szerző: MorelloKreator, Vader, Dagoba 2018. január 26, Barba Negra klub
Sok veterán metalzenekar esetében áll fenn az a helyzet, akik a ´80-as évek közepén-végén tették le alapműveiket a rocktörténelem asztalára, hogy azóta szinte semmi újat nem tudnak mondani. Jobb esetben korrekt hallgatnivalók, becsületes iparosmunkák a frissebb lemezek, de a legtöbbször nem okoznak már felfokozott izgalmat a rajongóknak. A német Kreator azonban a 2000-es évek elejére és azóta is képes volt olyan albumokat kiadni, amikkel saját gyökereiket nem hazudtolták meg, de modernebb köntösben, elsőrangú dalszerzéssel bombasztikus nóták tucatjait tudták leszállítani a színtérnek. Ezek a lemezek olyannyira jól sikerültek, hogy abszolút nem lenne meglepő, hogy sok fiatalabb rajongónak ma már az Enemy Of God, a Hordes Of Chaos és a Phantom Antichrist jelenti a Kreator-t és nem a Pleasure To Kill meg az Extreme Aggression.
A 2017-es Gods Of Violence szintén remekül illeszkedik a sorba, vagyis folytatja a 2000-es évek óta jellemző skandinávos, melodikus dallamvezetésű, de mégis agresszív, thrash-es hangzású nóták sorozatát, amelyek közül jó néhány slágervárományosra is számítani lehet. A Violent Revolution óta egyszerűen képtelen hibázni a csapat, az élő koncertteljesítményük pedig mindig is letaglózó volt.
Ahogy Mille Petrozza minden egyes koncerten unos-untalan elmondja: „The Kreator has returned!”. És nem is egyedül, hanem két kiváló csapattal, a lengyelek thrash/death metal büszkeségével, a Vader-rel és a francia thrash/groove metalos Dagoba-val érkeztek. A Vader helyett eredetileg a Decapitated lett volna a turnétárs, de ők a jól ismert okok miatt nem indulhattak el a körútra. Ez a meghurcoltatás így egész biztosan komoly anyagi és erkölcsi károkat okozott a zenekarnak.
Mivel a Kreator nem (csak) a 30-40 éves korosztály nosztalgiabandája, hanem nagyon is frissnek hatnak még a mai napig is, nem csoda, hogy igen komoly, teltház közeli látogatottsága volt a mai eseménynek. A Vader-nek is számottevő rajongótábora van itthon, tehát ez a péntek egy igazi ünnepnek számított a keményzene rajongói számára.
A Dagoba neve 7 nagylemezzel a hátuk mögött talán ismerősen csengett többeknek, de a marseille-i zenekar azért nem tartozik a megkerülhetetlen metal csapatok közé. Én magam is most láttam őket először élőben. Kellett egy kis ráhangolódás a közönségnek a franciák alapvetően thrash-es, de sok breakdown-nal és témaváltással tarkított zenéjéhez, amíg szép lassan beindultak a fejek és végül alapos headbang party lett a Dagoba koncertjén. A csapat igyekezett változatosan játszani az életművéből, túlságosan sok idejük nem volt, de szerintem senki nem érezte nyúlfarknyinak a produkciót.
Az énekes, Shawter talán egy kicsit túl nagy elvárásokat táplált a circle pit-ek és wall of death iránt, de összességében nem lehetett panasza a magyar közönségre. Az alapvetően hörgős vokált néha dallamos énekkel kombinálta, ez jól állt a csapatnak. Masszív, erőteljes hangzás segítette őket, a zenészek pedig példás beleéléssel zúztak a színpadon. Nem ők lesznek a legfényesebb csillag a metalzene egén, illetve talán albumon sem annyira magával ragadó a zenéjük, de élőben 35-45 percen keresztül biztosan képesek egy meggyőző produkcióra.
A Vader-t talán nem kell itthon bemutatni senkinek, bár gondolkoznom kéne, mikor láttam őket utoljára magyar színpadon. Piotr Wiwczarek-ék thrash/death metal gépezete megállíthatatlan, 1992 óta ontják az albumokat. A sors furcsa fintora, hogy a legutolsó sorlemezük, a 2016-os The Empire szerintem kiemelkedően sikerült (régen éreztem ennyire egységesen jónak egy teljes Vader lemezt), így ideális alkalom lett volna ez egy lemezbemutatóra, a csapat azonban másként gondolta. Ők most inkább nosztalgiázni akartak, hiszen tavaly volt a 25 éves jubileuma debütalbumuknak, a The Ultimate Incantation-nek. Így mindenféle variáció nélkül, az első lemez nótáit játszották le ma szépen sorban és pont.
Persze a közönség sem bánta ezt a döntést, hiszen mint említettem, a Vader-ért sokan rajonganak itthon (a Dagoba után is igen szép létszám gyülekezett a már majdnem csordultig telt nézőtéren) és valóban nem mindennapi alkalom az 1992-es korongot elejétől végéig élőben hallgatni.
A csapat döntése azért is volt ésszerű, mert a The Ultimate Incantation-ön még nagyjából egyensúlyban voltak a thrash és death metalos hatások, így a mai alkalomhoz, a Kreator elé passzolt is ez a zenei világ. Bár a Vader történetében és (lengyel viszonylatban) természetesen megkerülhetetlen a debütáló nagylemez, magukat a nótákat azért nem tartom róla egységesen a Vader életmű legfontosabb részeinek. Élőben azonban, penge hangzással egyszerűen kikezdhetetlen volt a produkció. Senkinek nem jutott eszébe panaszkodni, hogy esetleg egynémely számot kevésbé érzett erőteljesnek a többihez képest, netán hiányolt pár fontosabb, újabb keltezésű szerzeményt – ez a koncert úgy volt jó, ahogy volt.
Peter nem sokat beszélt, hanem felálltak a deszkákra és sorrendben végigdarálták a Dark Age, Vicious Circle, The Crucified Ones, The Final Massacre, Testimony, Chaos, One Step To Salvation, Demon´s Wind, Decapitated Saints, Breath Of Centuries szerzeményeket. A közönség totális lázba jött, egy percre sem akart leállni az őrjöngés és a circle pit a küzdőtéren. Ez a húsba markoló megszólalás és a nyers, erőteljes játék, amit láthattunk a csapattól, még jobban kiemelte a ´90-es évek elején született nóták erejét.
A Vader felállása 2011 óta stabil, az emlékezetes élő produkcióban pedig mindegyik tagnak fontos szerepe volt. A főnök természetesen továbbra is Peter, az ő jellegzetes hörgése és gitártépése mellett a hullámos hajú „Spider” leszegett fejű eszelős zúzása vastagította a hangzást, a brit származású James Stewart eszméletlenül intenzív dobjátéka és Tomasz Halicki basszusozása pedig feszesen adták az alapokat.
Nagyot játszott a Vader, talán ez volt az eddigi legjobb koncert, amit láttam tőlük. Egyedül egy dolgot hiányoltam, az ősrégi nóták konferálása kapcsán egy kicsit sztorizgathatott, nosztalgiázhatott volna Peter a nóták megszületésének körülményeiről. De valószínűleg erre – előzenekari státuszukból kifolyólag – nem volt idejük.
A Kreator újabbkori sikereiről mindent elmond, hogy a programjukban ma már inkább csak mutatóban vannak régi, klasszikus számok, de a 2000 utáni szerzeményeikkel is vígan meg tudnak tölteni egy kiválóan működő koncertprogramot. Grandiózus hátteret építettek fel maguknak a színpadon, ezzel és a látványos fényeffektekkel még jobban hangulatba hozták a rajongókat.
Millének persze nem kellett sokat könyörögni, már az intronál (sőt mi több, már előtte az Iron Maiden és egyéb klasszikusok bejátszásánál) és a Phantom Antichrist-nál „állt a bál”, folytatódott a Vader által már beindított nyomulás.
A koncert első pár nótáját az újabb keletű szerzemények dominálták, rögtön másodikként hangzott el a himnikus Hail To The Hordes a legfrissebb Gods Of Violence albumról, majd pedig az Enemy Of God lemez eszelős címadója következett. Azt egy kicsit fájlalom, hogy erről a korongról egyedül ez a nóta tudott megkapaszkodni az élő programban, még 2-3-at szívesen meghallgattam volna. Például pont a soron következő, kimértebb tempójú Satan Is Real helyett tudtam volna elképzelni egy másik szerzeményt, mert az új lemezről pont nem annyira a kedvencem ez a dal. De élőben most ez is szakított. Az ismét gyorsabb Civilization Collapse a 2012-es Phantom Antichrist-ot képviselte, aztán innentől egy időre az igazán régi daloké lett a főszerep.
Kihagyhatatlan a Kreator élő programjából a Coma Of Souls egyik ikonikus pillanata, a People Of The Lie, illetve Mille nagy zászlólengetése és közönséghergelése közepette érkezett a Flag Of Hate a ´80-as évek közepéről. Nem állítom, hogy ezeket a dalokat nagyobb ováció fogadta volna, vagy nagyobb őrjöngés indult volna be rájuk, mint a 2000-es évek szerzeményeire. Ez óriási fegyvertény a Kreator-nek.
Az Outcast albumról a Phobia hangzott el egyedüli mementóként és ez a nóta sem törte meg a koncert ívét. Nagyon jól működött a Gods Of Violence címadója is, majd pedig egy igazi ős-ritkaság következett, amely kuriózumnak számít élőben. A Total Death-t bátran nevezhetjük Európa válaszának az ExodusStrike Of The Beast-jére. A Kreator tehát nem csak az új lemezek kedvelőinek, hanem az ősrajongóknak is képes volt a kedvére tenni.
A Phantom Antichrist-ról származó From Flood Into Fire talán a legjobban mutatja be, miben fejlődött a Kreator a korai évekhez képest. Továbbra is thrash-es, zúzós, agresszív, de rendkívül dallamos is, sőt az ének terén szintén előkerülnek olyan dallam-kezdemények, amik a ´80-as években elképzelhetetlenek lettek volna a csapattól.
És még mindig nem volt vége a slágerparádénak, hiszen olyan dalok voltak hátra, mint a Hordes Of Chaos, az ikonikus Violent Revolution és a tavalyi lemezről előhúzott Totalitarian Terror. A ráadásban elhangzó Fallen Brother szerintem nem a legnagyobb durranások közül való a Gods Of Violence lemezről, a háttérben felvillanó elhunyt zenésztársak és hősök arcképcsarnoka viszont kellő látványossággal és indokkal szolgált a dalhoz.
A végére már csak tényleg két klasszikus maradt, az Extreme Aggression albumot egyedüliként képviselő Betrayer és a Kreator egyik monolitjának számító Pleasure To Kill. Súlyos, megsemmisítő erejű koncert volt ez a mai, egy lényegében hibátlan setlist-tel.
Mille Petrozza van már annyira rutinos róka, hogy tudja, mi kell a népnek. Bár az egyes nótákat felvezető kommentárjai, szófordulatai évek óta ugyanazok (a tájékozottabb rajongók kívülről fel tudnák mondani, mint a leckét), a bulinak mégsem volt egy unalmas pillanata se.
Az egész tagság precíz gépezetként működik együtt. A dobok mögött Ventor kalapálta sziklaszilárdan az ütemeket, ezekhez a thrash nótákhoz kifejezetten jó húzása van az ő játékának. Christian Giesler szinte mindig leszegett fejjel, hajat lóbálva pengette a basszust, Ventor-on kívül ő van legrégebben Mille Petrozza mellett és szemmel látható, hogy a mai napig is élvezettel áll a színpadra. Sami Yli-Sirniö mindig is egy visszafogottabb, szürke eminenciás képét mutatja a deszkákon, de elsősorban a finn gitáros felelős az északias, melodikus gitártémákért és -szólókért, és ezért nem lehetünk elég hálásak neki.
Jónéhány Kreator koncertet láttam már, de a mai fellépés mindenképpen a legemlékezetesebbek között van. Kiváló setlist, remek élő teljesítmény, fáradhatatlanul tomboló közönség. De nem lehet elmenni amellett sem, hogy a németek előtt a Vader is talán a legjobb magyarországi koncertjét produkálta a Barba Negra színpadán.
Az idei év koncertszezonját a Kreator/Vader nyitotta számomra. Hát nagy csalódás volt. A zenekarok teljesítményével még nem is volt bajom, de a hangerő és a hangzás nagyon nem tetszett. Először is a hangerő nem volt elég erőteljes. Máskor egy koncert után másnap zúg a fülem meg minden, most meg semmi, és nem én lettem süket. Aztán a hangtechnikusi gárda sem volt valahogy a helyzet magaslatán, mert nagyon hullámzó volt a hangzás. A Vader minden száma ugyanolyannak tűnt az utolsó kettőt kivéve, a Kreator egyik száma jobban szólt pl.: Phobia, míg a Satan is Real olyan szarul, hogyha most hallottam volna először fel sem tűnt volna. A közönség egy bizonyos része meg amit leművelt, úgy bordán vertek, ilyen még nem volt.