beszámoló [koncert]  2004. július 21. szerda   17:48

nincsen hozzászólás

  Talán többen emlékeznek még, hogy év elején feltűnt egy hír, miszerint márciusban hazánkba látogat a Joe Satriani, Steve Vai, és Yngwie Malmsteen nevével fémjelzett G3 nevű formáció. A hír akkor kacsának bizonyult, amit szomorúan vettem tudomásul, hiszen élőben látni a világ három talán legjobb gitárosát, ráadásul egy színpadon, nos hát ez nem sokaknak adatik meg Aztán végül kiderült, hogy mégsem marad ki a magyar közönség a jóból! Ha nem is márciusban, de július 11-én mégis fellép a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán a legendás csapat.
  
  A G3-at 1996-ban hozta létre Joe Satriani és Steve Vai, Eric Johnson-nal közreműködve. Ekkor indították útjára az első turnét is. A fellépések olyan jól sikerültek, hogy a turnék folyamatosak lettek, és kiadásra került egy CD lemez (Rocking In The Free World) és egy élő felvétel (Live In Denver) is. A csapat kemény magja” természetesen Satriani és Vai, rajtuk kívül pedig a fellépések során további gitárhősök is színpadra álltak. Az említett Eric Johnson-on kívül játszott már velük Brian May 1997-ben Londonban, 2001-ben az USA-ban pedig közreműködött John Petrucci a Dream Theater-ből és Billy Gibbons, de sikerült elcsábítani még Neil Schon-t, Kenny Wayne Shepherd-t, Michael Schenker-t, valamint Yngwie Malmsteen-t is. Yngwie nemrégiben lépett ki a formációból, őt azóta a King Crimson-ból ismert Robert Fripp váltotta fel.
  
  Még éppen időben sikerült a Petőfi Csarnokhoz érnem, és örömmel láttam, hogy nagy az érdeklődés a koncertre, a közönség szépen feltöltötte a rendelkezésre álló helyet. Mindenféle korosztály képviseltette magát, az egészen fiataloktól a 30-40-esekig, hölgyek és urak egyaránt. A kissé hosszúra nyúlt várakozás után megjelent a színpadon Robert Fripp, meghajolt, majd helyet foglalt a háttérben. Ezután vagy 20 percig érdekes jelenet következett. Felcsendült az intro”, de legtöbbeknek csak sokára tűnt fel, hogy ebben Fripp keze is benne van. Úgy tűnt, mintha a gitárját hangolná, néha lefogott pár akkordot, néha csavart párat egy-egy műszeren, a hangfalakon pedig dőlt az effektekkel megtűzdelt moraj. Látszott, hogy a legtöbbek nem igazán értik, mi történik a színpadon. Tulajdonképpen annyiból állt az előadás ezen része, hogy szólt a bejátszott intro”, és erre Fripp improvizált, effektezett valamit a gitárjával. A jól fésült zenész Les Paul-ja az egész este folyamán úgy szólt, mintha egy szintetizátort és egy gitárt kereszteztek volna, nagyon furcsa volt. A közönség sem erre számított, itt mindenki virtuóz szólózásra volt kiéhezve, senki sem tudta mire vélni ezt az előadást.

  Fripp végül előre jött, meghajolt, majd átadta a helyét Steve Vai-nak és zenekarának. No, akinek virtuóz szólózás hiányzott, az most megkaphatta! Vai-nak már a belépője sem volt egyszerű. Bebattyogott a színpadra egy triplanyakú (!!) gitár társaságában, amire persze a fotósok azonnal izgalomba jöttek. Nyomjad, Pityu!” biztatta mellettem valaki Steve-et, és Pityunak egyéb sem kellett, rögvest megmutatta, miért is ő a világ egyik legjobb gitárosa. Percekig mindenkinek elállt a lélegzete, ahogy ez a fickó nekikezdett. Eszméletlen improvizációkat nyomott le a háromnyakún, miközben a kíséretet is adta saját magának. Minden szempár rajta csüngött. A jutalom természetesen óriási taps. De mindez még semmi volt ahhoz képest, amit még tartogatott nekünk Steve és csapata. Igen, a csapatát sem lehet megkerülni, mert noha egyértelműen Vai a gitárhős és a főnök, ahogy játszottak, az igazi csapatmunka. Ellentétben például Satriani előadásával, ahol mindig Joe játszott a reflektorfényben, a többiek csak szerényen, a háttérben kísérték. Steve Vai bandájában a többi zenész játéka is olyan elképesztően magas szintű volt, hogy külön-külön is abszolút megállták a helyüket. Ismerkedjünk is meg velük: elsőnek rögtön itt van a basszusgitáros Billy Sheehan, aki véleményem szerint kimagasló teljesítményt nyújtott. Fantasztikusan jó futamokat vágott le, minden lehetséges módon bűvölte a hangszerét. Kár hogy a témáiból nem sok minden hallatszott, mert a hangmérnökök eléggé lekeverték a basszust. De amit láttunk és amit hallottunk tőle, az több volt, mint meggyőző. Aztán ne feledkezzünk meg Tony McAlpine-ról sem, aki kettős feladatot látott el nem csak billentyűn, hanem szólógitáron is Steve Vai segítségére volt. Ő is remekül kezelte mindkét hangszert, játéka élményszámba ment. Rendkívül vidám volt ma a fekete srác, öröm volt nézni, ahogy egymás mellett állva, párhuzamosan szólóznak Steve-el. Jópofa volt ilyenkor a cinkos oldaltnézése és félmosolya Vai felé látod ezt, Mester? Jeremy Coison dobos is kitett magáért, fizimiskája és szénnévarrt teste alapján akár egy punk/hardcore zenekarba is beleférne. De a játéka őt is a mai este kiválóságai közé emelte. Akárcsak a basszus esetében, itt is volt némi hangzásbeli hiba, a cineket nemigen lehetett hallani, de minden más nagyon a helyén volt. Steve Vai másik gitáros kísérője, Dave Weiner talán egy hajszálnyival szürkébb volt a többieknél, noha mint Steve is említette már megjelent a saját szólólemeze. Dave is nélkülözhetetlen tagja volt a csapatnak, ritmus- és szólógitár munkáját kiválóan végezte. Ezenkívül ő kezelte a színpadon felállított, némileg szitárra emlékeztető hangzású gitárt.

  Nagyot alkotott ma ez az öt fickó! Egyszerűen lehetetlen írni róla, azt a hangulatot és azt az élményt, amit a jelenlévők átéreztek, miközben az állukat keresgélték a padlón, azt nem lehet szavakba foglalni. Vagy visszaadják a szavak azt az élményt, ahogy Steve Vai amolyan Jimi Hendrix módjára a nyelvével ill. a fuvallatával gitározott, vagy ahogy pörgette-forgatta a gitárját? Vagy visszaadják a szavak azt az élményt, ahogy a három gitáros egymás után szólózott, de csak a látványból ill. a különböző hangszínből lehetett rájönni, hogy éppen melyikük játszik, mert olyannyira sima, észrevehetetlen volt az átmenet? Vagy visszaadják a szavak azt az élményt, ahogy a húros hangszerek birtoklói egymás gitárjának a nyakát átfogva pengettek? Mert szerintem nem. Hiába a szöveg, hiába a képek, ezt az élményt csak az tudja elraktározni magában, aki jelen volt.
  
  Steve Vai és bandájának játéka egyértelműen a mai este fénypontja volt. A fellépők közül Steve volt ma a legközvetlenebb, jó humorral kommunikált a közönséggel, akik harsogó nevetéssel meg is hálálták. A legjobban az tetszett, amikor Steve a gitárjával énekeltette” a közönséget, azaz kövessük a gitárjátékát. Eleinte ez nem volt annyira nehéz, de később bedurvult a Mester, no akkor aztán minden kísérlet kudarcba fulladt. Erre Steve a gitárja segítségével nyávogva kinevetett” minket. Na hát ezt már tényleg nem lehetett röhögés nélkül megállni.
  Zseniális ez a fazon! Tele volt improvizációval a játéka, elképesztő zenei agy. Ezen kívül emberileg is fantasztikus. Családszeretete legendás. Egyik dalát, a Whispering A Prayer-t a feleségének, Pia-nak ajánlotta. Pia egyébként a koncert előtt elkeveredett a Városligetben, nem találta a Petőfi Csarnokot, és egy magyar srác segített neki, aki szintén a koncertre igyekezett. A jópofa az volt az egészben, hogy a srác nem tudta, hogy Steve Vai feleségével van dolga, csak bent, amikor ismét összefutott a hölggyel és Steve-el, és amikor megköszönték neki a segítséget, akkor esett le a tantusz.

  Steve záró száma a For The Love Of God volt, majd óriási taps kíséretében bandájával együtt levonult a színpadról. Aki látta Steve Vai előadását, az egy örökre szóló élménnyel lett gazdagabb, ebben biztos vagyok. Egyébként Steve is nagy élménnyel lett gazdagabb, hiszen még soha nem játszott Budapesten, és mint állítja teljesen beleszeretett a városba.
  
  Vai távozása után Robert Fripp ismét elhelyezkedett a szokásos helyén a színpad szélén, aztán hamarosan megjelent a másik gitármester, Joe Satriani. Joe azért lényegesen más stílust képvisel, mint Steve, ez a megjelenésén is látható. A kopasz zenész laza szerelésben, és az elmaradhatatlan napszemüvegében lépett a színpadra (noha ekkor már bőven besötétedett). Másik gyakori tartozékát, a biliszerű fejfedőjét ezúttal szerencsére a turnébuszban felejtette. Satriani nem olyan showman, mint Steve Vai, előadása is némileg visszafogottabb volt, keveset kommunikált a közönséggel is. Ő a zenélésre koncentrált, teljes átéléssel adta elő a számait. Ekkor már a fényeffektek is jól érvényesültek, ami még jobban feldobta Satriani dalait. Ahogy már említettem, Joe zenésztársai (Galen Henson gitár, Matt Bisonette basszus, Jeff Campitelli dobok) inkább kisegítő jelleggel voltak jelen. Ők nem bűvészkedtek, szerényen kísérték a Mestert.
  
  Akárcsak Vai, Satriani is a szólólemezeiből játszott, és persze néhány rögtönzésért neki sem kellett a szomszédba menni. Az ő játékában sem volt hiba, a tömeg álmélkodva figyelt. Érdemes megemlíteni az új lemez, az Is There Love In Space címadó dalát (egyébként főként erre az albumra építette a mai produkcióját Satriani), valamint nem volt semmi a Flying In A Blue Dream sem. Óriási tekerések, kifacsart szólók, vinnyogó-nyávogó gitárnyúzások jellemezték Joe előadását. Állítom, a gitárja többet nyávogott, mint három macskacsalád együttvéve.
  
  
  
  Mindkét gitármester kb. egy-egy órát bűvészkedett, aztán következett a G3 Jam, amikor is visszatért Steve Vai, és Joe Satrianival és a még mindig a háttérben megbúvó Robert Fripp-el vállvetve folytatták a műsort. Itt már minden terítékre került, Joe és Steve számai, valamint óriásit ütött a King Crimson-tól a Red is. Ekkor már Fripp is elragadtatta magát egy-két rövidebb szólófutamra. A Rocking In The Free World című dallal búcsúztak, ráadásra már nem jöttek ki, szóval ezzel zárult a majdnem három órás műsor.
  
  Remek volt látni és hallani ezeket a gitáros fenegyerekeket, a magyar közönségnek is megcsillogtatták elképesztő tudásukat, agyas improvizációikat. Azonban valami mégsem hagy nyugodni, valahogy másképp kellett volna az ezt a fellépést megrendezni. Steve Vai műsora után Satriani programjának valahogy elveszett az ereje. Hiszen amit Vai művelt, az maga volt A Show! Ehhez képest Satriani kissé túlságosan futurisztikus, visszafogottabb előadásánál láthatóan a legtöbbek másra számítottak. Szerintem jobb lett volna megcserélni a két gitárhős fellépését, így teljesedett volna ki mindkettőjük játékának az erénye.
  
  A másik kérdőjel nálam Robert Fripp szerepe. Szerintem a legtöbb jelenlévő egyetért abban, hogy nem igazán illett bele a világ három legvirtuózabb gitárosát tömörítő G3 csapatba. Fripp mindvégig a háttérben ült, teljesen beilleszkedett a háttérzenészek kisegítő szerepkörébe. Még végén a közös meghajlásnál sem jött előre, hanem a helyén állva tapsolt. Ő is remek művész, de a gitárhősök formációjába némileg más intenzitású zenészt képzelne el az ember. Például olyat, mint Yngwie Malmsteen. Sajnálom, hogy Budapestre ő már nem látogatott el Vai és Satriani társaságában, szerintem egy ilyen felállású G3 testesítené meg azt a fajta virtuozitást, ami ennek a project-nek a lényege.
  
  Egy szót hallottam gyakran szajkózni a kifelé igyekvők szájából: tömény”. Hát igen, valóban tömény volt ez a mai este, de azt hiszem sokan vagyunk úgy vele, hogy ilyen igényes töménységet még napokig el tudnánk viselni.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: