beszámoló [fesztivál]  2004. július 1. csütörtök   14:20

nincsen hozzászólás

  Már a hírtől is futkározni kezdett a hátamon a hideg, hogy micsoda fesztivál van készülőben sógoréknál”, hát még attól a bejelentéstől, hogy ott is lehetek. Az Aerodrome-on kétnapnyi sallangmentes programba sűrítve olyan mennyiségű szenzációs bandát láthattam, hogy a begyűjtött élményanyag még most is elevenen dolgozik bennem, s fog is még jó darabig, az biztos. Ennek köszönhetően nem is nagyon tudtam türtőztetni magamat, s egy igen bő lére eresztett beszámolót kanyarítottam remélem, nem riaszt vissza senkit a mennyiség. Aki velem tartana a fesztivál felidézésében, az készítsen maga mellé néhány napi hideg élelmet és vágjon bele az olvasásba, remélem sikerül átadnom legalább egy kisebb dózist ebből a nagyszabású zenei élményből
  
  1. nap
  
  amely egyébként már a legelején kényszerűen meg lett nyirbálva. Azt mondjuk sejtettem, hogy a Mnemic műsorának maximum a felét kaphatom el a kiutazás számomra egyetlen lehetséges útjaként választott 10 órakor induló fesztiválbuszra felkapaszkodva, de arra azért nem szántam el magamat, hogy négy bandát le fogok késni. Ahogy múltak a percek, a határnak meg még mindig se híre, se hamva nem volt, mindinkább jobban viszketett a tenyerem, gyöngyözött a homlokom, és egyre csak azt tudtam mormolni: Lekéssük a Soilwork-öt. Lekéssük a Soilwork-öt.”. Le is késtük. Aztán a Pungent Stench-et is. Aztán a Hatebreed-et is. Nem akarok nekiállni dühöngeni, mert ezzel minden külföldi koncertre utazónak számolni kell, s így is annyi zseniális csapatot láthattam, hogy csak na, de azért még mindig összeszalad a szemöldököm, ha eszembe jut a dolog.

  Az H-Blockx pampogására elővezetett hevenyészett sátorállítás (kőre, természetesen, mivel eddigre már mindenhol mobilvityillók virítottak) verejtékcseppjeit törölgetve azért az első igazán nagy attrakcióra éppen sikerült a nagyszínpad elé esnem (bár menet közben majdnem elájultam a fesztivál kellős közepén egymás felé fordulva vizelő négy osztrák kurafi láttán), úgyhogy láthattam az újjáéledt legendát, a Life of Agony-t a színpadon. Ezért eddig szám szerint négy halálos fenyegetést sikerült begyűjtenem Előre leszögezem, hogy nem fogom megfejteni, mit is hoz a jövő zenei értelemben a Life of Agony háza táján, annak ellenére sem, hogy hallhattam két új dalt is a repertoárban. A Justified és a The Calm That Disturbes You alapján a legbölcsebben annyit lehet megállapítani, hogy a Life of Agony nem valamelyik albuma szellemében” alakult újjá, nem akar legendáskodni”, retrózni, se metalcore-ral, se elvont muzsikával, mennek előre a maguk feje után, ami szerintem a legjobb és legőszintébb dolog, amit csak tehetnek. Őszintének tűnt a játékuk is: Sal Abruscato arcán kifejezett szenvedély tükröződött, ahogyan magabiztosan püfölte az ütemeket, Alan Robert bőgős és Joey Z. gitáros pedig rendesen bemozogták a színpadot, egyszóval volt energia a produkcióban, még annak ellenére is, hogy némileg lassítva játszották a dalokat (amit volt, aki sabbathozásnak”, volt, aki altizásnak” minősített, szerintem van igazság mindkettőben). A kiszaggatott farmerben, kigyűrt ingben kiálló Keith Caputo elsőre meglehetősen szétcsapottnak tűnt, de panasz az ő kiváló énekteljesítményére sem lehetett, ahogy a program miatt sem érhette szó a ház elejét: volt River Runs Red (ó, az a riff!!!), This Time, Underground, s a későbbi idők nagy nótáit sem hanyagolták (pl. Other Side of the River, Weeds). Mindenféle külsőségtől mentesen, egyszerűen” egy király buli volt ez egy király bandától, nem kellett tőle különösebben hanyatt vágódni, csak élvezni kellett. Azt pedig könnyen lehetett is, és szerintem ennél többet ők maguk sem vártak el” senkitől. Azért persze összeteszem a két kezemet, hogy láthattam őket, bár ha a tevékenységük intenzitását nézzük, szerintem nem kell sokáig várni: ha nem üt be a ménkű, hamarosan csak eljönnek megint Magyarországra is!

  Rohamléptekben az Arena Nova hangár felé vettem az irányt, ahol már javában muzsikált a Within Temptation, mindenestre a dalaik hosszúságát figyelembe véve valószínűleg az előadásuk nagyobb részét volt szerencsém látni, hiszen jó 5-6 dalt elcsíptem a műsorukból. A hatalmas csarnokba lépve lenyűgöző látvány fogadott: a színpadi díszlet monumentális kőépületet mintázott, hatalmas fallal és írásjelekkel telerótt oszloppal, remekül alátámasztva a hollandok gothic-doom metal muzsikájának egyedülálló, fenséges és érzelmekben gazdag hangulatát. Ez a pompázatos atmoszféra mellesleg nem csak az egyébként valóban rendkívül magával ragadó és káprázatos hangú, szépen és szenvedélyesen éneklő Sharon den Adel-nek köszönhető: a mágiában bizony ott van a muzsikusok keze is, akik nagy felkészültségről számot adva szolgáltatták a grandiózus dallamokat. Nagy kár, hogy a hangzás nem támogatta őket (túl sok volt a billentyű, túl kevés a gitár), de ha ettől eltekintek, akkor bizony egy hátborzongató előadás részese voltam, amely ráadásul szerencsésen kerülte a fölös műfaji kliséket: a zenészek külsőre sem festettek a stílushoz mérve tipikusan (a billentyűsnek például taraja van), s nem is toporogtak egy helyben, helyette felszabadultan ugráltak, energikusan mozogva játszottak. Lélegzetelállító saját dalaik mint a Deceiver of Fools és a Mother Earth (mely alatt többször hatalmas lángnyelvek csaptak fel a pódiumon) mellett eljátszották a maxin megjelent Kate Bush-feldolgozást, az ábrándos-játékos Running up that Hill-t is, amivel láthatóan rengeteg embert nyertek meg maguknak végérvényesen. Rá is szolgáltak, hiszen nagyszerű és szimpatikus ez a csapat - okos ötlet és kedves ajándék volt a felléptetésük ezen a hasonló zenékkel meglehetősen szűkmarkúan bánó rendezvényen.

  Az átszerelés alatt kisétáltam a nagyszínpadhoz és belenéztem a Die Toten Hosen műsorába. Németország vezető punk - rock and roll (szerintem inkább utóbbi) csapata valamennyire hasonlít az olyan típusú bandákra, mint mondjuk az AC/DC, lévén tévedhetetlen veteránok, akik álmukból felkeltve is hatalmas bulit képesek csapni. Meglepetést azért tudnak okozni: mikor hallótávolságon belülre értem, éppen a Blur Song 2-jának u-úú”-zása szállt az éterben, aminek hallatán ijedten meg is szaporáztam a lépteimet, de aztán az elém táruló látvány meg a következőkben felcsendülő Wünsch Dir Was alapján nyugtázhattam, hogy nincs tévedés, szerencsére a jó öreg Hosen húzza a talpalávalót, pusztán ők is szeretnek néha elhajlani”. Nem kis örömömre az általam addig hallott két fellépőtől is elhajlottak abban a tekintetben, hogy elhozták számomra a nap első jó megszólalását, így aztán nem nagyon gördült akadály az útjukba, sikeresen hódították meg a rájuk mindig is különösen vevő német ajkú közönséget, s bár nem vagyok kimondottan a rajongójuk, az én tetszésemet is elnyerték.
  
  Mivel mint mondtam - annyira elkötelezett hívük azért nem vagyok, s a kíváncsiság is fűtött, elindultam visszafele a fedett pódiumhoz, ahol az Ill Nino fellépését figyelők közé csatlakozhattam be. Csak a figyelők közé, mert rajongójuk ezúttal sem lettem. Természetesen az elánba, a pontosságba és hasonló alapvető tényezőkbe nem lehetett belekötni, de mindez nekem édeskevés ahhoz, hogy szeressek egy bandát, mi több, ezek hiányában is tudok egy-két együttest szívből kedvelni. Még az eredetiséget sem kérem mindenkitől számon (ennek az Ill Nino is jócskán híján van), de ebből a csapatból számomra az a bizonyos plusz is hiányzik, amitől egyáltalán rá tudnék bólintani: ez igen!”. Most szólok, még egyszer hangsúlyozva: számomra. A jelen lévők többsége őrjöngve tombolta végig a bulit, s ha magával a zenével elégedett lennék, akkor magam is így tettem volna, mert mint említettem, sok fontos tényezőben jeleskedik a csapat. A dobosuk például remekül üt, és a hangzást is ügyesen színesítették az Ahrue Luster által elpengetett spanyolgitáros betétekkel. A perkás alkalmazása viszont nekem személy szerint már a könyökömön jön ki, s az Ill Nino-típusú brigádoknál valahogy furcsállom azt is, amit mondjuk egy hiteles hardcore csapat tagjaitól, vagy hogy ne menjek olyan messzire, a Static-X-es Tripptől kifejezetten szimpatikusnak és örömtelinek tartok, nevezetesen a tradicionális illetve black-death-thrash-stb. metal pólók viselését. Az Ill Nino énekesén pl. Cradle of Filth-póló volt, a perkáson meg Maiden-mez, és biztos csak a rosszmájam teszi, de végig azon töprengtem, hogy vajon öt éve is ezekben a cuccokban járkáltak-e. Mindenesetre magas hőfokon igyekeztek tálalni a dalaikat (Unframed, Cleansing, This Times for Real, Unreal, Liar és társaik), s közben be nem állt a jumpdafuckup-ozás és a Soulfly meg a Hatebreed, meg a metal éltetése, egyszóval aki szereti az Ill Nino-t, az nem csalódhatott. Aki szereti, az nem.

  Átzarándokoltam (Pilgrim) a nagyszínpadhoz, ahol ismét egy újjáéledő banda lakta be a deszkákat, az alternatív-, vagy ha így jobban tetszik: indie-rock legenda Pixies. Sok olyan együttes életre kelését láthatjuk nap mint nap, amelynek tagjai kategorikusan kijelentették (sokszor még az újjáalakulás előtt nem sokkal is), hogy a történet mindörökre véget ért, de én azt mondom, amíg jól sül el egy reunion, ne húzza senki a száját. Következetességet nem egy zenészen kell számon kérni, az ő dolga az, hogy jó dalokat írjon, illetve hogy jól adja őket elő. Frank Black is sokáig hevesen tiltakozott annak hallatán, hogy életet lehetne lehelni a Pixies-be, de csitt, hiszen a dolog megtörtént, és az Európa-szerte hatalmas sláger-gyűjteménnyel a tarsolyában ismét turnézó banda útba ejtette az Aerodrome-ot is, és egy remekbeszabott koncertet adott. Valahogy mégsem a legjobban sült el a Bone Machine-nel induló fellépés, ami javarészt valószínűleg a tisztelt publikumnak volt köszönhető. A Pixies nem a Korn Slipknot generáció zenéje, nekik főleg a feloszlás miatt persze -, szemben mondjuk a Chili-vel, nem sikerült megismertetni magukat az ifjoncokkal, akik itt a közönség nagy részét alkották, s nem vették a lapot. Azzal én mondjuk nem értek egyet, amit egyes fórumokon lehet olvasni, nevezetesen, hogy a 60000 egybegyűltből körülbelül 3000 ismerte és várta a Pixies-t, ennyire azért nem volt rossz a helyzet, de tény, hogy a többségnek ez a banda maximum egy Where is My Mind?-ot jelentett, és kész. Ezt a zenekar is észlelte, legalábbis Frank ásítozása erre enged következtetni Pedig hát tényleg korszakalkotó a csapat, és remek formában is voltak, s szerintem egy Monkey Gone to Heaven vagy egy I Bleed elsőre is kellene, hogy üljön mindenkinek, de ha nem, hát nem. Számomra mindenesetre nagyon jó koncert volt, de azt is elhiszem, hogy Kim Deal szívesebben ünnepelte volna egy odaadóbb publikum előtt a születésnapját.

  Ezen a napon inkább csemegézni igyekeztem (minél többet alapon), úgyhogy átbóklásztam a fedett pódiumhoz az In Extremo előadására, és milyen jól is tettem! Minden szempontból megalomán, de egyáltalán nem kínos, hanem sokkal inkább elsöprő produkció tanúja voltam. Hatalmas, embereket akasztó csontvázakat ábrázoló szürreális festmény (az új lemez borítójáról) és In Extremo logo a háttérvásznon, előtte akasztófa, a dob egy furcsa keretben foglal helyet, előtte dobogó látható, hogy nem fukarkodtak a látványelemekkel, ahogyan a pirotechnikával sem. Lángnyelvek nyaldosták az Arena Nova plafonját, szikraesőbe borult az egész színpad, a dobos égő fáklyákkal ütött és begyújtotta a cineket, lángok borították el az akasztófát, égett minden, ami csak éghetett. Közben pedig zengtek a gazdagon hangszerelt folk-metal himnuszok a hagyományos rockzenében használatos hangszereken túl skótdudával, üstdobbal, gonggal, síppal megszólaltatva, nem is beszélve arról a furcsa instrumentumról, amely a színpad bal oldalán foglalt helyet: egy méretes Y alakú fadarab és a két ága közé kifeszített húrok alkották a testét, s két apró (és természetesen lángoló) kalapáccsal játszott rajta az egyik muzsikus. A rétegzett hangzás ellenére az egy szem gitár meglehetősen erősen dörgött, meghatározva a koncert izmos megszólalását, de minden egyes zenész munkáját jól ki lehetett venni, a gigantikus látvány tehát nem elnyomta, pusztán megerősítette ezt a hihetetlenül hatásos és energikus, elsősorban mindvégig zeneinek megmaradó előadást. A barbárok viseletét idéző bőrből-fémből összeállított ruhadarabokat viselő muzsikusok lendületes mozgás közepette szolgáltatták a talpalávalót, s a közönséget sem kellett bíztatni táncra vagy énekre: még a visszafogott Ave Maria-t is egy emberként dörögte a nép, de ami az óriási Es regnet Blut alatt végbement, arra csak az őrjöngés a megfelelő kifejezés. A koncert végén bele is telt néhány pillanatba, mire újra tisztáztam magammal, hogy 2004-et írunk és éppen az Aerodrome fesztiválon vagyok, rövidesen pedig kezdődik a Red Hot Chili Peppers koncertje. Egy meghatározó koncertélmény birtokában vettem az irányt a nagyszínpad felé, ahol már valóban készülődött is az első nap headliner-ének fellépése.

  Ami aztán a papírformának megfelelően nagyszerűre is sikeredett. A Chili stílusának megfelelően a hatalmas, feldarabolt kivetítőn kívül (amelyen többnyire egyszerű, de hatásos képsorok peregtek, csak kicsit terelve az ember hangulatát tovább annál, mint amit a zene váltott ki belőle) semmiféle cicomát nem alkalmaztak, magabiztosan hagyva csak a hangszereket, a kezeket és az emberi torkot szerepelni. A RHCP pont ettől zseniális, egészen pontosan attól, hogy ennyivel is varázsolni képesek.
  Egy kis bevezető jammeléssel vette kezdetét a buli, ami után a Cant Stop-pal indult meg igazán az ereszd-el-a-hajamat. A műsor java részét a két utolsó lemez tételei adták, a Blood Sugar Sex Magik albumnál visszább nem is ástak a történetükben (azt is csak a két nagy sláger, az Under the Bridge és a Give it Away erejéig idézték meg), de ha azt vesszük figyelembe, hogy milyen mennyiségben és minőségben ontották a slágereket magukból azóta, hogy ismét egymásra találtak John-nal, akkor ez talán nem is olyan meglepő. Ha már John-nál tartunk: szenzációs a srác, nekem ő volt a legszimpatikusabb az egész bandából - hihetetlen alázattal és tökéletesen átszellemülten pengette végig a bulit, csodálatosak voltak a vokáljai is, ráadásul olyan szólókkal ajándékozott meg bennünket, hogy mindegyik egymagában felért egy költeménnyel. Volt két önálló megmozdulása is (mindkettő feldolgozás), ahol a kellemes hangját is igazán kiereszthette: a műsor eleje felé Cat Stevens Hard Headed Woman-jét, a második részben pedig egy Aerosmith dalt (Remember) énekelt és gitározott el.

  Feldolgozásokkal amúgy sem fukarkodtak: a fenti két dalon felül (együtt) eljátszották a Looking Glass Brandy Youre a Fine Girl-jét és a 45 Grave Black Cross című nótáját is, és persze jammelésekből, improvizatív elemekből meg szólókból sem volt hiány. Ilyen kaliberű muzsikusoktól ez persze szinte elvárás is John fantasztikus játékáról már szóltam, de a többiekről is csak felsőfokú jelzőkkel nyilatkozhatok. A Black Flag-, Sex Pistols-matricákkal borított hangszeren játszó Flea bőgőzésénél nagyobb és teljesebb szerepet ez a hangszer zenében aligha kaphat ahogy jó néhányszor megfutatta az ujjait a négyhúros nyakán, azzal a szerényebb tudású basszereket simán vagy azonnali hetekig tartó gyakorlásra, vagy sírógörcsre és a hangszerük eladására utasította. A jópofa grimaszokkal doboló Chad nem egy hatlábdobos, kétszáztamos monstrumon zenélt van, ahova elengedhetetlenül szükséges az, ő viszont egy szerényebb szerelésen is hatalmasakat ütött, a szólója pedig sok agyas” játékost lemosott. Régi bandák nagy muzsikusaitól, mondjuk a Deep Purple-ös Ian Paice-től lehet ilyen ízes produkciókat hallani. A fehér ingben, nyakkendőben feszítő (később ledobta őket, hatalmas sikkantgatásokra ingerelve a közönségben lévő lányokat), ezúttal éppen hosszú hajú frontember, Anthony Kiedis pedig megkergülten rohangálva-ugrálva (megmászott mindent, amit csak tudott, a lábdobtól a színpad állványzatáig) is hibátlanul hozta a fülbemászó énekdallamokat, a recitáló témákat, meg egyáltalán mindent, ami csak lemezen hallható tőle. (Azért a kiakadt szemei meglehetősen idegesítők voltak, de ez legyen a legnagyobb baj.) Az ugrabugrából egyébként, aki csak tehette, kivette a részét, ami aztán olyan elképesztő jeleneteket eredményezett, mint amikor Flea, John és Anthony a tengelye körül pörögve tombolt elég volt csak rájuk nézni, és máris feltöltődött az ember a belőlük sugárzó energiával!

  Annak ellenére, hogy felháborítóan halk volt a koncert, a hangulat hamar a tetőfokára hágott, s ott is tanyázott mindvégig. A Get on Top-, Give it Away-féle energiabombák őrült pattogásra, a By the Way-típusú dalok óriási együtténeklésre ingerelték a 60000-es tömeget (már az magában hátborzongató volt, ahogyan ennyi ember együtt nyomta a nótákat), a leheletfinom líraiak pedig páratlan módon ragadták meg az ehhez a koncerthez hasonló megismételhetetlen pillanatok múlékonyságát, törékeny szépségét. Kevés banda képes olyan megunhatatlan slágereket írni, mint az Otherside vagy az Under the Bridge és még kevesebb váltja ki ezek közül azt, amit ezek a nóták képesek , itt pedig ráadásul az élő játék vibrálásának eredményeként mindegyik dal hatása meg is sokszorozódott. Életörömtől, vidámságtól a torokszorító mozzanatokig tényleg minden benne volt ebben a borzongatóan kellemes nyáresti koncertben.
  
  A teljesség kedvéért álljon itt a setlist: Cant Stop, Around the World, Hard Headed Woman, Scar Tissue, By the Way, Brandy Youre a Fine Girl, Otherside, Universally Speaking, Get on Top, Kill for Your Country (új dal, talán mondani sem kell, hogy ismét egy egyszerre zseniális és fogós témáról van szó), Dont Forget Me, Remember, Purple Stain, Californication. Right on Time, Parallel Universe, dobszóló, Under the Bridge, Black Cross, 3 Minute Song, végül pedig zárásul a Give it Away hangzott el, amelyet követően az estét egy alapos és nagyszerű, egyre zajosabbá váló jammelésbe fullasztva hagytak magunkra minket ezzel a hihetetlen zenei élménnyel. Még az időjárás sem merte elrontani a tökéletes hangulatot: szép kényelmesen visszasétálhattam a sátorig, és csak mikor már behúztam a cipzárt, akkor kezdett el dobolni csendesen az eső. No comment

  2. nap
  
  Nálam az első nap inkább a zenei kuriózumoké volt, míg a második a tuti befutóké, így nem is csoda, hogy már reggel fél kilenckor ébren voltam és izgatottan vártam a kezdést. Még annak ellenére is, hogy az éjszaka közepén egy órán keresztül voltam kénytelen hallgatni, ahogy egy osztrák lány éppen a rendezvényen jön rá, mi is a baja a barátjával, s ezt körülbelül a Motörhead élő hangerejével és a Dream Theater nótáinak hosszával és komplexitásával vetekedő körmondatok formájában vágja a minden bizonnyal sörmámorban fetrengő férjura arcába. Sőt, még annak ellenére is, hogy egy órával később valaki sörösüveggel célba dobni gyakorolt a sátrunkon. Nem vagyok valami türelmes ember, de úgy gondoltam, hogy a 13.00 órai kezdésig hátralévő időben egy frissítő zuhanyt megejtve majd könnyűszerrel gyógyírt találok az éjszaka rémségeire, ezért hát kezemben a térképpel megindultam az éjszakai zuhétól mocsárrá változott, szemétből rakott hidak szabdalta kempingen keresztül a mosdóemblémával jelölt terület irányába ahol aztán megláthattam, hogy százak állnak sorban a két, kívülről egyenként körülbelül öt-öt zuhanyfülkét tartalmazni látszó konténernél. Vagy én tévedtem el nagyon, vagy a szervezők számolták el magukat rendesen, ha tényleg ennyi volt az összes tisztálkodási lehetőség. Ha meg volt még valahol, azt bizony istenesen eldugták Sebaj, egyből eszembe ötlött, hogy a fesztivál hirdetéseiben mindenfele lehetett olvasni a rendezvény területe mellett található uszodáról, nosza hát! Legnagyobb örömömre a sátrunktól alig nyolcvan méterre meg is találtam az intézményt, de aztán hamar az arcomra fagyott a mosoly, amikor percekig hiába hadonásztam az ajtó előtt, és eredménytelenül mormoltam Szézám tárulj”-okat, illetve különböző kapunyitó énekeket a Necronomicon-ból. Végül megláttam a titok nyitját: néhány, a belső ajtókon diszkréten elhelyezett papír tájékoztatott róla, hogy az uszoda június 10-12. között felújítás miatt zárva tart. Micsoda véletlen egybeesés Végül persze ismét a zene feledtette a gondjaimat, a végül egy konténeres mosdóban hellyel-közzel eredménnyel záruló, hosszadalmasra nyúlt higiéniai kálváriám végeztével hamarosan az ismét megnyíló nagyszínpad felé vettem az irányt, ahol aztán szinte megszakítás nélkül csupa feledhetetlen koncertélményben volt részem. (Szerencsére ezen a napon a bandákat meglehetős kényelemben nézhettem meg, annak köszönhetően, hogy még ekkor kényelmesen besétáltam a közvetlenül a színpad előtt elkerített területre, ahova csak meghatározott számú embert engedtek be, s őket a ki-bejárkálás kedvéért még külön karszalaggal is ellátták. A későbbi órákban bizony már komoly presztízse volt ennek a bizonyos neonzöld csuklópántnak, s a karám” mentén elhelyezett korlátok mögé szorultak láthatóan ölni tudtak volna egy benti helyért. A koncepció értelmét nem látom igazán, mivel ezzel csak annyit értek el a szervezők, hogy valamennyivel hátrább szorult a kordonra préselődő tömeg, mindenesetre bent könnyen lehetett mozogni, mivel a helyhez képest viszonylag kevés embert engedtek be.)

  Az Amorphis az egyik kedvenc bandám, egyrészről tehát nagyon boldog voltam, hogy még a Sziget előtt találkozhatok velük ismét, s az is örömmel töltött el, hogy egy ilyen nagyszabású fesztiválon mutatkozhatnak be, megannyi olyan ember előtt, aki magától valószínűleg soha nem jutna el a zenekar megismeréséig, itt viszont a nagy nevek miatt megjelenve esetleg rájöhet, miből is maradt ki eddigi életében. Másrészről viszont kicsit rosszkedvem is volt, hiszen a nagyszínpad programját megnyitó csapat mindössze félórácskát játszhatott, s azt is délután egytől. Nem szokásom azonban azzal foglalkozni, hogy miben lehetett volna jobb valami, ha amúgy is remek volt, ez a rövid koncert pedig csodás volt, mint mindegyik, amit eddig az Amorphistól látni volt szerencsém.
  
  Éppen a nagyfesztiválos bemutatkozási lehetőség miatt arra számítottam, hogy a finnek csak az újabb dalaikra fognak koncentrálni, ehhez képest azonban már kezdésként az In the Beginning-et vették elő, és a műsor hosszához képest egyáltalán nem mondhatjuk, hogy hanyagolták volna a régi érát, hiszen eljátszották az Against Widows-t és zárásul a Black Winter Day-t is. Ezek a dalok a rendes játékidejű, metalfesztiválos bulijaikon állandó részei a programnak, de itt nem vártam őket, azon pedig különösen meglepődtem, hogy mekkora ovációt váltottak ki a jónépből: az örökzöld záródalt konkrétan üvöltve követelték és így is üdvözölték jónéhányan. Megszólaltak tehát a hörgős” idők legeslegjobbjai, de azért túlsúlyban” a Tuonela albumtól fogva született szerzemények voltak, olyan dalok képében, mint a Divinity, az Alone, az Evil Inside és a Day of Your Beliefs vagyis mindegyik lemezüket megidézték legalább egy-egy nóta erejéig. Bár a hangzás nem állt melléjük maximálisan, azért élvezhető volt a megszólalásuk, és a lényeg, az a vérbeli amorphis-os atmoszféra már az első pillanattól fogva ott volt az Aerodrome fesztiválon, rövid játékidő ide, délután egy órai kezdés oda. A varázslat az varázslat minden körülmények között, igaz?! Mosolyogva és hibátlanul zenéltek most is, mint mindig, s nagy örömömre szép számban gyűltek össze a nézők is, köztük újabb meglepetésemre sok olyan is, aki láthatóan ismerte a bandát és dalaikat minden együtt volt tehát ahhoz, hogy remekül nyíljon meg a második nap a fesztiválon, illetve hogy már június közepén fel legyek csigázva a Sziget miatt. Borítékolni merném, hogy ott is ilyen nagyszerű lesz az Amorphis, ráadásul másfél órában!

  Ha a Kornra vagy a Slipknotra gondolok, akkor egyértelmű, hogy erre a fesztiválra sikerült összeválogatni azokat a világszerte mainstream sikereknek is örvendő keménykötésű zenekarokat, akikkel kapcsolatban én is osztom azt a véleményt, miszerint komoly és elkötelezett, valódi rock/metal-bandák. Ezek közé tartozik a Static-X is. A kiállásukat tekintve valószínűleg sokaknak összehúzódik a szemöldöke, ha azonban feltesszük valamelyik lemezüket, egyből kiderül, hogy esetükben az image legfeljebb másodlagos lehet, az első hely egyértelműen a gitárok erejére is maximálisan építő, elektronikával flörtölő zseniális daloké, amelyeket mint ahogy arról meggyőződhettem élőben is rendkívüli feszességgel, pontossággal és vehemenciával képesek tálalni. Az első lemezüket nyitó Push It-tel dobbantottak, pillanatok alatt belakva a teljes színpadot s engem egy pillanat alatt magával csavart az előadásuk egészéből áradó energia. Rendkívül precízen alkalmazkodtak egymáshoz és a gépi alapokhoz is, közben pedig hatalmas pörgést vezettek elő, és dögösen tolták a vadul húzó nótáikat, ráadásul igen vastagon, a gitárokat jól kihangsúlyozva szólalt meg a koncert egyszóval zabálnivaló volt az egész produkció és kész! Jól válogatták össze a programot is: ízlésesen adagolták a Destroy All-féle új dalokat, és megfelelő hangsúlyt kapott az első két lemez is (Love Dump, Im with Stupid, Black and White, This is Not és a mindent mosó, negyven fokban, napfényben is hátborzongató Cold) habár azért kapásból tudnék vagy öt számot mondani, amit hiányoltam, de ez inkább az én telhetetlenségem, semmint az ő hibájuk. Minden a helyén volt: a riffek, az ütemek, Wayne hibátlanul elővezetett combos énektémái, üvöltései, Tony vokálozása mondhatni, olyan ez a banda, mint a második lemezük címe: (tökéletes) gépezet, de ha így fogalmazunk, akkor elfeledkezünk a legfontosabbról, arról, hogy micsoda érzés van a játékukban. Pont az bennük a király, hogy ezt a feszes, zakatolós, pontos, alaposan kiszámított zenét nagyobb döggel vezetik elő, mint egyes önmagukat rock and roll-nak tituláló bandák a saját muzsikájukat.
  
  Mellesleg pedig szerintem a korábban már emlegetett külsőségekkel sem volt gond három háttérvászon előtt vetődtek, ami már önmagában véve is impozáns, és maga a vetődés sem volt gyenge a három húros hangszer birtokosai folyamatosan mozogtak (amolyan nu metalosan”, de nekik ez is jól áll) és bejárták a pódium minden zugát, de még Nick is aktívan fészkelődve pakolta a ritmusokat. Wayne egymással ellenkező irányban meredező haja és szakálla hosszabb, mint valaha, de külsőre a pálmát Tripp gitáros vitte el megjelenésére és robotszerű mozgására nézve is a Coal Chamber-es Meegs-re emlékeztetett ez a Hail and Kill feliratú pólót viselő figura, még a gitárját is úgy pörgette a nyaka körül, mint valami felhúzható játékfigura. Apropó, a gitárjai: a hangszerparkjában minden megtalálható, ami különleges kinézetű és hat húr van rajta, a skála a neonzöld átlátszótól a teljes felületén kúpszegecsekkel kivert darabig terjed de ez is csak dob az egészen: mondom én, a Static-X-nek minden jól áll. A legjobban persze az az őszinte élvezet és szenvedély, ami mind a négyük szemében ott lángolt az elsőtől az utolsó pillanatig, meg persze az a hatalmas és kitörő siker, amit teljesen megérdemelten arattak. Tíz pont, azonnal újra akarom látni őket!

  Nálam a Lost Prophets volt a kakukktojás a műsorban: valahogy nem tudtak igazán megfogni. Hibátlan a produkció (és gyönyörű volt a felhőkarcolókkal zsúfolt nagyvárost ábrázoló háttérvászon is), tán még teljesen őszinte is (bár valójában én már ebben is kételkedek), viszont kicsit a nevükhöz méltóan elveszettnek érzem őket: félúton a nu metal, a dallamos punk vagy mi, meg az emészthetőbb emo-hardcore között szerintem nem találják egészen a helyüket. Már a kiállásuktól megriadtam (a piros edzőcipő hatalmas kitűrt nyelvétől és a hasonlóan bohókás” és menő külsőségektől hamar berezelek), de nem szoktam sem elsőre, sem külsőre ítélkezni, úgyhogy kitartóan vártam a megváltást a daloktól, de az csak nem jött. Hasonlóan az Ill Nino-hoz, persze náluk sem volt probléma a hangzással, vagy a pontos játékkal, ahogy már megjegyeztem, hibátlan volt a produkció, de amit egyszer már leírtam ezekről a dolgokról, az ide is mind igaz (csak a muzsika lágyabb), s nem tudok ezúttal sem mást mondani, mint hogy nekem alapvetően a zenéjükkel van a bajom. Rájuk is jó páran bemozdultak (bár azért elgondolkodtató, hogy a többségük meglehetősen zsenge korú volt), az énekes valóban egy kedves srác, és így tovább, lehetne sorolni a pozitívumokat, de a tény tény marad: engem egyszerűen nem találtak meg az olyan dalokkal, mint a Last Summer, vagy a The Fake Sound of Progress. Nem éreztem rosszul magamat, de tulajdonképpen sehogy sem éreztem magamat a műsoruk hallatán, és ez bizony mindig nagyon rossz jel, úgyhogy hat-hét szám után inkább elnéztem harapni valamit, és csak távolabbról figyeltem a produkciót, legfőképpen pedig készültem a következő nagy attrakcióra.

  Kicsit furcsa, hogy a Motörhead még verőfényes napsütésben, utánuk évtizedekkel startolt bandák előtt lépett fel az Aerodrome-on, de Lemmy is megmondta, hogy őt az ilyesmi egyáltalán nem érdekli, és ezzel így kellett lennie minden épeszű embernek attól a pillanattól fogva, hogy a húrok közé csapott ez a háromtagú, harmincéves rock and roll intézmény. Ezek az arcok akár reggel hatkor is ugyanazt vinnék végbe a színpadon, amit bármikor máskor, ez pedig nemes egyszerűséggel annyi, ahogyan a frontember is kijelentette a koncert legelején, hogy szétrúgják minden egybegyűlt seggét. Lehet fanyalogni, nyammogni, ez akkor is így van, és kész.
  
  Minden cicoma, intro nélkül jöttek elő a kulisszák mögül - a dekkel a szájában érkező Lemmy, ahogy már említettem, közölte, hogy We are Motörhead and we kick your ass.”, aztán stílszerűen a We Are Motörhead-del elkezdték a döngetést. 29 évnyi pályafutásból nem könnyű válogatni, de azért elég jól ment nekik a dolog: az olyan alapvetések, mint a Shoot You in the Back, a Civil War, az Over the Top, vagy az R. A. M. O. N. E. S. mellett még a Sex Pistols God Save the Queen-je is belefért a műsorba. Lemmy nagyon jó kedvében lépett a színpadra, fülig érő szájjal pengetett (pontosabban akkordozott) a gyönyörű Rickenbacker-en és süvöltötte a szövegeket - azon kívül, hogy kicsit ráncosabb, szerintem semmiben sem tér el 20-25 évvel ezelőtti energikus önmagától, mi több, még a legendás fehér csizma is ott virított a lábán (na jó, valószínűleg nem pont az, de akkor is fehér volt!). Színpadi teljesítményét látva komolyan nehéz elhinni, hogy már 59 éves! Társai a bűnben szintén hatalmas formában vették birtokba a pódiumot: a Nobody” feliratú 00-s számú mezt és sísapkát viselő Phil Campbell néha még a konferálásba is beszállt, egyébként pedig olyan laza félmosollyal az arcán játszott, mintha csak egy klubban nyomulna a haverok előtt.

  A teljesítménye persze már korántsem ilyen volt: hibátlanul fűrészelte végig a műsort és a szólóit is nagyon odatette az amúgy is szólózós” Killed By Death-ben még egy hosszabb önálló produkcióra is lehetőséget kapott, és rendesen meg is facsarta a hathúrost. Mikey Dee pedig a szokott módon már csak a látványt tekintve is eszelősen ütött: végig bólogatott, szórta hátrafele a dobverőket, a nóták között pedig felállva bíztatta, hergelte a publikumot (persze erre nagyon nem volt szükség, hiszen teljesen érthető módon mindenki meg volt őrülve). Ahogyan Phil magánszámának remek alapot biztosított a Killed by Death, úgy Mikkey Dee-éhez kiváló hátteret szolgáltatott a húzós és igazán fifikás ritmusokban bővelkedő Sacrifice. Amit ebben a szólóban leütött, abban minden benne volt, törzsi ritmusoktól a veszett tekerésekig, s ha a hangfalak mögül (természetesen bagóval a szájában) nem sétál elő a végén Lemmy és Phil, hogy folytassák a nótát, akkor bizony percekig tartott volna az üdvrivalgás e fergeteges teljesítményt követően.
  
  Tulajdonképpen akármelyik számnál hagyták volna abba a játékot, annyi biztos, hogy egy zseniális fellépést zártak volna egy himnusszal, de egy Motörhead koncert vége szertartás, és ennek megfelelően fejeződött be ez a buli is. Utolsó előttiként Lemmy felvezetésével megszólalt A definitív rock and roll himnusz, az Ace of Spades (élőben hallani és meghalni!), ami után a nem kevésbé klasszikus, a végén háromszor leállított majd újra felpörgetett, őrületes Overkill jelentette a megsemmisítő zárást. Eztán a banda levonult (a meggyújtott cigarettát és hideg italt természetesen még lefelé menet megkapták), mi meg maradtunk a színpad előtt, bámulva magunk elé, a fülünket meg a szemünket dörzsölgetve, hitetlenkedve emésztve, hogy a Motörhead egyszerűen átgázolt rajtunk, mint az úthenger. Istenek, vita lezárva.

  A Slipknot-ot zeneileg mindig is sokra tartottam, de a zenekarhoz köthető látványelemeken eleinte másokhoz hasonlóan magam is csak mosolyogtam. Valójában akkor álltam teljesen a banda mellé, amikor megnéztem a Disasterpieces DVD-jüket, amin aztán kiderült, milyen hatást is keltenek élőben a maskarák, meg a rengeteg egyéb vizuális kellék. Nos, ilyen tekintetben talán ez egy kicsit visszafogottabb előadás volt, ami nem is csoda, fesztiválfellépésről lévén szó, viszont az élő teljesítményükre ezúttal sem lehetett panasz. Ugyanakkor sietnék leszögezni, hogy minden ereje és lendülete ellenére ez a koncert inkább csak egy stílusgyakorlat volt egy nagyszerű zenekartól, az igazán izmos és éhes Slipknot-ot másnap, Budapesten lehetett látni, s ebben igen nagy szerepe volt a magyar közönségnek. A sportszigetes bulijukról nem az én tisztem szólni, de mivel a jelen sorokat olvasók többsége valószínűleg ott volt azon a koncerten, talán mégis a legérdemesebb egy kicsit összehasonlítanom a két előadást. Nos, legyen magára igazán büszke mindenki, akinek része volt abban, hogy Corey Taylor azt mondta a hazai bulin, hogy igazán nem akar lemenni a színpadról, illetve hogy többször olyan lelkesen nyilatkozott a magyar közönségről, ugyanis odakint ilyesmi néhány formaságot leszámítva egyáltalán nem hangzott el. Vagyis amit a Népstadion-kertben hallottunk a sráctól, az az őszinte véleménye volt, nem pedig valami előre megírt sallangduma! Bécsújhelyen annyi hangzott el, hogy igen rossz hangulatban keveredtek a színpadra, s ez némiképpen érződött is a produkciójukon. Persze egy ilyen kaliberű banda esetében ez a helyzet sem eredményezett mást, mint egy közel tökéletes koncertet, inkább csak annyiról van szó, hogy ha a két buli között kéne választani, én inkább a pestire szavaznék. Megint más aspektusa a dolognak, hogy a halvérű kinti közönségben meg legalább jó közelről, békésen bólogatva nézhettem meg a koncertet, ami szintén nem egy utolsó szempont

  Lehet, hogy ez vizuálisan kevésbé volt feltuningolt koncert, mint az utókornak megörökített londoni bulijuk, de nagyot hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt rám hatással az első perctől fogva, amit láttam. Ahogy az intro vége felé felsorakozott a kilenc alak a színpadra, talpig feketében, és a hátralevő felvezető hangok alatt méregetni kezdték az egybegyűlteket, az bizony minden volt, csak éppen vicces nem. Igen súlyosra sikerültek az új maszkok és az egyenruhák, különösen igaz ez Sid scratcher-re, akinek két álarca is volt, az egyik egy meglehetősen normális emberi arcot formázott, ezt viszont hamar levette, s ekkor már egy borzasztóan visszataszító és hátborzongató koponya meredt ránk. Ahogy a hosszú kabátjában, fekete ingben-nyakkendőben fel-alá vonult, hát az bizony tényleg hideglelős volt. Nem kevésbé mellőzte a humort a Bohóc - akinek már csak az orra van meg, az arcát véres gyolcs borítja -, ezt talán a legjobban az az operatőr lány tudná megerősíteni, akit majdnem eltalált, amikor sutba vágta a dobverőként funkcionáló baseballütőjét (nem volt szándékos a jelenet, de ez azért már sok volt). A látványelemek ennyiben (meg persze a The Blister Exists-ben feltűnő nyakba akasztós dobokban) ki is merültek, de a dalok és a játék minősége úgyis magukért beszéltek. A szett nagyjából megegyezett a másnapi budapestivel, annyi eltéréssel, hogy itt a Left Behind helyett az Eeyore-t kaptuk meg, s nem hangzott fel a The Heretic Anthem előtt az Iowa eleje sem. A többi szám stimmelt, a csúcspont számomra itt is a lányról és a dobozról” szóló dal, a nyomasztó Purity volt (egy hátborzongató mestermű az a nóta!), az új kislemezes Duality rombolt a dallamaival, a People = Shit mart a grindos vadulásokkal (Joey fergeteges dobos, különösen eszelősek a kétlábgépes témái!), s volt Eyeless és Disasterpiece meg Three Nil is. A Spit it Out-ban helyet kapott a térdeltetős teszt”, s a jump the fuck up”-nál (tőlük elfogadom ezt is) rendesen megindult a mozgás is, a záró Surfacing-ben pedig itt is leálltak, és csak akkor indultak újra, amikor már középső ujjak erdeje meredt a magasba. Majd elfeledkeztem róla, volt még egy eltérés. Míg idehaza az a néhány ember, akinek nem tetszett a Slipknot, csendben odébbállt, addig odakint valóban ment az, amit eleddig olyan hitetlenkedve olvastam a beszámolókban: az érthető módon tomboló-őrjöngő rajongók közt megbújt jó pár bunkó is, akik wc-papírral, ételdarabokkal hajigálták a bandát. Ők meglehetős természetességgel és nyugalommal fogadták ezt a gesztust”, de én azért felfogni nem tudom, hogy lehet valaki olyan primitív, hogy idáig süllyedjen. Ennek fényében aztán különösen nagyra becsülöm a Slipknot-ot, amiért ilyen rendesen megbombázták a kíméletlen show-jukkal Bécsújhelyet, de újra mondom: azok voltak szerencsésebbek, akik Budapesten láthatták őket. A legszerencsésebbek meg persze a magamfajták, akik mindkét helyen

  A Korntól már csak az új lemez meg a koncertjeikről hallottak-olvasottak alapján is valami nagyszerű fellépést vártam el, de még így sem számíthattam egy olyan zseniális bulira, mint amit szerencsém volt megnézni. Nem fogyasztom éppen nagykanállal a jobb híján nu metalnak skatulyázott stílust, viszont a Korn és a Life is Peachy albumok meghatározó lemezek voltak nálam is a maguk idejében, s nekem ez a csapat soha nem okozott csalódást, ami a hatodik felvétel megjelenése után elmondva bizony már igen komoly dicséretnek számít. Nem is vagyok biztos benne, hogy érdemes akármelyik újabb üdvöskével egy lapon említeni a Kornt, szerintem helyénvalóbb úgy fogalmazni, hogy ez egy igen jó metalzenekar, akik mindig is a maguk útját járták, s szerintem mindig képesek voltak izgalmasak is maradni. Magam a nehezebben emészthető Untouchables-t ugyanúgy szeretem, mint a némileg talán hip-hoposabb Follow the Leader-t, vagy a csupa lényegre törően megfogalmazott dalból álló Take a Look in the Mirror-t, így aztán ez a mindegyik lemezről válogató best of-műsor kifejezetten nekem volt kitalálva.
  
  Az új lemezes Right Now-val nyitottak, ami élőben legalább akkora találat kezdésként, mint az albumon, aztán a Break Some Off-fal folytatták, utána pedig egy komplett kis slágergyűjteményt zúdítottak ránk. Egyre komolyabban kezdtem meglepődni, ahogyan a műsor első felében sorban egymás után jöttek az olyan dalok, mint a Got the Life, a Here to Stay, vagy a Falling Away from Me, de igazán akkor fogtam padlót, amikor valahol a szett kellős közepén ismerős sziszegő cinezés kúszott a hallójáratomba, aztán egy nyugtalanul felvijjogó gitártéma, ami mellé hamarosan beszállt egy mélyre hangoltan gördülő riff Először azt hittem, csak szórakoznak, fokozzák a hangulatot, aztán váratlanul abbahagyják, és valahol a legvégén, a ráadásban veszik elő teljes egészében, de nem: bizony, már ezen a ponton ránkhengerítették a Blind himnuszát!

  Innen hova tovább, gondoltam, de aztán rá kellett jönnöm, hogy a Kornnak bőven van még ezek után is potenciális alapmű a tarsolyában, hiszen csak eztán következett a Freak on a Leash, az ADIDAS, a hatalmas énektémákat rejtő Did My Time, a Faget (hatalmas All my life, who am I?” kórussal a közönség részéről), és a Somebody, Someone is. Közben pedig még arra is jutott idejük, hogy a Metallicával hülyüljenek egyet: előbb a Master of Puppets-be kezdtek bele, aztán pedig a Jonathan skótduda-játékával felvezetett Shoots and Ladders-ből kikanyarították a One zúzós középrészét is. Elgondolkodtató, hogy hány banda merné ezt megtenni a világ egyik legnagyobb metalcsapatával (a Diamond Head-et egyszer egyenesen ledobálták a színpadról azért, mert a Metallica előtti fellépésükön elővezették a saját dalukat, az Am I Evil?-t, mondván, hogy van képük eljátszani ezt a feldolgozást” pont az eredeti” előadó előtt) a Korntól azonban még ez is jól sült el. Végül aztán ráadás nélkül, a remekszabott odamondogatós Yall Want a Single-lel ért véget a műsor.
  
  Nem csak egyszerűen az elhangzott nóták miatt volt hatalmas ez a koncertélmény számomra, de még csak nem is azért, mert egy olyan régi kedvencet láthattam élőben, amiről tulajdonképpen nem is hittem, hogy valaha lesz lehetőségem megnézni (miért kell mindig megállni Ausztriában? Itthon ugyanúgy, ha nem még inkább felhabzsolná a lelkes közönség a zenekart, ahogyan azt az eggyel korábbi fellépő példája is mutatja!). Az igazi pluszt ugyanis az adta, hogy egy kifejezetten szimpatikus csapatot láttam a színpadon, amely mentes minden sztárallűrtől, póztól vagy arcozástól. Már annak idején, amikor kicsit elszálltak maguktól, megmondta Bruce Dickinson, hogy egyszer visszatérnek majd közénk, normális halandó emberek közé”, s láss csodát, a dolog úgy tűnik, bekövetkezett. Egy egészséges önbizalommal rendelkező, de minden felesleges túlzástól mentes csapat a Korn, akik éppen eleget tudnak felmutatni a zenéjükkel ahhoz, hogy ne is hiányoljunk semmit a műsorból. Látványosság a fényeken túl tulajdonképpen csak Jonathan ismert, női alakot formázó mikrofonállványa volt, s ez a puritánság különösen éles kontrasztot képezett a Slipknot produkciójával, de valahogy nem is volt igényem semmi vizuális pluszra: ez a koncert így volt kerek egész, sem kerekebb, sem egészebb nem lehetett volna. Ha csak a Kornt láttam volna, akkor is megérte volna az egész, fergetegesen jó ez a csapat!

  Ha mindazt, ami eleddig történt, valaki überelhette, hát az bizony csak a Metallica lehetett. Ők pedig meg is tették. Mondjuk szégyen is lett volna, ha nem így történik, de éppen azért lett volna szégyen, mert más kimenetele a dolognak esetükben gyakorlatilag a lehetetlennel egyenlő. Már a Korn előadásának befejeződése után néhány pillanattal megindult a kivetítőkön egy kisfilm a Metallica-ról, szórakoztatandó és hergelendő a publikumot, közben pedig megkezdődtek a munkálatok a színpadon. A tömeg eddigre már elképzelhetetlen méreteket öltött, komoly nehézségekbe ütközött még a színpad közvetlen közelében felállított pultig is eljutnom. Mire visszakecmeregtem a karámba”, már helyére került az egyszerűségében roppant hangulatos és hatásos, gyűrött fekete szövetdarabokból álló, a színpad hátulját közel teljesen beborító háttérfüggöny, majd némi további hangolás után felcsendült az Ecstasy of Gold intro, melynek hallatán még kétezredszerre is libabőrös lettem egy pillanat alatt. A kivetítők lehetőségét kihasználva a monumentális dallamokkal egyszerre a Jó, a rossz és a csúf című film megfelelő jeleneteit is lepergették, így aztán az utolsó hangokra már tényleg pattanásig feszítették a hangulatot, úgyhogy a nyitó Blackened bedurranásával tényleg egyszerre robbant ki mindenkiből zenészekből és a közönségből egyaránt a mérhetetlen mennyiségű energia.
  
  Mondanom sem kell, tökéletesen tiszta, arányos, erőteljes és hangos megszólalással hasított bele az éjszakába a szélvésztempójú klasszikus, s ez az arányos hangzás egy pillanatra sem szenvedett csorbát a 21 dalból álló műsor folyamán. A számos tekerős és monumentális klasszikust előrántó Metallica szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy milliónyi koncerttel a hátuk mögött is minden egyes alkalommal éhesen vetik magukat a közönségre, s nem egyszerűen harapnak, hanem marnak, méghozzá halálosan. Alig tudom elhinni, pedig (nem is először) szemtanúja voltam, hogy micsoda elszántság, öröm és fanatizmus van ezeknek a fickóknak a szemében, minden mozdulatában, hiába, hogy már jóformán napi rutin a számukra, amit művelnek. Lars a szokott módon grimaszolva, nyelvét öltögetve, a szerelése mögül minden adandó alkalommal felpattanva, előrerohanva hergelte a közönséget, s közben igen becsületesen leütötte az összes észbontó témáját, még ebben a fékevesztett tempóban is (ha eszembe jut a Battery villámgyorsan odatűzött kiállása, még most is felpattanok és vigyázzba merevedek). Az új srác”, Rob Trujillo a videókról már ismerős felfújt pofazacskókkal, szumósokat és karatésokat megszégyenítő mozdulatokkal ugrált (néha még térdre is ereszkedett) és pengette a szilárd alapokat Jason Newsted valóban vezérlő erő volt a Metallica és a közönség számára estéről-estére, de a maga egyéni módján Rob is lazán hozzáteszi ugyanazt az energiát a banda teljesítményéhez. Kirk az emblematikus, peckes-digós” mozgásával, sokatmondó félmosollyal a bajusza alatt őrölt és szólózott, három ízben a nótákon kívül is eleresztette az ujjait a húrokon, s káprázatos futamokat engedett el minden egyes megnyilvánulásával, harmadjára pedig egy finom, blues-os ízű témával vezette fel a Nothing Else Matters-t. James pedig a tenyeréből etette mindvégig a publikumot hangja és csuklója is a legtökéletesebb formában voltak, így aztán nyugodtan maradt ideje és figyelme berohangálni az egész pódiumot és heccelni az egybegyűlteket. A három húros hangszer birtokosai helyüket folyamatosan cserélgetve bemutatták a három ember három mikrofon mögött” összes permutációját, de James-nek még két külön mikrofon is el volt helyezve a hatalmas színpad legszélein, így aztán az oldalakra szorultaknak is közvetlen közelről énekelhetett az arcába. A nóták között persze elővette a jellegzetes humorát is, kaján vigyorral jegyezve meg pl. a Van még bennetek erő?” kérdésre érkező dörgő Igen”-re, hogy Szükségetek is lesz rá”

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: