrokat (szó szerint is) pengető Hyporcrisy stílust. Nem meglepő, hogy ez a preferált időszak az élő koncerteken. Ma azonban volt lehetőség egy kicsit a régmúltban is vájkálni, a keményvonalas death metalt játszó Hyporcrisy sötét világába is betekintést nyerve.
Peter-ék különösebb cicoma nélkül, négyen álltak a deszkákra. A frontember mellett a két bejáratott régi bútordarab, Horgh és Mikael Hedlund szerepelt a doboknál és a basszusnál, második gitáron pedig Tomas Elofsson játszott, aki már szintén régóta egészíti ki az élő felállást. Lehet, hogy a srácok nem sokat koncerteztek együtt az utóbbi években, de egy pillanatra sem tűnt úgy, hogy be lenne rozsdásodva a gépezet. Nem szóltak ugyan igazán tisztán, eléggé kivehetetlenek voltak a riffek, de hangerő és a színpadról áradó energia így is meggyőzően hatott a közönségre.
Tényleg majdnem minden lemezükről játszottak. A Fractured Millennium, Valley Of The Damned, End Of Disclosure, Adjusting The Sun, Eraser dalokkal az ezredforduló környéki és az utáni dalokkal indult a program, de a Pleasure Of Molestation, Osculum Obscenum, Penetralia bizonyos részleteinek felvillantásával egészen a kezdetekig visszanyúltak, sok régi rajongó nagy örömére.
A közönség teljesen felpörgött ezekre az alapvetően gyors, kalapálós, mégis olykor gitárharmóniákkal is dúsított számokra. Nem volt túlságosan nagy mozgás, pogó vagy circle pit, csak a hajak lengtek folyamatosan, a nézőtér teljes szélességében. Vagyis olyan igazi oldschool hangulatú buli volt ez (nem véletlenül, feltehetően a rajongók java része a Hypocrisy csúcsidőszakában, az ezredforduló környékén szeretett bele a zenéjükbe, így inkább a 30 feletti korosztálynak volt igazi csemege ez a fellépés), tehát az olyan modern mozgáskultúrák, mint a circle pit, vagy a breakdown-os metalcore/deathcore-okra jellemző „szélmalomharc” még mutatóba se fordult elő. De jó volt ez így, mert mindenki átadhatta magát a csontdaráló riffeknek és Peter orkánszerű süvöltésének. Senkinek nem kellett attól félnie, hogy valami nagy mamlasz odébb taszajtja a nézőtéren.
A program folytatódott néhány további nagyszerű tétellel a Hypocrisy múltjából, a Fire In The Sky, a Killing Art, a War-Path, a The Final Chapter és az elmaradhatatlan Roswell 47 tették fel a koronát az estére. A Hypocrisy letaglózó erejű koncertet adott, és biztos vagyok benne, hogy sokan gondolták azt a közönségben: most aztán fel van adva a lecke a Kataklym-nek!
A Hypocrisy legénysége szemmel látható lelkesedéssel, nagy átéléssel dobálta a haját a deszkákon – egyértelműen látszott, hogy teljes erőbedobással játszanak. Bár a maga módján és műfajában a Pain is színvonalas muzsika, a ma látottak alapján szerintem mindenkiben felmerült az igény, hogy ideje lenne sokkal aktívabb fokozatra kapcsolni a Hypocrisy körüli történéseket. Sőt, talán 2013 óta egy új albumnak is bőven eljött az ideje.
A Hypocrisy tehát óriásit játszott, viszont érkezett a Kataklysm, akik szintén a hihetetlen élő teljesítményükről ismertek. Ugyan legfrissebb albumuk, a Meditations közmegegyezéses alapon nem lett túlzsúfolva kifejezett csúcsnótákkal, azért mégis alkalmas a koncertprogram felfrissítésére. A csapat azonban elég alaposan felforgatta a setlist-et, nem csak a friss nóták, hanem az utóbbi évek szerzeményeinek is a javára, olyannyira, hogy már a 2000-es évek tételei is kisebbségbe kerültek (a korai, Sylvain Houde-s időszakról ma már kár beszélni, élőben már csak a legritkább esetben idézik meg). Ez nem feltétlenül baj, mert a frissebb keltezésű lemezekről is bőven lehet bivalyerős, a koncertprogramban helytálló nótákat összeválogatni, de ma úgy érzem, valahogy nem találták meg az arányokat a kanadaiak.
Sajnos az ő megszólalásuk se volt kielégítő. A gitártémák döngöltek, a dobok peregtek, a basszus morcosan alapozott, de pont a finom részletek, illetve valahogy az éle az egész produkciónak el volt tompulva. Magukon a srácokon nem éreztem a fásultságot, ők tisztességgel lóbálták a hajukat és bemozogták a deszkákat, de hallottam már acélosabb produkciót a Kataklysm-től.
Az új lemezről a rövidke Narcissist-tel indult el a program, amit a mai napig is úgy érzek, mintha egy félbehagyott demo lenne. Pár zakatolós riff, de elfelejtették rendesen kidolgozni, mint dalt. Nem is volt képes felpörgetni a hangulatot. A The Black Sheep a 2015-ös Of Ghosts And Gods albumról már sokkal jobban működött, a headbang-elős, szaggatott riffek a közönséget is megmozgatták.
Aztán még eggyel korábbra léptünk, a 2 évvel korábbi Waiting For The End To Come lemezhez, annak egyik jobban sikerült, brutális erejű tételéhez, a Fire-höz. Sajnos az aktuális számokban már egyre inkább kiveszőben van a Kataklysm védjegye: az a bizonyos northern hyperblast. Itt a Fire-nél még működött az eszement sebességű dobolás.
A Thy Serpents Tongue ismét a 2015-ös albumról szólt, amelyet kifejezetten szeretek. Nem véletlenül készült rendhagyó módon az összes számához hivatalos videoklip – valóban borzasztóan erős és harapós mindegyik nóta. A Thy Serpents Tongue sem volt kivétel. De előkerült végre a Kataklysm igazi csúcsidőszaka is, a 2000-es évek közepéről szólt a 10 Seconds From The End. Nem is tudom, játszották-e már élőben ezt a számot a Serenity In Fire lemezről, most mindenesetre nagyon feküdt ez a pörgős, szegelős dal.
Harapós volt még a Guillotine, az As I Slither és a Crippled & Broken kombinációja, ezekre bizony rendesen beindult a hallgatóság. Míg a Hypocrisy-nál inkább az egy helyben álló headbang-elés és hajlóbálás dominált, a Kataklysm buliján középen azért beindult a mosh.
Maurizio Iacono most talán a szokottnál kevesebbet szólt a közönséghez, itt-ott elkelt volna egy kis lelkesítő beszéd. Az új lemezes Outsider előtt szólt csak pár szót a metalos közönség összetartozásáról. A többi tag, JF és Stéphane Barbe szótlanul zúztak a színpadon, néha a dob melletti emelvényekre is felálltak. A doboknál Oli Beaudoin szegelte a kötelezőt. Nagyon jól beilleszkedett a csapatba.
Viszont fájlalom, hogy az újabb lemezeknél már egyre inkább hiányzik az a dobközpontú, blastbeat-ekkel tarkított megközelítés, ami mindig is jellemezte a bandát, mi több, egyfajta védjegynek számított. A mostani groove-osabb, melodic death metalosabb megközelítés is remekül működik, bár pont a 2018-ban a világra szabadított dalcsokor szerintem halványabb a kelleténél. Ez a koncerten is kiütközött.
Bezzeg a Manipulator Of Souls 2000-ből máris felpörgette megint a közönséget, a maga leheletnyivel thrash-esebb tempójával. Ezt megfejelni már csak az In Shadows & Dust-tal lehetett, a 2002-es album címadójával, a legtöbb rajongó egyik kedvenc számával. Ezeket a pillanatokat éreztem a koncert csúcspontjának.
A Meditations albumról talán a legjobban épp az ...And Then I Saw Blood című dal tetszik, a maga melodikus gitárbetétjével, bár ma este élőben ez a szám sem feküdt úgy, ahogy vártam. Talán a nem túl tiszta hangzásnak is felróható, hogy a melódiák nem jöttek át igazán jól.
Hátra volt még a Like Animals, amire szintén nagyokat lehetett headbang-elni, az Iron Will című groove-osabb szám, ami csak az azonos nevű DVD-n hallható, sorlemezen nem jelent meg, valamint az általam nagyra tartott Prevail lemez egyik ritkán lejátszásra kerülő, ultramelodikus tétele, a Blood In Heaven. Aztán ennyi volt, a zenekar gyors búcsúzkodás után levonult a színpadról, ráadás már nem érkezett.
Hmmm... Értékeljünk egy kicsit. A Hypocrisy pusztító előadása után a Kataklysm-től is valami hasonlót vártunk. Ráadásul nekik az újabbkori dalaik kicsit „áramvonalasabbak”, könnyebben emészthetők a közönség számára, nagyobb slágerpotenciállal is bírnak. Ehhez képest nem éreztem annyira meggyőzve magam.
Biztosan nem segített a zajos, kissé túlvezérelt hangzás, ami végül is a koncert végéig befolyásolta valamennyire a hallottakat. De szerintem a setlist-et sem sikerült most annyira jól összeválogatni. Túlságosan felülreprezentált lett az idei album, amiről talán 2 szám bőven elég lett volna. A korábbi lemezekről is úgy érzem, hogy pont az élőben legjobban működő tételek maradtak el, amelyek ráadásul gondoskodtak volna róla, hogy a Kataklysm-Hypocrisy „párharc” az előbbi javára dőljön el.
Olyan dalok, mint a Taking The World By Storm, Elevate, At The Edge Of The World, Like Angels Weeping (The Dark), Where The Enemy Sleeps, Serenity In Fire, talán elmentek borért?? Nagyon hiányoztak a mai programból, valamint a ráadás nélküli, alig több mint 1 óra játékidő is kevéskének bizonyult. Az elmúlt 5-10 év alapján én tudom, micsoda eszement mészárlásra képes a Kataklysm élőben, de a mai koncertjüket nem fogom a legjobbak között számon tartani. Tavaly októberben ment egy kört a csapat a Shadows & Dust / Serenity In Fire albumok jubileumi végigjátszásával. Magyar állomás nem volt, és ma már borzalmasan sajnálom, hogy a bécsi helyszínt akkor kihagytam.
A death metal két nagyágyúja közül ma a Hypocrisy sült el erősebben. Úgy érzem, az este végére ebben egyetértés mutatkozott a koncerten jelenlévők között, akármelyik csapatnak is „szurkoltak” egyesek. Ez a nap megmutatta, hogy a Hypocrisy-re nagyobb igény van a színtéren, mint amekkora az utóbbi idők aktivitása, így örülnék neki, ha Peter Tägtgren-ék kicsit nagyobb fokozatra kapcsolnának – mi több, új album is érkezne tőlük. A Kataklysm pedig továbbra is az egyik legjobb a maga műfajában, egy még fogósabb új lemezzel és a legjobb koncertre való nótáik összeválogatásával a mostaninál ütősebb bulit várunk tőlük legközelebb.
12:18
