beszámoló [koncert] 2018. május 3. csütörtök 04:20
2 hozzászólás
szerző: ÁkosA rock ötven árnyalta - The Dead Daisies
Figyelembe véve az előző napi égszakadást, egy fantasztikus nyárnyitó bulinak ígérkezett a Barba Negra Trackben megtartott The Dead Daisies koncert, aminek az előzenekara a The New Roses volt. Nos nem kellett csalatkoznia annak a közel száz embernek, aki idejekorán kiérkezett a helyszínre, mert a hét órakor kezdő, már három lemezes német banda igazán berobbant a színpadra.
A német együttes egy igazi whisky áztatta torkú frontemberrel büszkélkedhet, aki nyakában lógó gitárral kezdett bele egy fergeteges rock and roll partyba. A jól azonosítható rockys stílusjegyekkel megálmodott számok azonnal magukkal ragadták a nézőket. Többen táncra is perdültek, hiszen a nyitó számmal, az Every Wildhearttal mindenki egy szempillantás alatt azonosulni tudott.
A kitűnő amerikai akcentussal éneklő Timmy Rough a második dalban kidomborította énektudását. A Forever Never Comes egy igen jól megkomponált kis nóta, ami azt az örök érvényű igazságot fogalmazta meg, hogy bizony az örökké soha nem fog eljönni. A nagy egymásra találás a közönség és banda között talán a harmadik szám során következett be, mert az együttes nem csak elkérte, hanem bizony meg is kapta a hallgatóság szeretetét a Gimme Your Love során. Ezt csak tetézte, hogy Timmy magyarul köszöntötte a nagyérdeműt.
A már egyre bővülő nézősereg egy igen őszinte rock and roll bandával ismerkedhetett meg, akiknek a vérében van a szabadság szeretete. Fiatal koruk ellenére remekül ötvözték a klasszikus és a modern hangzást. Volt, hogy a Thin Lizzy vagy a W.A.S.P. Helldorado lemeze ötlött fel bennem, de bizony néhol-néhol az Airborn hangzása is visszaköszönt. Így azok is megtalálták a számításukat, akik nosztalgiázni szerettek volna és azok is, akik valami frisset szerettek volna kapni. A folytatásban szerepet kapott egy jól énekelhető és közönségszórakoztató dal, az It´s a Long Way.
Ezt követte egy az énekes emlékeiből táplálkozó szerzemény a Life ain’t easy, aminek az volt az apropója, hogy milyen nehéz az élet egy kamasz rocker fiúnak a suliban, főleg ha hosszú a haja. Az idősebb generációban ez is nosztalgikusan hathatott, mivel volt idő hazánkban is, amikor nem néztek az emberre jó szemmel, ha hosszú volt a haja, vagy ha tetovált volt.
Rám nagy hatást gyakoroltak a srácok és ha így folytatják minden bizonnyal legközelebb headliner bandagént látogatnak majd el hozzánk és kijelenthetem, hogy én biztosan ott leszek.
A rövidke átszerelés alkalmával volt időm rá, hogy sétálgassak az egyre gyarapodó nézők között és felfedezzem, hogy a The Dead Daisies igen is társadalmi esemény, főleg a nemrég teltházas bulijukat követően. A jól ismert arcok mellett több ismert emberrel is találkozhattunk, IHM tagok mellett a Hooligans, vagy az EDDA egy-egy zenészével is. Látszott rajtuk is, hogy már izgalommal várják a nyolc órás kezdetű supergroupot. Az évek során már több egylemezes sztárcsapat alakult és tűnt el, de ezen a legénységen jól látszott, hogy tudatosan összerakottak, még annak ellenére is, hogy 2013 óta számtalan fantasztikus zenész fordult meg közöttük.
És akkor elkezdődött a zenei csoda. Az erős nyitányt Marco Mendoza és Doug Aldrich kétnyakú gitárjátéka alapozta meg a Rise Up és a Make Some Noise számokkal. Itt még a kissé visszafogott volt a publikum, talán a hűvös este és a kezdeti ámulat miatt, ami egy pillanat alatt megváltozott a második albumukról eljátszott Dead and Gone után.
A hideget rögvest feledtették a Mexico szerzeményükkel, amivel a tengerpartok és a tequila hangulatát hozták el nekünk, és amit megkoronázott a Mötley Crüe egykori torka, John Corabi.
Rövid időn belül lassan klasszikussá érő számok után Doug, Marco és David Lowy fantasztikus gitárjátékát csodálhattuk meg. A szólókat követően felcsendült a Last Time I Saw the Sun, amiben John mind külsőben, mint énektudásban leginkább Steven Tylerre hasonlított és még rumbatök játéka is kiegészítette a hangzást.
A Can´t Take It With You és a All the Same követően kellett egy kicsit pihenniük, ezért meghallgathattuk Deen Castronovo szédületes játékát, aki sajnos most nem énekelt, pedig a Revolution Saintsből már tudhatjuk, hogy az is jól megy neki.
És ezt követte az igazi fiesta. Az örömzenélés során megnyitották a rock and roll mennyország kapuit. A banda tagjai sorra elkezdték játszani a kedvenc dalaikat, mindenkire jutott egy. A sort David Lowy kezdte, aki a Highway to Hell néhány emblematikus akkordját tolta el. Őt követte Marco Mendoza, aki nem is választhatott mást kötődési okokból, mint a Thin Lizzy klasszikust, a The Boys Are Back in Townt. Aztán jött a gitárfenomén, a Whitesnake új ereje Doug Aldrich, aki talán minden idők legjellegzetesebb gitártémáját játszotta, a Smoke on the Watert. Nemrégiben csatlakozott a margarétákhoz Deen Castronovo is, aki egy KISS klasszikussal örvendeztetett meg minket, a Rock and Roll All Night-tal. Végül John Corabi kedvence hangzott el, a Heaven and Hell.
Az est folyamán jött még három saját szerzemény, a Mainline, a Long Way to Go és a Judgement Day. De a bulit nem lehetett másként lezárni, mint a rock történelem egyik legnagyobb együttesének, a Deep Purple-nek egy örökzöld dalával, a Highway Starral, amivel feltették a koronát az estére.
A két órás koncert egy tiszteletadás volt a leghatalmasabb legendák előtt és szerintem már nekik sem kell sokat várniuk arra, hogy belépjenek a halhatatlanok csarnokába.
04:20
