szerző: RossikaEntreat, Superbutt, Clawfinger, Disfear 2004 május 15, A38
Az A38-ra mindig szívesen megyek, mert annak ellenére, hogy a sör drága, rengeteg hely van, s nem kell az izzadt testszagot elviselnem. Most ez még inkább jellemző volt, hisz a Clawfinger koncertjén, több előzenekar és a Disfear fellépése mellett sem sokan voltak hajlandók kifizetni a belépőket.
Mikor leértem, már játszott a szlovén Entreat. Egyszer már láttam őket, mikor a Kill Your Idols buli elmaradt, de sokkal jobbra emlékeztem. (Az idő megszépíti az emlékeket) A 97-ben alakult csapat metalcoreban próbál újítani, kevés sikerrel. Igaz, hogy több tagváltás is megzavarta a nyugodt életüket, de nem éreztem a teljes odaadást, s egy kissé megcsömörlött banda képét mutatták. Iszonyat kevesen voltunk, mintha az embereket nem érdekelte volna a szomszédok szereplése, de az is lehet, hogy tudták mire számíthatnak. A 2001-es Shaded albumukról nyomtak pár nótát, a többit nem nagyon vágtam, hogy micsoda. Gitárcentrikus zenét küldtek, egy gyenge énekesi teljesítménnyel, de az általuk oly gyakran emlegetett skandináv beütésektől” nagyon távol álltak.
A magyar színeket a Superbutt képviselte. Annak ellenére, hogy nem nagyon fekszik az irány, amit játszanak, zenélni azt nagyon tudnak, s a profizmus és a minden részletre való gondos odafigyelés szimpatikussá teszi őket. A menü a szokásos volt, a 2 Minutes For Roughing és a tavalyi The Unbeatable Eleven albumokról variáltak a fiúk. A Pull Ring-gel nyitottak, nagyon tetszett a Pioneer uulalala”-ja, a Fishmachine-ből viszont hiányzott az Anima-s kishölgy hangja. A régi Losing My Way volt az, ami igazán bejött, nagyon durván meg van csinálva a refrén. Nagyon sokat játszottak egyébként, pörögtek a dalok, s közben Andris igyekezett lekötni a figyelmünket, de ez most Szabinak gitár jobban sikerült. Produkálta magát, ahogy szokta, egyszer még a földre is leheveredett” és onnan próbálta játszani a témáit. Érdemes még megemlíteni a Concrete Shoes-t, nagyon el van találva a betoncipő gondolat, az Eat My Brains-nek pedig az eleje veri szét a fejedet. Nem volt rossz koncert, bár a múltkor a Kultiban egy jobb produkcióval csíptem el őket.
A Clawfinger volt az est fő zenekara. Elég komoly múltra tekinthetnek vissza, hisz már 1988-ban belekezdtek a dalok gyártásába. Több kisebb nagyobb szünet után azért rendre szállítják az új anyagokat, s eddigi öt nagylemezükről volt lehetőségük bőven válogatni. Zenéjükre leginkább a metal alapra épített rapszerű szöveggel tarkított jelző illik, de skandináv létükre senki ne várja tőlük a jól megszokott lehengerlő gitártémákat. Inkább kicsit szaggatós, tényleg a rap felé elhajló metalra kell gondolnunk. Zak szerintem egyszer nem próbál énekhangot kiadni magából, de vézna testéhez jobban is illik ez a szaggatott beszédstílus. A 93-as Deaf Dumb BlindWarfair-jével nyitottak, s szerencsére legalább is a szép emlékek miatt biztosan a régebbi albumok dalait helyezték előtérbe. A második szám közben jó szokásukhoz méltóan eddigi koncertjeiket rendre megzavarta egy-egy apró technikai hiba (lásd tavalyi Sziget) elment a fény, Zak be is lökött egy poént sorozatos balszerencséjükre. A teljesség igénye nélkül íme pár szám a palettáról: a The Truth a nem éppen fantáziadús refrénjével (truth, tell me the truth, the truth motherfucker, tell me the truth, tell me the truth, tell me the truth, the truth you sucker), a legújabb korongról a Zeros & Heros, valamint a dal tartalmára is utaló Bitch, a Dont Get Me Wrong tipikus Clawfinger-es agyszaggatós zakatolásával, de az A Whole Lot Of Nothing albumról a Two Steps Away és az Out To Get Me is szerepelt a listán, végül a Money Power Glory és az édes kis gyermekhanggal” megspékelt Do What I Say-jel zárták a programot az északiak. Nem volt rossz a koncert, sőt a hangulat kifejezetten tetszett, a kevés rajongó, aki eljött, nagyon vágta az egész estét, őrjöngtek, énekeltek, meg ami kell, viszont a szintis gyerek szereplése szerintem kicsit nevetségesnek és feleslegesnek tűnt. A basszer viszont küldött egy bodysurf-öt a végén, és a csapat közönség felé érzett tisztelete megint nagyon erősen érződött. Annak idején a Szigeten is el volt ájulva Zak a magyaroktól, s ezt most is többször hangsúlyozta. S abban is biztos vagyok, hogy ..ha felnő, akkor eljön majd az a nap, amikor mindenkinek azt kell majd csinálnia amit ő mond”.
Zárásképp egy olyan banda lépett a színpadra, akik előzetesen nem szerepeltek a programban, de a Clawfinger külön kérésére jöhettek és játszhattak. Sajnos a terem majdnem teljesen kiürült, igaz késő volt, meg gondolom sokan nem is tudták, hogy lesz folytatás, de a Disfear pár percet mindenkinek megért volna. Zak például majdnem végig ott állt és nézte a skandináv isteneket. Igazi vér profi északi hangzást hallhattunk. A cuccok és a beállítások meseszerűek voltak, a srácokban a lelkesedés is megvolt, de a közönségnek ez nem kellett. Pedig nem kisebb név állt az A38 színpadjára, mint az ex-At The Gates guru Tomas ´Tompa´ Lindberg. Pár évvel ezelőtt csatlakozott a csapathoz, s több tagcsere során alakult ki a mai felállás. (Marcus Andersson-dob, Björn Pettersson és Uffe Cederlund-gitár, Henke Frykman-basszus) Mindenki hamisítatlan skandináv külsővel, s a magabiztosságot sugárzó hozzáállással csapott a húrok közé. Az iszonyat súlyos hangzás azonban némi unalomba csapott át kis idő után. Nagyon romboló, zümmögős” stílusban nyomták a nótákat, de nem sok változatosságot véltem felfedezni a számokban. Kegyetlen tempó, földöntúli ének”hang, klasszis témák. Röviden így jellemezhetném a Disfeart, de a váltások nekem nagyon hiányoztak.
Mindenki, aki ott volt a bulin és lelépett a Disfear előtt, az nagyot bukott, hisz az este legkirályabb bandáját láthatta, s annak ellenére, hogy a maga területén a Clawfinger is nagyot alakított, s a Superbutt is igyekezett, nekem a Disfear vitte a prímet aznap este. Reménykedjünk a hasonló csapatok sűrűbb vendégeskedésében