szerző: MorelloEnsiferum, Ex Deo 2018. május 8, Barba Negra Track
A finn folk metalos Ensiferum-nak stabil tábora van Magyarországon. Amikor errefelé járnak (és 2-3 évente biztosan megteszik), számíthatnak arra, hogy lelkes közönség fogadja őket. A helyszín ezúttal a szabadtéri Barba Negra Track volt, a turnétársak pedig az Ex Deo és a Wind Rose.
Őszintén megmondva, a mai nap inkább az Ex Deo volt az, akik a legnagyobb motivációt jelentették számomra a koncertre. A Kataklysm tagok másik projektje elég látványos élőben és a grandiózus, operás, nagyzenekaros hangzás teljesen más élményt biztosít, mint a Kataklysm eszeveszett darája. Az Ensiferum már régóta kiforrott stílussal rendelkezik, utolsó pár albumukkal viszont nem mindenkinél ütötték meg a mércét.
A 2012-es Unsung Heroes 1-2 tétel kivételével teljesen felejtős, a 3 évre rá megjelent One Man Army esetében nekem egészen tetszett az itt-ott felbukkanó újszerű megközelítés, a legutolsó, tavaly megjelent Two Paths viszont kétségtelenül tartalmaz jól eltalált momentumokat, témákat, de mégsem marad meg sok az új dalokból, még több hallgatás után sem. Ráadásul mostanra kilépett az alig pár éve csatlakozott harmonikás Netta Skog, aki pedig nagyon sokat hozzátett a zenekar színpadi kiállásához. Így a négytagúvá visszaminősült banda, egy nem kifejezetten acélos új lemezzel felvetett számomra pár kérdőjelet a mai estét tekintve.
A Wind Rose éppen akkor fejezte be a muzsikáját, amikor megérkeztem a helyszínre. A torzonborz társulat nagy tapsot kapott a színpadról távozva, így a közönségnek a jelek szerint bejött a produkciójuk. Az eddigi nyárias idő, mi több kánikula pont ezen a napon hagyott kissé alább, a sötét felhők és a távolban cikázó villámok nem sok jót ígértek. Szerencsére a vihar pont elkerülte a Track-et, egy kis szemerkélő eső volt a maximum, ami az Ex Deo beállásakor és a koncertjük kb. feléig zajlott, utána viszont már semmi nem zavarta az élvezetet.
Az Ex Deo mostanra már teljes egészében a Kataklysm tagságát takarja (tudtommal van egy külön basszusgitárosuk is, de ez a poszt ma teljesen üresen maradt, lejátszóról szóltak a basszus sávok). A zene azonban teljesen más, mint a kanadai blastbeat hősök anyabandája. Az Ex Deo kimértebb, középtempós, menetelős zenei világgal rendelkezik, nem kevés nagyzenekari hangzással megtámogatva (ami természetesen ugyancsak lejátszóról ment), mindezzel az ókori Róma nagyságát és dicsőségét megidézve.
Az Ex Deo már a harmadik nagylemezt adja ki, ezek közül viszont egyik sem különösebben kiemelkedő - a kétségtelenül jól eltalált hangulat mellé nem társulnak hosszú távon is emlékezetes számok (ez azért a kezdetektől hiányossága a csapatnak). Élőben mindezek ellenére mégis működik a történet, mert a vészjósló, viharos hangulatú, alattomosan menetelő zenefolyam és a tagok szuggesztív, színházias előadásmódja nem akármilyen élmény szemtől szemben.
A kanadaiak előadása ma is nagyon jól sikerült, még színpadi foghíjas létszám ellenére is. A nézőtéren nem volt még ekkor túl nagy a tömeg, de az eső elcsitultával egyre többen merészkedtek előre. A szokásos római stílusú bőrpáncélban kiálló csapat egyre-másra bombázta a hallgatóságot a három nagylemez tételeivel, amelyek közül ma a The Rise Of Hannibal, I Caligvla, Pollice Verso (Damnatio Ad Bestia), Suavetaurilia, Cato Major: Carthago Delenda Est!, Ad Victoriam (The Battle Of Zama), The Final War (Battle Of Actium), The Roman, Romulus elnevezésűeket mutatták be. Ebből látszik, hogy a program a tavaly megjelent The Immortal Wars korongra koncentrált, de a másik kettőről is hallhattunk pár dalt.
A társaság legkarizmatikusabb tagja kétségtelenül az igencsak XXXL-es méretű bőrpáncélt hordani kényszerülő Maurizio Iacono énekes, aki ezúttal is nagy átéléssel, olykor fél térdre ereszkedve prezentálta Róma legdicsőbb pillanatait. A két gitáros, Dagenais és Barbe vadul lóbálták a hajukat és ontották a középtempós riffeket, olykor szólókat (e téren a Kataklym-ban basszusgitárosként tevékenykedő Stephane Barbe vitte a prímet). A 2014-ben érkezett Oli Beaudoin sikerrel bizonyította, hogy megállja a helyét a Kataklysm blastbeat-hegyei során, az Ex Deo-ban viszont közel sem kellett kihasználnia képességeinek felét sem, itt mindvégig a hagyományosabb ritmusok dominálnak.
Nem az Ex Deo volt a mai este fókuszában, de szerintem meggyőző előadást láthattunk tőlük. Néha talán kicsit úgy lehetett érezni, hogy a színpadon több a színház, mint amennyi indokolt lenne. Náluk tényleg csak az hiányozna, hogy végre már egy olyan albumot rakjanak le az asztalra, amely elejétől végéig beszippantja a hallgatót és nem enged felállni mellőle. Én azért reménykedek abban, hogy egy mestermű szintet elérő dalcsokor még keletkezhet a műhelyükben.
Az Ensiferum felállása is foghíjasnak tekinthető abban az értelemben, hogy náluk a kezdetek óta mindig jelen volt egy hölgy tag, aki színesítette a tempós, folk-os, hangulatos őrléseket. Közülük az ex-Turisas tag Netta Skog volt az igazán magával ragadó színpadi jelenség, de mire pont megszokhattuk volna az Ensiferum gárdájában, már meg is szakadt a közreműködésük. A magot persze mindig is a Toivonen, Hinkka, Lindroos, Parviainen társulat jelentette, így ma ők prezentálták az újabb és régebbi dalok mára összeállított csomagját.
Az első két dal, az új lemezről szóló For Those About To Fight For Metal és a Two Paths úgy elrepültek észrevétlenül, mintha nem is lettek volna. A közönség próbált volna belekapaszkodni a tempókba, de valahogy mégse indult még be a hangulat. Ez számomra ismét azt mutatta meg, hogy a friss lemezből mégiscsak hiányzik valami, ami anno sikeressé tette a csapatot. Az előző albumról érkező Heathen Horde-dal már kezdett ráhangolódni a közönség a koncertre, az ismét friss szerzeménynek minősülő King Of Storms gyors tempója szerencsére már működött, az egyre nagyobb lélekszámú nézőtér kezdett megélénkülni.
Az első két klasszikus album közé én beleszámítom a harmadikat is, mert a Markus Toivonen alapítótag köré ekkortájt érkező többieknek, akiket ma láthattunk a deszkákon, ez volt az első teljes nagylemezes bemutatkozása. A Victory Songs pedig egy hibátlan mestermű lett. Erről a korongról sajnos csak egyetlen dalt, a Wanderert játszották el. Ez épp egy visszafogottabb tempójú nóta, de a lüktető hangulata és az együtt éneklős része nagyon is működött. Talán itt volt az, amikor azt lehetett érezni, hogy mégis ütős lesz ez a buli, nincs mitől tartani.
A 2009-es From Afar albumot a legbulizósabb nóta, a Twilight Tavern képviselte. A vastaps ekkor már zúgott, a rajongók is lelkesen követelték az újabb és újabb bulinótákat. Ideje volt egy régebbi szerzeménynek, a debütalbumig tértünk vissza a Treacherous Gods-zal. Talán nem ez a legtipikusabb nóta, ami képviselné ezt a korongot (én azért tudtam volna mondani pár ütősebbet), de a csapat sűrűn szereti elővenni élőben, így hát nem volt vele semmi gond.
A Lai Lai Hei viszont kihagyhatatlan koncertnóta, amit a mai napig nagyon élvez a közönség. A banda nagy fordulatszámon pörgött a színpadon, tisztán látszott, hogy a srácok jól érzik magukat és élvezik a közös zenélést. A dobos kivételével mind sűrűn váltogatták a helyüket, sok összemosolygással. A legvadabb fazon továbbra is a szőrös viking kinézetű Sami Hinkka, akinek igen erőteljesen szólt a basszusgitárja (ez általában ritkaság élőben). Sőt, még talán túlzottan is, mert a mélyek sok esetben el is nyomták valamennyire Markus és Petri gitárhangjait. Samit azonban ez a legcsekélyebb mértékben sem zavarta, ő csak nyúzta tovább a 6 húros basszust rendületlenül.
Még egy kis szóló lehetőséget is kapott, ahol a közönséget hergelte olyan futamokkal, amelyekből itt-ott pár klasszikus téma bontakozott ki, mint például a Smoke On The Water. Nem csak hangszerének erőteljes megszólalása miatt, hanem a színpadi kiállás miatt is azt tudnám mondani, ma az Ensiferum legkarakteresebb fazonja Sami Hinkka.
Bár az éneklésekben, csordavokálokban mindannyian kivették a részüket, a kommentárokat mégis jórészt Petri Lindroos szolgáltatta. Azért mégis csak ő a valódi frontember. Most az In My Sword I Trust című dalt konferálta be, ami az élőben legjobban működő szerzemény az Unsung Heroes lemezről. Jött még a The Longest Journey 2009-ből, a Way Of The Warrior a legfrissebb albumról és az Into Battle 2004-ből, az Iron című második Ensiferum korongról. Egy ilyen múltú bandánál nyilván vannak olyanok, akiket már az újabb kiadványok tettek rajongóvá, de akárhogy is nézzük: mégis az első 2-3 Ensiferum nagylemez az, amelyek kikezdhetetlenek a mai napig. Ezt az is hűen példázza, hogy az Iron jellegzetesen gajdolható címadójára ment a legnagyobb pörgés a küzdőtéren.
Bár nem játszott éppenséggel keveset a csapat, mégis valahogy olyan érzés volt, mintha alig töltöttek volna fél órát a színpadon. Pedig már este 10 óra elmúlt, ami a szabadtéri koncertek esetében mindig vörös vonal a csendháborítás miatt. Így sok mindenre már nem számítottunk. De mégis visszajött a csapat még egy kicsit szórakoztatni minket. Ami leginkább Markust jelentette, aki ezúttal sem tudott eltekinteni a feje mögött gitározástól. Ebből végül a Sweet Child O´ Mine kerekedett ki, amibe aztán a többiek is beszálltak, szóval bátran mondható, hogy egyfajta örömünnepként zárult az Ensiferum koncertje. Egy ilyen időtlen klasszikus felcsendülésétől nem csoda, hogy mindenkinek azonnal jó kedve lesz.
Mivel túl nagy durranást nem vártam a Two Paths album nótáitól (ami lényegében be is igazolódott), nem voltam benne biztos, hogy a négy srácnak igazán emlékezetes fellépése lesz ez a mostani. Bár a setlist-ben bőven tudtam volna variálni, összességében mégsem voltam elégedetlen a mai nappal. Az Ensiferum koncerteknek van egy olyan jellegzetes, beindulós hangulata, ami azért előbb vagy utóbb, de mindig képes felpörgetni a hallgatót. Az Ex Deo is hasonlóképpen a hangulattal nyerte meg magának a közönséget.
Ugyanakkor legközelebb én azt szeretném a finnektől, hogy vagy egy igazán markáns, tényleg elsőligás nótákkal telepakolt új lemezzel jöjjenek felénk ismét, vagy csinálhatnának amolyan tematikus turnékat az első 3 nagylemezre koncentrálva, mert akkoriban bizony nagyon elkaptak valamit…!
16:55
