A vájtfülű zenerajongók izgalommal várták az április 10-ei kissebfajta progresszív metál fesztivált, hiszen az est fénypontja a hazánkba első ízben látogató Angra volt. De ne szaladjunk ennyire előre, mert már az előzenekarok is igazi csemegét ígértek. Az már előre látszott, hogy a szervezőknek sikerült egy igen színvonalas listát összeállítani. A bandák névsora azért volt imponáló, mert várható volt, hogy inkább erősíteni fogják egymást, mint sem az legyen a lényeg, hogy ki nyom el kit.
A fél hetes érkezésemkor még csak úgy húsz fő lehetett a rock kocsmában, de az első fellépő, az olasz Ravenscry már javában melegítette a nézőket. A lassan 10 éves banda már három nagylemezzel büszkélkedhet, amik meglehetősen progresszív elemekre épülnek. Igazán üdítő volt egy progresszív bandát női énekessel hallani, Giulia Stefani hangja jól illeszkedett az együttes koncepciójába.
Rövid átszerelést követően a Ravenscry női báját egy pillanat alatt ledózerolta az amerikai székhelyű Halcyon Way. A szintén három nagylemezes banda már az első ütemekkel egyértelművé tette, hogy kompromisszumot nem tűrnek, ezt talán azért is érezhettem, mert olyan volt mintha két frontemberrel álltak volna ki. Steve Braun személyében egy nagyon jól képzett klasszikus metál torkot ismerhettünk meg, aki mellé felnőtt a brutális hörgő hangokért felelős első gitáros Jon Bodan.
Stílusuk igazán eklektikus, egy kicsit olyan érzésem volt, mintha a stílusjegyeket beraknánk egy mosógépbe, alaposan kicentrifugáznánk, és a végén kapunk valami olyat, amit csak az ördög tudja hogy miért, de tetszik. Azért elsőre nehezen emészthető volt, de hosszas figyelés után úgy éreztem akarom még hallgatni őket. A rövidke koncert gerincét a már négy éves Conquer album adta, amiről felcsendült az Eviscerate the Morning Sun, a Hatred My Cause, a Home és a rám talán a legnagyobb hatást gyakorló Save Your Tears. Ez a koncert számomra abszolút hozta a ronda, de finom érzést.
Ahogy egyre többen lettünk elérkeztünk az este egyik fénypontjához, a most éppen Operation: Mindcrime néven futó másik Queensrÿche-hoz. A lényeg hogy Geoff Tate-nek hívják az énekesüket. Harmadik ízben volt szerencsém látni a már Grammy-díjra is jelölt énekest, aki mindig is lenyűgözött a hangja mellett a stílusával is. A koncert igazából egy best of Queensrÿche volt azzal a plusz töltettel, amit Geoff színpadiassága, valamint átélése adott hozzá. Most is úgy festett a nagy öreg, mintha egy füstös jazzbár tulajdonosa lenne. Már az elején felcsendültek olyan klasszikusok, mint a Revolution Calling, az Operation: Mindcrime, a Speak vagy a Breaking the Silence.
Fantasztikus volt látni a művészt munka közben, hiszen az improvizációnak tűnő dallamok nagyfokú tudatossággal voltak összerakva. Olyan érzés volt, mintha mozaik darabok hullottak volna percről percre a szemünk elé, de csak a végére álltak össze egy remekművé. Az egyik ilyen mozaik darab volt az I Don´t Believe in Love és az utolsó elem, az Eyes of a Stranger is. Jó volt látni hosszú idő után ezt az igazi legendát, aki olyan tehetséges fiatalokkal vette körbe magát, mint a szintetizátoros Bruno Sa. Bruno olyannyira fel volt töltve energiával, hogy a saját bulija után rögtön beállt vendég zenélni az Angrába.
Este kilenc körül már egy erős fél ház várta a hazánkban még sohasem fellépett Angrát. A nemrégiben megjelent legújabb albumuk az ØMNI szolgáltatott apropót ahhoz, hogy a brazil legendák végre hozzánk is eljussanak. Az 1991-es alapításukhoz képes többször átalakultak, de most úgy tűnt egy jól összeszokott társaság érkezett meg hozzánk. Könyörtelen lendülettel csaptak a húrokba, melyet csak fokozott a nemrég nálunk járt Fabio Lione tökéletes tenor hangja. Az mélységek és magasságok között úgy ugrált a Nothing To Say és a Travelers of Time számokban, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. De igazán az Angels and Demons című szerzeményben lubickolt, mivel mint tudjuk a misztikus világ nem is áll olyan messze az ő munkásságától. Ezt követte még néhány kemény szám, úgy mint a Newborn Me, a War Horns vagy az Acid Rain.
Arra lehetett számítani, hogy ezt a tempót nem lehet végig tartani, de amivel az alapító Rafael Bittencourt lepett meg bennünket, arra bizony nem. Egy szál akusztikus gitárral visszarepített minket az Angra gyökereihez és eljátszotta a Lullaby for Lucifer és a Gentle Change című szerzeményeket.
Még fel sem ocsúdtunk ebből a zenei nyalánkságból, Fabio máris visszarántott a jelenbe a Final Light dallal, amivel kapcsolatban be kell vallanom, hogy borsódzott a hátam a hallgatása közben. Marcelo Barbosa dobszólóját követően egyre jöttek vissza a tagok, akik közül mindenképpen meg kell említenem Marcelo Barbosa személyét. Azt hogy Marcelo jó barátságban van a hangszerével már az elején lehetett látni, de úgy festett a színpadon mint egy capoeira oktató, aki széles fehér mosolyával minden bizonnyal elrabolta az összes női rajongó szívét.
A műsor folyamába bekerült Fabio bevallása szerint az egyik személyes kedvence, a Fireworks lemezről a Lisbon, amely során kiteljesedhetett az olasz frontember líraisága. Egy rövid szusszanás után jött a ráadás, ami igazi örömzenélésbe torkollott, a Rebirth, a Carry On és a Nova Era alatt a laza profizmus és a szórakoztatás volt a legjellemzőbb.
Bár lehettünk volna többen is megünnepelendő az Angra első fellépését Magyarországon, de azért az érezhető volt, hogy a végére a brazilok és a magyar közönség nagyon egymásra találtak. Az biztos, hogy aki megváltotta a belépőjét a koncertre, az a végén elégedetten mehetett haza, azzal a reménnyel hogy nemsokára újra láthatja majd az Angrát.