beszámoló [koncert] 2018. április 22. vasárnap 19:58
nincsen hozzászólás
szerző: ÁkosKirályi portya Budapesten - Royal Hunt 2018. április 19. Dürer kert
Jó pár év eltelt, hogy utoljára láttam az André Andersen vezetésű Royal Huntot, de már izgalommal vártam felcsendülni az első billentyű hangokat. A Dürer Kert nagyterméhez sikerült még kapunyitás előtt odaérnem, így rögtön az első sor közepén elfoglaltam a helyemet, hogy minél közelebbről figyelhessem a 1989-es alapítású legendákat.
Az este kellemes körülmények között indult, a nyár első hőhullámai már megérkeztek, és ahogyan ez lenni szokott szépen lassan csordogáltak a nézők, akik elcsíphették hazánk fiait, a Symphoniumot is. A több mint tíz esztendőt maga mögött tudó együttes hét szám erejéig puhította a publikumot. Bár nem rendelkezem mélyreható ismeretekkel a bandával kapcsolatban, de már a második szám a Nincs kiút után tudtam, hogy jól megalapozzák az estét. Ahogyan a főzenekar úgy ők is előszeretettel nyúltak a szintetizátoros témákhoz, amiket Juhász Bertalan remek érzékkel játszott. A könnyen befogadható, lelkes zenéjüket igen jól adta elő Dobosi István énekes, aki kifejezetten elemében volt a Látomás című monumentális eposz alatt. A banda egy szám erejéig elkalauzolt minket a színház világába is, az Utolsó felvonás című szám során tisztelegtek a különféle művészeti ágak előtt. Zárásként eltoltak egy számot a nemsokára megjelenő albumukról, ami a Két világ címet viseli.
Rövidke átszerelés után már szép számmal összegyűltünk és izgatottan vártuk milyen formában lép színpadra a Royal Hunt. A színpadkép a jól megszokott volt, mivel egy emelvényen ott sorakoztak a szintimester, André Andersen hangszerei. Az embernek az volt az érzése, hogy Siva és André csak ketten képesek meggyürkőzni ennyi billentyűvel. Kissé féltem, hogy fáradtak lesznek mivel két nappal ezelőtt még Japánban varázsolták el a közönséget, ezáltal többet töltöttek a levegőben, mint a földön, de ez a félelmem rögtön szertefoszlott, amint DC Cooper a színpadra rontott.
Indításként kissé fura volt egy olyan dallal kezdeni, mint a Last Goodbye, de nemhogy nem búcsúzás volt, hanem inkább üdvözlése egy rég nem látott ismerősnek.
Az első élménysokkot követően jobban szemügyre vettem a tagokat és André mellényén jól olvasható volt a Sheriff felirat. Ez a titulus abszolút találó volt, mivel az emelvényen a zord tekintetű mester úgy felügyelte a tagokat, mint a rend őre. Csupán egy valakit nem tudott megregulázni, a banda frontemberét, DC Coopert, aki valami hihetetlen elánnal vetette bele magát az estébe. DC egy katonai kabátban kezdett, amin jól megfigyelhetőek voltak különféle relikviák, amiket a turné során gyűjtött be, ilyen volt egy japán függő is, ami a kabátja jobb zsebénél fityegett. A nyári meleg miatt hamar megvált a kabáttól és háromszor is felsőt cserélt, mivel a közel két órás koncert során feltartóztatatlanul végig szántotta a színpadot.
Bár a turné apropója a nemrégiben megjelent Cast in Stone album volt, amiről fel is csendült, a Million Ways to Die, a Fistful of Misery vagy a The Last Soul Alive, de mégis egy igazi best off setlisttel örvendeztették meg a hallgatóságot.
A csapaton szemmel láthatóan nem fog az idő, DC egy pillanat alatt az ujja köré csavarta a gyengébbik nem képviselőit, olyannyira hogy több ízben még puszival is jutalmazta az első sorban állókat. Mondjuk én is ott álltam, de szerencsére kimaradtam a csóközönből. Az összes dalt szinte kivétel nélkül kívülről fújta a közönség, főleg az olyan klasszikusokat, mint a Wasted Time, a Hard Rain´s Coming, a Half Past Loneliness, vagy a Cold City Lights.
A számok sodrásában részesei lehetettünk egy kis szinti-gitár versenynek, aminek a két főszereplője André Andersen és Jonas Larsen volt. André jól tudja egy sikeres banda receptjét, először is végy egy jó frontembert. Ez meg is történt DC személyében, mert a tökéletes hangja mellé ragyogó színpadi ember is. Az Until the Day egy lírai résszel kezdődött és az érzelmek ki is tartottak a végéig, amikor látszott DC-n hogy mennyire elérzékenyült a hazai rajongók szeretetétől.
A Cold City Lights alkalmával megénekeltettek minket, majd összeállt a publikum egy közös fotózásra. Ezt követte egy kis instrumentális muzsika André fantasztikus előadásában. De számomra az est fénypontja a Message to God alkalmával érkezett el, nemcsak azért mert egy kiváló dal, hanem mert egy igazi örömzenélésnek lehettünk szem és fültanúi. Történt ugyanis, hogy André rögtön a kezdetekkor átadta a billentyűket Juhász Bertalannak, akit már a Symphoniumban megnézhettünk. Sokan nem értettük ennek az okát, de pár ütemet követően André feltűnt a nézők között, akikkel összeölelkezve tombolta végig ezt a Royal Hunt klasszikust.
A koncert nekem nagyon gyorsan elrepült és szívesen hallgattam volna még egy két számot, de mint mindennek, ennek is vége kellett lenni egyszer. A koncertet követően nem sokkal már lent beszélgettek, dedikáltak és fotózkodtak a rajongókkal. Remélem mihamarabb portyáznak még nálunk, mert ebben a műfajban kimagaslót alkotnak, főleg egy olyan extra frontemberrel, mint DC Cooper.
19:58
