beszámoló [koncert] 2018. április 7. szombat 10:29
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloMetallica, Kvelertak 2018. április 5, Papp László Sportaréna
Rocktörténelem. A 2018-as magyarországi Metallica koncert mellé teljesen magától értetődően és túlzás nélkül biggyeszthetjük oda ezt a jelzőt. Nem csak arról van szó, hogy a világtörténelem valaha volt legnagyobb és legfontosabb heavy metal bandája 2010 után ismét eljutott Budapestre, hanem az a műsor és az a show amit előadtak, valóban olyan esemény, amiből csak egy adatik egy (vagy több) évtizedben.
A Hetfield, Ulrich, Hammett, Trujillo alkotta társaságot természetesen divat utálni, mint bármely olyan metal csapatot, akiknek „volt pofájuk” kitörni a 300 férőhelyes, húgyszagú klubokból, de ez a mai koncert egyrészt fityiszt mutatott minden fanyalgónak és lesajnálónak, másrészt tökéletesen bemutatta, miért is a legteljesebb mértékig indokolt az, hogy a Metallica legyen a világ legnagyobb metal bandája és nem más.
Tudjuk, hogy a Metallica háromszor ekkora befogadóképességű helyen is képes lenne teltházat produkálni, de ez a mostani turné szándékosan az arénákba „húzódott vissza” (!!!) a stadionokból, és a körszínpados elrendezés is sokkal emberközelibb, közvetlenebb hangulatot és kapcsolatot varázsolt a zenekar és a rajongók közé. Persze mindez azt eredményezte, hogy szó szerint perceken belül elfogyott az összes jegy kerek egy évvel az esemény előtt. Ez annyira szó szerint igaz, hogy a saját történetemet mesélem el:
Aznap, amikor elkezdődött a jegyárusítás, reggel 10 órától nyíltak meg az online kasszák. Kb. 9:30-kor nyomtam meg a „bejelentkezés” gombot a Ticketpro oldalán. Ekkor egy számláló jelezte, hogy a túlterheltség, virtuális sorbanállás miatt még 20 perc, amíg egyáltalán megtörténik a belépés a portálra. Csak hogy értsük, maga a login tartott ennyi ideig, és akkor még csak be vagyunk jelentkezve, nem csináltunk még semmit! Szerencsémre így 9:50 körül már bejelentkezve voltam, amit kb. 5 másodpercenkénti F5 nyomogatás követett, nehogy timeout-tal kihajítson engem az oldal, mert akkor egész biztosan idegrángást kapok. Abban a másodpercben, ahogy „elütötte a 10-et az óra”, azonnal rátenyereltem az egérre és hajigáltam a jegyeket a kosárba. Így talán az elsők között lehettem, akik megvették a jegyüket. Kb. 10 perc múlva visszanéztem a portálra, ekkorra már az ÖSSZES jegy elkelt (!!!) – egyedül a 700.000 Ft körüli VIP jegyek maradtak, de erről kár is szót ejteni, az is hülye, aki ilyet vesz. Így 10:10 után már egyébként 40 percet kellett volna várakozni portál belépésre...
Ez a história azt hiszem mindent elmond a Metallica 8 év után való visszatéréséről. Óriási érdeklődés, már-már messianisztikus várakozás – szóval nem csak egy átlagos napra ébredtünk 2018. április 5-én reggel. Ám a csipa kidörzsölésekor még nem tudtuk, hogy még az előzetesen vártnál is különlegesebb, igazi rocktörténelem lesz ez a fellépés.
A kapunyitás utáni óriási kígyózó sorok talán riasztóak lehettek egyeseknek, de más arénás koncert alapján már sejtettem, hogy a vártnál gyorsabb lesz a bejutás. Így is történt. A koncertterem szokatlan elrendezése miatt kicsit keresgélni kellett a helyet. Végül pont a legjobb pozíciót sikerült elfoglalni, srégen a színpad mögött, pont ott, ahol aztán elkordonoztak egy folyosót, ahol majd a zenészek érkeznek a deszkákra. Míg a folyosó egyik oldalán betömörültek az emberek, a túloldalon majdhogynem szellős volt a nézőtér, hiszen innentől már teljesen körbe kellett volna jönnie annak, aki ide akar állni.
A norvég Kvelertak-ot hozta magával előzenekarként a Metallica, így ők fűthették be a széles körszínpadot. A csapatot pár évvel ezelőtt óriási hype lengte körül – a metalzene megreformálóiként ajnározták őket az önjelölt megmondóemberek és maga a rocksajtó, hihetetlenül újszerű megközelítésről lelkendeztek. Én magam közel sem láttam ennyit a történet mögé, ráadásul zsigerből irritálnak az ilyen hype-olások. Aztán vagy lecsendesedett ez az első lelkesedés, vagy nem tudom mi történt, de az utóbbi években gyakorlatilag semmit se hallottam a banda háza tája felől. A mostani fellépés volt az első alkalom, hogy láthattam őket, szóval kifejezetten kíváncsi voltam, mennyire volt igazuk a nagy „metal-elitistáknak”.
Nos, el kell ismerni, tényleg van egy hangulata, különlegessége a norvégok által játszott zenének, de közel sem éreztem annyira lenyűgözőnek a nótáikat, hogy a koncert után mindenkit félrelökve rohanjak felvásárolni a Kvelertak diszkográfiát... A különlegesség inkább a bekategorizálhatatlanságból fakad, hiszen a Bad Religion-féle punkos, ugyanakkor groove-os, rock & roll-os vonulatokkal kombinált hörgős ének valóban meglepő kombináció. Magukat a számokat viszont nem éreztem kiemelkedőnek, inkább csak átlagosnak, bár ebbe talán a tompa hangzás is belejátszott. A három gitárnak se láttam az égvilágon semmi funkcióját, bár így a zenekar talán egy kicsivel jobban belakhatta a széles körszínpadot. A bagoly maszkban bevonuló Erlend Hjelvik sem volt képes mindvégig fenntartani a figyelmet, folytonos görnyedt tartása nekem a Men In Black-es Worm Guy-t juttatta eszembe.
Egy oldalról a legnagyobb lehetőség és megtiszteltetés a Metallica előtt fellépni, másfelől viszont nem hinném, hogy annyira ki lehet használni egy ilyen helyzetet, mint ahogy az elsőre látszik. A Metallicára kiéhezett közönség nem kíváncsi az ilyen felvezetésekre, nem hiszem, hogy sokan ráhangolódtak volna a norvégok előadására és Kvelertak rajongóként hagyták volna el a termet. Ez a nap egyszerűen nem szólt róluk, semmilyen szinten.
Némi várakozás után a jól ismert Ennio Morricone intro felcsendülésével már tűzbe jött a publikum és innentől az utolsó pillanatig népünnepély jelleget öltött a koncert. A Metallica egy tipikus „best of” programmal is tudna aratni, mi több, ez lenne a legegyszerűbb recept a sikerhez, azonban ma igenis arra utaztak, hogy az új lemez életképességét bizonyítsák. Ez a ´80/90-es évek sikerbandáinak a legkevésbé sem szokott sikerülni, hiszen a mára 30-40-50 éves rajongói korosztály már nem igazán követi a frissebb műveket, ők kizárólag a kívülről fújt sikernótákra kíváncsiak. A Metallicának azonban ez is sikerült – jól működött a Hardwired... To Self-Destruct album promóciója, hiszen az új dalokat is nagyon lelkesen fogadta, mi több, énekelte a közönség.
Ahogy a promóció során is, ezúttal is a Hardwired című gyors, tömörebb dallal mutatták meg, hogy akárki akármit is mondjon, a Metallica még ma is alapvetően thrash metal zenekar. Az előzenekarnál még tompa hangzás itt már bivaly erőssé változott, gyakorlatilag betöltötték a teret a nyers riffek és dallamok. Másodikként szintén a Hardwired... lemez egy jól sikerült tétele, az Atlas, Rise! szólt, amit ugyancsak nagy énekléssel és csápolással fogadott a közönség.
James, Kirk és Rob egészen magától értetődően lakták be a nagy körszínpadot, egy pillanatra se érezte azt a néző, hogy semmi nem történik az ő oldalán. Még Lars is sűrűn kijárkált a dob mögül a számok végeztével, hogy ő is erősítse a közönséggel való kapcsolatot. Itt látszik az a görcsmentes profizmus, hogy mennyire természetesen mozognak a Metallica tagjai a deszkákon. Sokkal inkább élt itt a színpad bármely része, mint az egyébként több taggal felálló Kvelertak esetében.
Ideje volt persze a régi nótáknak is, hiszen ezeket is nagyon várta a közönség. Rögtön a két legrégebbi került napirendre, a Seek & Destroy és a valaha volt legelső Metallica dal, a Hit The Lights. Utóbbi nem mindig fix része a koncertprogramnak, de mivel imádom ezt a számot, jómagam különösen nagy örömmel fogadtam. Ezeket a nyers, thrash-es témákat is meggyőző lendülettel prezentálta a csapat, olykor enyhén átértelmezve a riffeket, tempókat.
Ez nem kritika, aki egy kicsit vájt füllel hallgatja az élőben előadott Metallica számokat, azoknak mindig is feltűnhetett ez a játékosság, amit valószínűleg önmaguk szórakoztatására is folytatnak. Ezek szándékolt dolgok, nem a legendás Lars-i pontatlanság és a nem kevésbé legendás Kirk-i alibi-gitározás megnyilvánulásai. Bár pont a Hit The Lights-nál Kirk nagyon „bement az erdőbe”, már azt hittem, ki se keveredik onnan...
Újabb klasszikus nóta következett, a Master Of Puppets album remek tétele, a hol andalító, hol zúzásba forduló Welcome Home (Sanitarium). Ezeket a váltásokat nagyon érzi a Metallica, több sikerdalukban figyelhető meg hasonlóan remekbe szabott építkezés. A régiek után aztán két új számnak kellett következnie, a határozott dobalappal rendelkező Now That We´re Dead-nek és a kimértebb tempójú Dream No More-nak. Itt azért látszott, hogy a Hardwired... album több nótájánál is kétségtelenül fennálló slágerpotenciál nem minden tételre áll fenn. Jól megírt szerzemények voltak ezek is, de tapintható volt, hogy egy kicsit leültették a hangulatot.
Viszont a Now That We´re Dead közepén elhelyezett dobolós betét zseniális volt! Ekkor a zenekar minden tagja odaállt egy-egy „kockához” a színpad négy oldalán és amolyan közös, törzsi jellegű dobolást mutattak be. Ebben Lars és James vitték a prímet (utóbbiról tudjuk, hogy nem áll tőle távol a dobjáték), Kirk technikája kissé suta volt. De mégis jó hangulatot teremtettek vele, gyakorlatilag egy mozdulattal átcsaphatott volna az egész a Ratamahatta-ba is (a Metallicáról beszélünk, tőlük még ez se lett volna lehetetlen húzás)...
Végül mindenki visszakeveredett a saját hangszere mögé és folytatódott a program a For Whom The Bell Tolls-szal, ami szintén nagy sláger az 1984-es Ride The Lightning-ról. Ma csak ennyi hangzott el erről a korongról. Rob tökéletesen játszotta el a dalt felvezető basszus-vernyákolást, mindenféleképpen ő a legtechnikásabb tag ma a Metallicában. Pláne hogy nem sokkal később az első albumos (Anesthesia) Pulling Teeth basszus-nyúzást is lemezminőségben volt képes prezentálni.
A 8 perc fölötti Halo On Fire is működött a Hardwired... lemezről, ugyancsak egy remekül felépített szerzemény. Majd pedig ez után következett a koncert legenda-faktora, egy-egy helyi nóta prezentálása, amellyel mindig készül a csapat jelen turné során. Persze előzetesen mindenki találgatta, mi lesz ez Magyarország esetében. A Tavaszi Szél Vizet Áraszt adná magát, de ez talán túl egyszerű megfejtés lenne, a Metallicának pedig pont az a lényege, hogy mindig valami szokatlannal rukkolnak elő. Így hát izgatottan várta mindenki, mi fog következni.
James röviden bemutatta a közönségnek Robot és Kirk-öt és elmondta, hogy most ők fogják egy kicsit szórakoztatni a rajongókat. Robnak behoztak egy kottát, aki nagy hangon ezt kiáltotta bele az éterbe: TANK-CSAP-DA! Na, hát erre talán nem számított senki. Egy picit belebonyolódtak a kezdésbe, de végül a Csapda legendás klasszikusa, A Legjobb Méreg hangzott el gitáron és basszuson.
De nem csak egy rövid ízelítő erejéig, hanem elejétől végéig eltolta a Tankcsapda 1992-es szerzeményét a földbolygó legnagyobb metalbandájának két tagja. Ez azért óriási dolog és tényleg túlzás nélkül rocktörténelem. Mi több, Rob végig is énekelte a dalt, majdhogynem tökéletes kiejtéssel, ami szintén egészen elképesztő dolog (pláne a magyar nyelvet ismerve). Csak egy-két helyen csúszott félre a szöveg, de ez akkor is több volt, mint lenyűgöző teljesítmény!
Azt hiszem, mondanom se kell, hogy a közönség innentől egészen eksztázisszerű állapotba került a koncert utolsó pillanatáig. Ezt a kis gesztust egy óriási ajándéknak élte meg mindenki. Nem kétséges, hogy a Metallica a szemünk előtt vált egy pillanat alatt legendává itt Magyarországon.
De még hol voltunk a végétől, érkezett további jó néhány ütős szerzemény. Eljátszották a Breadfan-t is, ami ugyan feldolgozás, de már annyira összeforrt a Metallica nevével, hogy akár sajátjukként is tekinthetjük. Jött a Load/ReLoad korszakot egyedüliként képviselő Fuel és az utolsó lemez egyik nagy kedvencnek számító tétele, a Moth Into Flame, amely során még mindenféle világító bizbaszok is repkedtek a színpad körül.
Előkerült az egyik legsúlyosabb Metallica szerzemény a Sad But True képében, amit szintén fennhangon énekelt a közönség. Majd pedig a színpad sötétbe borult és a Johnny Got His Gun filmből vett háborús beszédek, a vad kereplések és robbanások által mindenki tisztában volt vele, hogy a One következik, a Metallica (és talán az egész heavy metal történelem) legjobban felépített nótája. A gyönyörű, lélekbemarkoló felvezetésből eszelős zúzássá váló nóta egyszerűen mesteri, a magyar közönség természetesen nagyon élvezte.
Most hadd ne kelljen kitérni rá, hogy Lars lábdob munkája mennyire adta magát vagy sem, elég legyen annyi, hogy a dobos az egész koncert során jól adagolta a tempókat, igyekezett a tőle telhető legjobbat adni. Egyébként a lábdob mindvégig halkan, elmosódottan szólt, valószínűleg nem véletlenül, de ezen tényleg nem akadt fenn senki. A mai buli egyszerűen nem erről szólt.
A klasszikusokból pedig nem volt elég, érkezett a Master Of Puppets, a maga legendás, andalító gitárharmóniájával. A közönség természetesen kirobbanó lelkesedéssel fogadta a dalt. És ami még hátra volt, a legutolsó album 7 percen keresztüli vad thrash-elése, a Spit Out The Bone, a Metallica belépőjegye a mainstream világába, a magával ragadó Nothing Else Matters és az ugyancsak megkerülhetetlen klasszikussá vált Enter Sandman. Ez volt mára a Metallica programja, a világ legnagyobb metal bandája ezekkel a nótákkal ajándékozta meg 2018-ban Magyarországot.
Nem hiszem, hogy különösebben ecsetelni kellene, mekkora hatású volt ez a koncert és hogy a rajongók az átélt élmények hatására szinte sokkszerű kábulatban támolyogtak hazafelé. Ez a buli nem csak egy koncert volt, hanem egy showműsor, amihez szintén mindig értett a Metallica.
A színpadkép alapvetően puritán volt, de az olykor fel-le emelkedő nagy kockák sokszor vetítettek hangulatos képeket, videókat az élmények fokozására. Olykor egyszerű vizualizációkat, máskor a tagokról készült rajzokat, karikatúrákat, az (Anesthesia) Pulling Teeth basszusszólójánál pedig Cliff Burton-ről emlékezhettünk meg. De egy alkalommal piros-fehér-zöldre váltott a Metallica felirat a kivetítőkön, James pedig nagytotálban megmutatta a kamerának a pengetőjét, amelynek egyik oldalán a Metallica felirat és a mai dátum, a másik oldalán pedig a piros-fehér-zöldben pompázó Parlament épülete volt látható. Mondanom se kell, ezzel is iszonyúan feltüzelte a közönséget. A koncert végeztével ezekből a pengetőkből raklapnyit szétdobált James, Kirk és Rob a rajongók között, Lars pedig a dobverőket hajigálta a nézők közé.
És amit még – a mai világban – feltétlenül méltatnom kell: a Metallica sokakkal ellentétben tudja, mit jelent a rock/metal zene szellemisége. Lehetett volna ez a koncert az első hangtól az utolsóig tökéletes. Lars úgy dobolhatott volna, mint Dave Lombardo, James lenyomhatta volna Bruce Dickinson-t, Kirk leiskolázhatta volna Steve Vai-t, Rob pedig... nos, az ő technikája és felkészültsége talán alapból is közelíti a tökéletest. Minden technika és az Isten pénze is rendelkezésre állna a Metallicának, hogy alányomják a tökéletest vagy a playback-et a zenészeknek.
De azt, amit ma hallottunk, tényleg ez a négy srác (srác?? öregúr...!) zenélte nekünk. Nem voltak tökéletesek, Lars sem ütött le mindent album minőségben, Kirk pedig több alkalommal is maszatolt és elmászkált a szólókkal. De a rock/metal zene a valóságról kell hogy szóljon, és ez volt a valóság. A csapat pedig nem akart szépíteni ezen semmit és inkább az volt a céljuk, hogy a felhőtlen hangulatot és az elköteleződést biztosítsák a rajongók és a zenekar között. Ezt szolgálta ki tökéletes módon a Tankcsapda feldolgozás, a magyar trikolor vetítése és a pengetők, sőt még egy 12 éves kissrácot is személyesen talált meg James Hetfield és neki ajánlotta az egyik dalt. Senkit nem érdekelt innentől, az ujjára csap-e Lars a dobverővel, vagy hányszor ejtette el Kirk a pengetőjét...
„A mai koncert fityiszt mutatott minden fanyalgónak és lesajnálónak” - ezt írtam a cikk elején. Szándékosan fogalmaztam így és nem vulgárisabban, pl. a középső ujjat emlegetve. Mert ez az előadás nem volt mesterkélten keménykedős, megjátszós, belemenős. A Metallica azt mutatta meg, hogyan lehet ezt az alapvetően agresszív, thrash metalra épülő zenei világot is elegánsan, vérprofi módon, felsőfokú szórakoztatásként prezentálni.
Nem tudom, mikor jön hozzánk legközelebb a Hetfield, Ulrich, Hammett, Trujillo alkotta kvartett, de ezt a mai élményt még biztosan hosszú évekre elraktározzák a jelenlévők. Jelen beszámoló is ezt hivatott elősegíteni.