beszámoló [fesztivál]  2004. július 13. kedd   16:59

nincsen hozzászólás

  Egy VOLT Fesztiválról íródó cikknek viszonylag frappáns címet adni könnyű: a lényeg az, hogy ne használjuk benne azt a szót, hogy volt. Semmi ott VOLTunk, van, VOLT, lesz, VoLTbjektív, VOLTidő, megVOLT, satöbbi... És azt, hogy ilyenek VOLTunk, azt meg idén pláne ne...!
  
  A MÁV idén sem tett ki magáért és a fesztiválozni indulók kényelméért, így nyolcadikán délelőtt a Sopronba tartó szerelvény három vagonjában tarka befőttfíling uralkodott. Fél kettő volt, mire leértünk, a pályaudvaron mindenki az átalánydíjas taxikat vette célba, ám ezek rövidesen elfogytak, így a többi guruló koldus is talált fuvart.
  
  Felmentünk a felettébb idilli és kategorikusan evangélikus vendégházba, ahol szobát foglaltattam, lepakoltunk, majd át a Lővér Kempingbe. A csuklópántomat olyan lazán rakták rám, hogy nyomban le is esett, ezzel azonban nem törődött senki, különösen a csuklópánt-ellenőrző lány nem, ő annál sokkal jobban vigyázott négy centi hosszú műkörmeire.
  
  Megérkezésünkkor a feminista blokk zajlott, a Nagyszínpadon a Sugarloaf együttes énekesnője barbirózsaszínben és miniben Bárcsak lennék én is férfi című dalát adta épp elő, egy másik színpadról pedig tippem szerint kb agresszívnak szánt, ugatós csaj-rap hallatszott.
  
  Felmérve a terepet, szembetűnő változás volt a tavalyi évhez képest, hogy több a vendéglátó egység, a VOLT Rádiót bepakolták középre, régi helyére pedig a Soprock Színpad költözött. A rendezvény kétségkívül legidiótább sarka a nagyszínpad rendezői jobb oldalán elhelyezkedő Piros Pöttyös játszótér volt, a pöttyszumó-összecsapásoknak és a magasban lógó túrórudi-hajók /vagy hinták?/ versenyének állandóan akadt nézőközönsége.
  
  Míg a Nagyszínpadot hazánk hip-viharabiliben-hop sztárjai tartották birtokukban, én és kis pajtásaim rövid látogatást tettünk a nagykorúaknak fenntartott Caféban. Véleményem szerint ez a helyszín testesíti meg a VOLT-on az igazságtalanságot, ugyanis szerintem, ha valaki már megvette az olcsónak nem mondható belépőt, akkor igenis mehessen be mindenhová, függetlenül attól, hogy hány éves. Különben a hostess még velem is akadékoskodott, hogy mondjam meg mikor születtem és meglehetősen nehezen hitte el, hogy nyolcvankettőben. Odabenn épp Nyers unplugged ment, vettem vodkanarancsot aranyáron, meg cigit is, kaptam hozzá gyufát meg passtartót. Miután innen leléptünk, sétáltunk egyet hátul a sátorszekcióban, nincs mit mondani róla, olyan volt, mint bármelyik másik fesztiválon. Tanulgattam játszani azzal a trendi forgatós izébizével, meteor vagy hogy hívják. Szedtem virágot is.
  
  Nyolc után visszamentünk a nagyrétre, a HS7 zenélt éppen, szélben, korrektül. Aztán boroskóláztunk és megállapítottam, hogy az Életem tíz legborzasztóbb boroskólája-toplistámon a tavalyi Világveleje fesztiválon elfogyasztott, tablettás borral készült moslék utáni második helyet szerezte meg az itteni lötty.
  
  Egyszer csak tizenegy óra lett, elkezdődött a Hiperkarma. Ez volt az első olyan koncertjük, amiről én néhány szám után kijöttem, ám ez szubjektív, betudható sok mindennek , például az összehasonlítási alapnak és különben meg biztos klassz volt, bár az kétségtelen, hogy olyan transzos tombolás, mint ami Pesten szokott lenni, itt nem volt tapasztalható.
  
  A Hiperkarma után ettünk minipizzát és kóvályogtunk még nagyjából másfél órán keresztül, innen el nem tudnék számolni, hogy mi az, amibe belenéztünk és mi, ami mellett elmentünk

  Későn keltünk, lementünk a városba kajálni. Krisztának betelt a memóriakártya a fényképezőgépén, de egy barátnőmnek köszönhetően bemehettünk a Kisalföld szerkesztőségébe kiírni cédére a képeket. /Kösz!/
  
  Mire a kempingbe értünk, eleredt az eső, de a VOLT nem is lehetne meg eső nélkül, tisztára mintha odaszerveznék minden évben, szerintem ki is lehetne írni nyugodtan a plakátra, hogy: Anima, Kispál, Tankcsapda, Eső.
  
  A sörszponzor nem terveztetett új esőkabátokat, ugyanolyanokat osztogattak, mint tavaly és nekem ugyanúgy nem jutott már. Jobb híján a VOLT Rádiónál lévő napernyők alá telepedtünk le és itt volt alkalmunk végighallgatni egy nőstényműsort, ahol ex-viva Dorka meg egy másik lány a stúdióban vendégeskedő zenészeket tisztálkodási szokásaikról és egyéb hasonlóan érdekhasogató témákról kérdezgették, s ez már elég lett volna, hogy inkább a felmosóronggyá ázást válasszam, de ezt végül csak akkor tettem meg, amikor felcsendült a Nirvana Smells Like Teen Spirit-jeösszemixelve egy Destinys Child slágerrel.
  
  Ekkortájt a Nagyszínpadon a Hooligans, a Viván pedig Balanyi Szilárd adott popkoncertet. Ez utóbbit hosszúra nyúlt átszerelés követte, majd Varga Livius zenekarának, A Kutya Vacsorájának aránytalanul rövid koncertje következett, mely alatt megfigyelhettük többek között azt is, hogy hogyan kell szakszerűen úgy ugrálni és fetrengeni vezetékes mikrofonnal a színpadon, hogy az mégsem tekeredik az ember köré. Itt jegyezném meg, hogy valószínűleg ennek a délutánnak a programja keverhette meg annyira a magyar zenetévé - hazánk zenei életének eseményeit illetően bizonyára felettébb tájékozott - szerkesztőit, hogy a fesztivál előtt néhány nappal leadott, promóciós műsorban bemondatták szegény, kájliminog-hasonmás műsorvezető kislánnyal, hogy fellép a VOLT-on a Quimby
  
  Az eső mindeközben, szünetekkel ugyan, de újra és újra rákezdte, kialakítva így a hamisítatlan VOLTos - illetve tavaly óta már Szigetes is - sárpadlót, egyenkoszba öltöztetve a látogatókat.
  
  Az árak a fesztiválinfláció jegyében felmentek az előző naphoz képest, s óránként is egyre változtak, nekem nem nagyon sikerült kétszer ugyanazt az italt, ugyanott, ugyanannyiért megvásárolni.
  
  Mikor a női vécénél álltam sorba, láttam, ahogy a Cuban Grammys produkció művészei egymás után érkeznek a helyszínre, méghozzá taxival. Őket azonban megelőzte még a Nagyszínpadon a N.O.H.A.. A német zenekar meglehetősen eklektikus stílusú műsort adott, melyben helyet kapott elektronikus jazz ugyanúgy, ahogy a világzene vagy a breakbeat.
  
  A Cuban Grammys jelentős késéssel lépett színpadra. Az elegánsan öltözött kubaiak ingadozó temperamentumú produkciót mutattak be, melynek hangulati tetőpontját Eliades Ochoa gitárjátéka, báját pedig az énekesnő, Haila Maria Mompié jelentette, ám összességében véve, többek véleménye szerint is a műsor a vártnál gyengébb volt.
  
  A második nap kötelező hazai fesztiválsztárja a Tankcsapda volt. A színpadra érkező bandát néhányan Moby Dick bekiabálásokkal köszöntötték, melynek oka az volt, hogy a VOLT programfüzetben egyesek szerint egy Lukács Lacit ábrázoló kép alá írták ki, hogy Moby Dick. A koncert alatt összevissza mászkáltunk barátnőmmel, aki soproni és ezért sok volt az ismerőse és folyton meg kellett állnunk.
  
  A második nap vége felé összegeztem addig begyűjtött megfigyeléseimet és levontam azt a következtetést, hogy - ahogy minden fesztiválon ez a tendencia - a VOLT látogatóinak köre - belekalkulálva az E-Z Rollersre érkező diszkósokat is - kommercializálódik. Punkokat szinte egyáltalán nem, rockereket, darkosokat alig lehetett látni, viszont dúl a retródivat, tartja magát a melegítőfelső, ám - én ezt kissé fájlalom - nadrágra vett szoknyát egyre kevesebbet látni.
  
  Az év kiszúrása kétségkívül a fotósokkal esett meg, őket ugyanis csak a koncertek első három száma alatt engedték dolgozni mindegyik színpadnál, ezzel kizárva annak fizikai lehetőségét, hogy például több, egy időben kezdődő programot is megfelelőképpen meg tudjanak örökíteni.
  
  Mielőtt távoztam volna, még néhány perc erejéig visszalátogattam a vége felé járó Tankcsapda koncertre, ahol épp az Egyszerű dal szólt és szembe jutott, hogy milyen jól hangzana, ha a nem árulhatok el helyett nem ájulhatok el-t énekelnének, de ez persze csak onnan, hogy tavaly a barátnőm elájult a Tankcsapda végén a zárónapon, miután megivott fél liter Jagert.
  
  Ezen az éjszakán háromnegyed órába telt a kemping bejáratánál taxit fogni.

  A fesztivál harmadik napján sem keltünk épp korán, ismét városozás, gyrosozás, leettem magam, aztán elmentünk megint letölteni a fotókat, utána pedig fel a kempingbe. A TÁP Színház: Virtuális valóságával utaztunk egyet a Kisvakond - Örök vadászmezők - Király Linda-féle himnusz-interpretáció - tengelyen. Utána elmentem vécére, meg forró csokit inni, aztán már nem tudtam visszamenni a többiekhez a Caféba, mert az időközben eleredt eső és/vagy a közeledő Emil.Rulez! koncert okán a sátor előtt kilométeres sor keletkezett.
  
  Ezen a napon voltak ránézésre meg hivatalosan is a legtöbben, a kora-este érkezőktől megtudtam, hogy teljesen bedugultak a kempingbe vezető kocsiutak és a beengedésre is hosszan kellett várakozni.
  
  A Nagyszínpadon a Boban Markovic Orkestar lépett fel, őket a The Frank Popp Ensemble követte. Ez utóbbit meglehetősen kevesen tudták beazonosítani, ám amikor eljátszották Hip Teens, Dont Wear Blue Jeans című számukat, szinte hallani lehetett, ahogy potyogtak lefelé a tantuszok. Nyolctól a Kispál és a Borz adott kispálkoncertet, kispáldalokból, amolyan kispálosan. Volt szivárvány, pogó, meg tömegszörf, de olyanok is akadtak, akik üvöltöztek, hogy Bonanza meg hogy Ákos és az esemesfalra is kiírták, hogy menjetek már és jöjjön az Ákos.
  
  És Ákos jött, tizenegy után szakadt le a közte és a fesztivál történetének egyik legnagyobb - he nem a legnagyobb - összegyűlt tömege között, külön erre az alkalomra felhúzott, gigantikus, fekete függöny. Én és a társaságomban tartózkodók egyaránt életünkben először voltunk Ákos koncerten és mindössze három szám erejéig bírtuk elviselni.
  
  A zárónap éjjele partykba torkollt, a Caféban és - mivel kihangosították - a nagyréten is LTJ Bukem és MC Conrad drum and bass partyján, a Vivánál pedig a Hyperspace-en vezethette le levezetnivalóját az, akinek még volt ilyesmije.
  
  Itt a beszámoló végén szeretném még megosztani az olvasókkal egy, a lényeglátás erényével rendelkező ismerősöm meglátását a VOLT-tal kapcsolatban, mely így hangzik: Ebben az a jó, hogy itt megint nem volt semmi. Csak fesztivál.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: