beszámoló [fesztivál]  2004. július 27. kedd   14:27

nincsen hozzászólás

  A messziről jött vándorok már a hét elején gyülekezni kezdtek a folyó túlpartján, a Heggyel szemben. A színes kavalkádban feszülő lakhelyek közt megelevenülő zsongás immáron ötödszörre töltötte meg élettel Rakamaz táborát, hogy ki ilyen módon, ki másképpen mulatozva ki magát szakadjon el otthoni fásultságából. Jó egymagam három esztendeje nem jártam errefelé, így a régmúltat kicsit felidézve, a hét harmadnapjának alkonyán csapódtam a közösséghez, melynek légkörébe mélyedni igencsak könnyen el lehetett.
  
  Odafelé baktatva, a kapuhoz közel színes, tüskehajú koldusok hada kunyorgott némi betevőrevalóért, melyről természetesen egy pillanatra se hittem, hogy netalántán az éhség csillapítása végett magukhoz vett elemózsiát rejti álcája mögött. Áttörve rajtuk tábort vertem ott, ahol a fesztivál paravánjai mögött serénykedők jurtái is emelkedtek. Eme területet egy aprócskának is alig nevezhető rozsdás vaskerítésecske fogta közre, melyre furcsa mód nem fabrikáltak semmiféle bejáratot, így az ott lakók nemes egyszerűséggel átvetve magukat rajta jutottak el átmeneti otthonaikba. Én is emígyen tettem. Nagy szerencsémre pontosan akkor, mikor az utolsó éket vertem keresztül a föld göröngyös rétegein lakhelyem rögzítése céljából, hogy egy esetleges orkán ne hordja tova motyóimat, elkezdtett esni az égi áldás/csapás... kinek ezt, kinek azt jelenti a tíz percig tartó csepergés. Ezt követően már nem volt akadálya, hogy én is asszimilálódjak.
  
  Első ismerős találkozásom a nagy európai utazóval, Narco Poloval esett meg. Őket vagy két éve nem láttam, így egy igencsak megváltozott felállással volt alkalmam szembesülni. Az egy dudással és egy dalnokhölggyel időközben kiegészült zenésztársaság népiesen átszellemült, hipnotikus előadását hallva elmélkedtem, ki légyen aznapi emlékképeim készítésének elkövetkezendő témája. Miután befejezték előadásukat és távoztak Zenta irányába, én is átléptem India felé, ahol már javában zajlott egyfajta fekete szertartás, a Neocrome sötétségbe burkolódzó papjainak baljós zsolozsmáival körítve, kiket a Stereochrist követett csöppet sem kevésbé mélyreható rítusaival. Itt találkoztam azzal az első gyomorforgató ténnyel, hogy Krisna szövetségre lépett időközben ValamI VAcak képrögzítővel. És más képalkotó művész nem is ténykedhetet ott. Aztán úgy gondoltam, ideje ellátogatnom a Megüdvözülés Országának Utcájába, ahol a Hetes szám elől éppen tovatűnt Kalapácsos emberek helyét az öt híres-neves muzsikus vette át. Itt végre lazíthattam egy jót egészen az Űrmajmok eljöveteléig, bár meg kell jegyeznem, e röpke ámokfutásnak is nevezhető estém csöppet sem engedett meg semmiféle-fajta pihenést. Az Űrmajmok nem sokkal a kísértetek órája előtt meg is érkeztek az átellenesen fekvő Zöld terepre. A három űrmajom látott, hallott és még meg is szólalt valahogyan (amit az aprócska helyből csak ki lehetett hozni), hovatovább Egyszercsak kisebb tánc is kialakult, ahogy a hangulatot magával húzta a már ekkor ettől-attól mámoros állapotba került szemlélődők társasága. Hazafelé úgy gondoltam, utoljára Kávézom az egyik Színpadnál egyet miközben a Szénhülyék szórakoztatják a nagyérdeműt, de aztán végülis ott ragadva virrasztottam egészen hajnalhasadtáig, miközben a fény és a ritmus egybeolvadva adta át magát e önmagából kifordult világnak. Én azért nem adtam teljesen.
  
  Másnap már hétágra sütött a nap, mire útra keltem, és ahogy átérve a hídon a folyó túlpartjára körbetekintettem megértettem miért oly népszerű Hegyalja. A mindenfelől érkező kocsik hajtói és utasaik örömittasan, dudálva és integetve üdvözölték az út mentén, padokon, barlangok szájánál időző, csöppet sem kevésbé örömittas vándorokat. Körbenéztem a Hegy alján fekvő városkában, annak is főképpen a sétáló főutcáját jártam be töviről hegyire. Hát igen, ez az a fogalom amitől más ez a fesztivál, mint a többi. Kis ajtók mögött, kapualjakban, mindenhol összefuthatunk a hegyről elnevezett csodás ital sokfajta változatával, melynek nemesebbikken sikerült példányai méltán kapták a A Királyok Itala, Az Italok Királya jelzőt cirka három évszázaddal ezelőtt Franciaország akkori uralkodójától, XIV. Lajos „Napkirálytól”. Én mindenesetre a melegre való hivatkozásképpen elkövettem egy szentségtörést, nevezetesen, hogy az ebédre fogyasztott áfonyás sajt mellé egy jó kupa sört rendeltem bor helyett a Toldi hősünkhöz címzett fogadóban. Itt addig-addig időztem el, hogy jól le is késtem a Hurkatöltést és az Excelsior sziklazenéjébe is csak félig-meddig hallgathattam bele mikor visszaértem a zenei cirkuszba.
  
  A legnagyobb színpadon elsőként Elevenült meg a Hold az idén, miközben a valahonnan kiszabadult, szanaszét futkorázó, apró Mókusokat próbálta Alvin összeterelgetni egy helyre, hogy aztán ott jól táncra perdítse őket. Közben idős költő barátunk, Faludy György kis késéssel ugyan, de végülis szerencsésen megérkezett a Zöld Sátorhoz, hogy beszámoljon Pokolbéli víg napjairól. Históriákat mesélt a régmúlt idők szenvedésekkel teli, de mégis a legreménytelenebb pillanatban is a vígságot kereső szív fájdalmas sodródásairól, a Sors ráosztott szerepéről, és még megannyi hihetetlenül emberséges történetről.
  
  Az addig Szuperszonikus Bombázó módjára settenkedő Hippigyilkosok is tán megilletődhettek a híres Latin Duó ezt követő előadásán. Én mindenesetre ezt tettem mielőtt a Balkáni Fanatikusokból összeverbuválódott zenei társulat műsorára indultam volna a Kávé Színpadhoz. Ott az egyik alkalmi rajongó vígan hangoztatta, hogy ő ugyan nem ismeri a zenekart, de az édesanyja rajong értük, ezért ő is szereti őket. Együttérző lélek lévén még bíztatta is a színpadon készülődőket mindenféle dicsérő szónoklatot bekiabálva. Mellesleg Fémecske felíratú ruházat volt a fiatal leányzón. Így aztán egy picit komikus lett a helyzet, mikor nekikezdtek a muzsikusok játszani. Mindenesetre én élveztem. Kowalsky meg közben a másik színpadnál rázta a Vendégeket gatyába. Vagy éppen ki belőle. Mindenesetre ezt a Rém emberséges napot én a félig-meddig már jamaikainak magukat valló zenészeket felvonultató LB27 műsorának megtekintésével zártam, mielőtt a Szegletes sátornál picit elidőzve elindultam volna idejekorán nyugovóra térni.

  Harmadnap jártam labirintust, vízpartot, erdőt, utaztam sín nélküli kisvasúttal, kostolókat vettem a nemes borok egynémelyéből és még a Hálozathoz is sikerült csatlakoznom. Bár az utóbbit nagyon gyorsan hanyagoltam, mert nem erről szólt a hely és az idő. Inkább folytattam szorgalmasan az előző napok megszokott tevékenységét, azaz a zenei előadások sűrű látogatását és némelyek képi megörökítését az utókor számára. Így volt lányosan lírai Sub Rosa, Nirvanás Roncs, pörgős Hopika, szállós Peet, majd kicsivel odébb a nagynál táncos Anima ahol én is egy ici-picit. Majd miután sötétbe hajtva az eget búcsúzott a nap a fesztiváltól, indult hangjegy-horgászással az éjjel a Hal! fánki koncertjével. Hát itt hüle volt aki nem táncolt. A Junkies és a Zorall előadását követő Másfél órát a fekete bogyóból készült italról nevezetessé vált színpad előtt töltöttem. Apropó édes cserje-főzet. A színpad italának konkurenciáját megtestesítő másik édes cserje-főzet kufárjai még a nap folyamán szerte kint a városka különböző pontjain osztogatták bőségesen és ellenszolgáltatás nélkül cukor nélküli portékájukat. Én szerencsére nem kostóltam egyik édes üdítőfőzetet se. Inkább maradtam a Hegy gyümölcséből készült ital különböző variációinál, s így lett is a végire kis Abraka dubra dobra hajtva, fényt látva állva-járva át a vágya által szánt tánccal a sátrakat ágyáig.
  
  Szombatra virradóra úgy gondoltam, az utolsó napot megpróbálom másként eltölteni. Alternatívákat keresve jutottam el egészen a vasútállomásig, melynek pénztáránál már ekkor hatvan lábnyi sor állt. Pedig még hol volt ekkor a vasárnap hajnal! Már szokásosnak mondható városi körutamat követően, miután így negyednap a negyedik éttermet is megjártam, visszaindultam a táborba. A Sors fintora folytán a zord Zord együttes koncertjével egyidőben zordra fordult az addig a pillanatig több napja tartó kellemes idő, és heves eső formájában síratta kicsit túl hamar a fesztivált. Pedig még volt hátra egy tucat óra belőle. Szerencsére a szervezők gondoltak az ilyesmi időjárásra is, így a szerte az utakon leszórt kőtörmelék megakadályozta, hogy a tábor területének egésze sártengerré változzon. Én mindenesetre gyorsan felszedtem sátramat és beadtam a megőrzőbe. Apropó sátortéma. Sokan undorodnak még egy ilyen fesztiválon is sátrazni, mert hogy igénytelen, meg nincs áram és kemény a fekhely. Szerintem ez badarság, vagy inkább sznobság, egy ilyen fesztivál sátorozás nélkül nem adja azt a hangulatot. Anélkül „csak” koncertek és emberek garmadája az egész. És igenis csak sátrazva érezheti az ember igazi fesztiválozónak magát. Anélkül szerintem csak egyszerű fesztivállátogató.
  
  A Jim Beam aznap igencsak megkavarodott. Kimaradt egy Tequila a mellettem álló lánycsoport legnagyobb sajnálatára, kik azt mondták ez lett volna számukra a nap koncertje, mire én azt mondtam, várjuk meg ezzel a kijelentéssel inkább a hajnalt. Szóval a Tequila helyett a kőbányai blueskirály, Bill lengette meg zászlaját, majd a kissé trágár Nefogazz! mutatta meg milyen az a zene amit nem szabad megmutatni a gyerekeknek normális emberi fejlődésük érdekében. Kifejlett egyedek fülhallgató nélkül is hallgathatják, amennyiben tudnak egy jóízűt nevetni a szókimondó szövegeken. A megvalósítás mindenesetre fenomenális.
  
  A P.O.T., MZ/X, Sun Workshop nem semilyen lendületes koncertsorozatot követően nagy igyekezettel indultam a legnagyobb színpad felé, ahol amúgy az elmúlt napokban elég kevés időt töltöttem valamiért. Valahogyan jobban vonzottak a kissebb helyszínek nemis mindig kevésbé ismert zenészcsoportjai. Ekkor már a színpad bal szélénél javában várakozott több tucat rajongó egy vagy több áhított autogrammért. Érdekes megjegyezni, hogy e csöpke tömeg összetétele erősen egynemű volt, azaz a rajongók többsége lányok köréből került ki. Mikor a lágyan felcsendült hangok jelezték a Kosheen előadásának kezdetét, benyomultak a képrögzítők az árokba. Itt jött pár másodperc múlva a hidegzuhany, minthogy az egyik biztonsági ember jött és közölte, mindenki kifelé, mert a zenekar letiltotta a képrögzítést. Sok médiaképviselő meg csak pont ezért a koncertért jelent meg itt, így - főleg nekik - orrlógatva kellet maguk mögött hagyniuk az árkot. Az előadásra átszellemülve viszont csakhamar feledésbe merült a dolog. Sejtelmesen piros, lila és halványsárga fényfoszlányok, hátborzongatóan kellemes női hangon előadott dallamhullámok az ismertebb és kevésbé ismertebb dalok tengerében. Misztikusan lüktető ritmikák pumpálta forgás a nyári felhők színezte égbolt alatt. És akiknek nem lett volna mindez elég, a nagyszínpad hangfalainak elcsitulását követően Kávé Színpadnál tovább pöröghetett egészen a hajnali vonatindulásig. Én is eképpen tettem.
  
  Konklúziót így a végére annyit, hogy a média által kiküldött képrögzítőkön kívül mindenkinek kellemes és felejthetetlen lehetett az idei Hegyalja Fesztivál, a hely tökéletessége és a szervezés precíz lebonyolítása végett. A Hegyen termelt Bor fémjelezte fesztivál még remélem sokáig tartogat majd jobbnál jobb nyári élményeket az idetévedt Vándoroknak.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: