szerző: MorelloExodus, Savage Messiah 2018. július 4, Dürer Kert
Bár vannak, akik azt mondják, Gary Holt gitáros nélkül a bay area thrash metal egyik legfontosabb csapata, az Exodus mindössze félkarú óriás, és nem az igazi ez így élőben, a csapat koncertteljesítménye eddig mindig frappáns választ adott a kétkedőknek. Erről a magyar közönség is megbizonyosodhatott például 2016-ban, amikor az Obituary vendégével lépett fel az Exodus a Dürerben, és bizony falbontó koncertet adtak. Oké, Gary Holt nyughatatlan karaktere nyilván hiányzott valamennyire, de a társak tökéletesen átadták a színpadon azt, amiről az Exodus-nak szólnia kell.
Valami ilyesmire számítottunk ezúttal is, most 2018-ban, hasonlóképpen a Dürer Kertben. A 2014-es Blood In, Blood Out óta új sorlemezt még nem adtak ki, szóval inkább egy jutalomjáték volt a 2 évvel ezelőtti buli után a mostani, de hát mindenkinek ilyen jutalmat tudnánk kívánni... Gary Holt ezúttal is Slayerezett, így ismét Kragen Lum segített – mondhatni semmi nem változott. Szerencsére a programmal egy kicsit variáltak, de erről később.
Egyetlen előzenekar volt mindössze, a brit Savage Messiah. A csapat 1-2 éve már a látókörömbe került, mert korábbi lemezeik igen jó visszhangot kaptak bizonyos közönségszavazásokon. Kíváncsi voltam, mit tudhat ez a számomra ismeretlen csapat, így meghallgattam pár lemezüket. Nem volt rossz ez a hol thrash-es, hol heavy/power metalosabb kombináció, amit a Savage Messiah játszik, de valahogy nem éreztem a magával ragadó erőt a csapatban. Így hát ebben maradtunk. Most arra voltam kíváncsi, élőben vajon jobban átjön-e a brit csapat zenéje, mint lemezen.
A négytagú banda nótái alapján úgy tűnik, mintha fogták volna legnagyobb kedvenceiket és legerősebb hatásaikat (Metallica, Iron Maiden, Megadeth, stb.), bedobták volna egy nagy kalapba, és ebből gyúrták volna össze a számaikat. Ugyanis elég széles spektrumon mozogtak ezek a nóták, voltak egészen harapós, gyors thrash-es darabok (ahol az énekben is egy az egyben lekopírozták Hetfield jellegzetes stílusát), máshol kifejezetten heavy metalos, dallamos, olykor sikolyokig is elmerészkedő szerzeményeket hallhattunk. Mintha nem is ugyanaz a banda írta volna ezeket a számokat.
Ezáltal kicsit összedobottnak tűnt az utolsó 3 nagylemezre (Hands Of Fate, The Fateful Dark, Plague Of Conscience) építő program, nem volt amolyan igazi íve a szetnek. A jó hír az, hogy a Blood Red Road, Scavengers Of Mercy, Cross Of Babylon, Eat Your Heart Out, Hands Of Fate, All Seeing I, Minority Of One dalok tömve vannak remekül megírt témákkal, hangulatos ikergitározásokkal, ügyes gitárszólókkal, headbang-elésre ingerlő tempókkal. Mindenképpen ügyes muzsikusokról van tehát szó, mondjuk erre a turnéra éppen egy beugró dobossal jöttek.
De továbbra is azt érzem, hogy hiába a tök jól összepakolt témák, valahogy mégis hiányzik az a szikra, az a bizonyos megfogalmazhatatlan X-faktor, ami tényleg beszippantaná és magával ragadná a hallgatót. Jól előadták a nótákat, a színpadi munkájuk is korrekt volt, de hiányzott egy olyan karizma a deszkákról, amit nem lehet tanulni, amire születni kell. Ez önmagában képes eladni egy bulit, a Savage Messiah-nál viszont nem volt meg. A koncert tovább erősített abban a véleményben, hogy kifejezetten tehetséges banda a Savage Messiah, akiknek lenne esélyük kilépni a középszerből, de valamiért ezt képtelenek megugrani.
Az Exodus élő bulijában viszont nem lehet csalódni, Gary Holt ide vagy oda. Nem volt iszonyú tömeg, de arra épp elég volt az erős félháznyi nézősereg, hogy egy forró hangulatú klubbulit varázsoljanak Zetro-ék elé a küzdőtérre. Mert az Exodus-ra azért beindult a pörgés rendesen, nem véletlenül nevezik őket az egyik legintenzívebb bay area thrash csapatnak. A banda különösebb cicoma és önfényezés nélkül lépett a deszkákra és az alattomosan építkező, vasbeton súlyú riffekkel felvértezett Funeral Hymn-nel indította útjára az őrületet. Tökéletes kezdés! Szinte észrevétlenül csúsztunk át a legutolsó lemez címadójába, a Blood In, Blood Out-ba, ami folytatta a szövegköpködős, gyors tempót. A csordavokáloknál a közönség is segített a bandának, az első percektől fogva nyilvánvaló volt, hogy remek lesz a hangulat.
Zetro Souza szerencsére nem szívbajos, ő vígan elénekli a korábbi énekesekkel készült nótákat is. Ennek megfelelően áttértünk az 1985-ös Bonded By Blood albumra, a megjelentek első számú kedvencére a Deliver Us To Evil-lel, majd pedig a Rob Dukes korszak egyik remekül megírt tételével, a Deathamphetamine-nal jött a folytatás. Óriási nóta, ahol Jack Gibson basszer felvezetésével épülnek fel az egyre agresszívebb riffek.
Tom Hunting feszes szegelése elvitte a hátán a dalt. A dobos (aki egyébként az egyetlen alapító tag, aki ma a színpadon volt) meglehetősen hiperaktív és beszédes volt ezen a napon, olykor felállt a dobcucc tetejére biztatni a közönséget, Zetro pedig többször is átadta neki a mikrofont, hadd buzdítsa Hunting is egy kicsit a közönséget.
Túlságosan nagy biztatásra nem volt szükség, mert a rajongók maguktól is tudták a dolgukat. A csapat felváltva ugrált a korai és a modernebb megszólalású dalok között. Persze ma 2018-ban, élőben előadva a ´80-as évekbeli kedvencek is úgy dörrentek meg, ahogy annak lennie kell. Egyébként akinek ma már egy kicsit vékony a Bonded By Blood lemez megszólalása, igazi vadbivaly hangzással is meghallgathatja ezeket a klasszikussá érett dalokat, Let There Be Blood címmel, Rob Dukes igencsak meggyőző, agresszív énekével.
Ma azonban ismét Zetro Souza az Exodus énekese, a fickó pedig nem véletlenül vált a bay area fontos, legendás szereplőjévé. Bár az ő rikácsolós éneke nem mindenkinek jön be, élőben viszont szerintem sokkal jobb, mint lemezen. Másrészt Zetro egy vérbeli frontember, egy közvetlen fazon, aki egészen baráti viszonyban van a rajongókkal. Szinte úgy éreztük magunkat, mint egy rakás San Francisco-i haver, akik csak leugrottak pár üveg sörrel egy kicsit hülyülni és bulizni az Exodus próbatermébe. Nem voltak itt nagy megfejtések, csak könnyed, jó hangulat és persze kőkemény, tombolós zene.
Jöhetett ismét egy régi nóta, az Exodus. Kragen Lum-nak sikerült másodikra kézhez kapnia a megfelelő gitárt, így egy kis szünet után kezdhették el a támadást. Majd a szokásos váltással egy frissebb nóta érkezett, Zetro elmondása szerint a kedvencük a Blood In, Blood Out lemezről, a Body Harvest. Biztosan vannak, akik a régi lemezek után elvesztették a fonalat, de ma egyszerűen mindegyik nóta működött. Az ilyen pörgős, zúzós tételekre azok is nagyokat bólogattak, akik talán a ´90-es évek elején hallgattak utoljára Exodust. Nekik szólt egyébként az óóó-zós And Then There Were None, ami a debütalbum egyik közönségkedvenc tétele.
De nem csak az egyértelmű dalokból állította össze a programot az Exodus. Zetro az 1987-es Pleasures Of The Flesh albumról származó Parasite-ot úgy konferálta fel, mint amit talán 30 éve játszottak utoljára. Mégis, az egyik csúcspontot talán ez a nóta jelentette a mai estén. A kalapálós, mocskosul szóló thrash riffre épített dal egyszerűen pusztított. Ilyenkor látszik, hogy még a nem elsővonalas szerzemények között is milyen kincsek lapulnak az Exodus tarsolyában. Jó lenne, ha a későbbiekben is színpadra vinnének már ritkább számot a méltatlanul alulértékelt 1987-92 közötti időszakból. Annál is inkább, mert ezt az érát kifejezetten a sajátjának vallhatja Zetro Souza is.
A legnagyobb beindulást azért mégis az olyan klasszikus szerzemények kapták, mint a nyaktörő tempójú A Lesson In Violence. A második aranykort képviselő Tempo Of The Damned lemezről az egy szem Blacklist hangzott el. Ez a tétel mondjuk pont nem az „átkozott tempójáról” híres, bár a végét egy kicsit felgyorsították.
Volt egy-két tévesztés, kisebb kavarodás a színpadon néhány dalban, de csak pár másodperc erejéig, így nem volt se feltűnő, se zavaró. Ettől még az Exodus-tól megszokott feszességgel játszottak. Sajnáltam, hogy a Tempo-ról ma nem hoztak több dalt. Az újjáalakulás után ez a korong sok friss arcot bevonzott az Exodus táborában, kaphatna egy kicsit nagyobb figyelmet is élőben a zenekar talán legfontosabb albuma a Bonded mellett.
Innentől aztán már tényleg csak a régi, klasszikus nóták szóltak, rendesen felpörgették a közönséget még egy teljes óra zúzás után is. Jöhetett a vadító Bonded By Blood, a Zetro éra legfontosabb szerzeményének tekinthető The Toxic Waltz és az örökös zárószám, a Bonded albumot is lezáró, szikrázó tempójú Strike Of The Beast.
De hopp, mégsem! Ugyan mindenki arra számított, hogy a csapat végérvényesen elhagyja a deszkákat, a turné eddigi állomásain is mindig így ért véget a koncert, de úgy tűnik, Zetro mégsem csak megszokásból mondta, hogy ez a fantasztikus magyar közönség a korai bay areai hangulatot juttatja az eszébe. Ismét visszatértek a színpadra a zenészek és szemmel láthatóan nem tervezett módon, de megajándékozták a rajongókat még néhány további számmal. Először is némi zenei kikacsintással a Metallica – Motorbreath nótáját játszották le félig, végül pedig nem is egy, hanem rögtön két szám volt a „ráadás ráadása” – a Bonded By Blood lemez talán két legütősebb száma, a Metal Command és a Piranha. Így tulajdonképpen a No Love kivételével a teljes Bonded album lejátszásra került ma este!
Ez a két utolsó szám valóban feltette az i-re a pontot, pedig ezek nélkül is teljes értékű volt ez az Exodus koncert. A magyar közönség azonban kiváltságosnak érezhette magát, és erre megvolt minden oka. Remek hangulatot teremtettek a színpad előtt, valóban a ´80-as, ´90-es évek klubhangulata elevenedett meg ma a Dürer Kertben. Az Exodus pedig még a vártnál is jobban megajándékozta a magyar rajongókat, igazi örömzene volt ez – fanatikusoktól fanatikusoknak.
04:08
