szerző: MorelloFirkin, Dalriada, Niburta 2017. január 19, Barba Negra klub
Ha valaki fegyvert fogna a fejemhez, és azt követelné, azonnal mondjam meg, ki a kedvenc hazai metal bandám (vagy inkább úgy fogalmaznék, az általam leginkább méltatott hazai metal zenekar), – pár perc gondolkodási időt kérve – nagy valószínűséggel a Dalriadát mondanám. Ők az a csapat, akik egy rájuk jellemző, egyetlen hangról felismerhető zenei világot tudtak teremteni maguknak, mindezt keresztbe-kasul szőve a magyar népzene és hagyományok jellegzetes dallamvilágával. És nem mellesleg az első lemez óta hibátlan, töltelék nélküli életművel rendelkeznek, amit még a legnagyobbak sem mondhatnak el magukról. A kezdetektől fogva kiváló dalszerkesztésük, azonnal dúdolható, emlékezetes nótáik még a külföldi fülek számára is olyannyira működőképesek, hogy nemzetközi szinten is egyre komolyabb figyelem irányul a Dalriadára, és bizony zenei exportcikként is megállják a helyüket.
A mai budapesti koncertnek nem csak a Nyárutó című új album megjelenése adta az apropóját, hanem 18 év közös munka után távozott a zenekar soraiból Rieckmann Tadeusz dobos, aki a banda hangzásában főszerepet játszott. Az ő búcsúztatója is volt ez a fellépés, illetve az új dobos, Monostori Ádám bemutatkozása a rajongók előtt.
Bár a legkomolyabb indokok a mai esemény létrejöttében a Dalriadához fűződtek, mégsem ők voltak az utolsó fellépők ezen az estén, hanem a Firkin zenekaré volt ez a szerep. Ők a maguk írországi kocsma-rockos bulijukkal szintén nevet szereztek már maguknak itthon és külföldön is. Rajtuk kívül még a Niburta kapott lehetőséget a deszkákon, akik a rendkívül ígéretes kezdés és debütalbum után hatalmas vargabetűkkel tértek vissza a kezdetekhez.
Kiváló párosítás, nem csoda, hogy már a kapunyitáskor sokan várakoztak a bejutásra a Barba Negra klub előtt. A Dalriada rendkívül jó érzékkel promotálta az új lemezét, amire annyi előrendelés érkezett, hogy a merch pultnál még nagyobb sor gyülemlett fel, mint a bejáratnál... Ügyes, nagyon ügyes! Vitték a népek, mint a cukrot. Jó ilyet is látni, különösen egy hazai zenekar esetében.
Elsőként tehát a Niburta érkezett a deszkákra. Mint említettem, a Scream From The East debütalbumuk kifejezetten jól sikerül a maga balkáni, szlávos dallamaival és szövegeivel. Horváth Martina kilépése után próbálkoztak más énekesnővel, illetve egy kicsit populárisabb hangzásvilággal, de ez nagyon nem vált be, és akkor még finoman fogalmaztam... Addigra teljesen szilánkokra esett a zenekar a hörgős/üvöltős énekért felelős frontember, Homonnai „Busó” Balázs körül, gyakorlatilag mindenki kilépett.
Így a nulláról kellett újra felépíteni a zenekart, azonban visszatért Martina, így mégsem vált reménytelenné a helyzet. Bizony, az a helyzet, hogy az ő hangjával, az ő karakterével volt az igazi a Niburta, így nagyon fontos volt az ő visszatérése. Az újjászervezett csapatban Varga Krisztián nyűtte a gitárhúrokat, Arday Dániel azonban nem hogy basszusgitáron, hanem konkrétan egy nagybőgőn játszott, ami igencsak különleges és látványos volt. A dobok mögött Tóth Tamás ült.
A régi Niburtában volt még mindenféle népi hangszeres figura is, ők most teljesen hiányoztak, emiatt a koncert sem szólt igazán élőben, kb. az 50%-a a zenének, a különféle színezések mind a lejátszóból mentek. Azért remélem, hogy ez a még mindig nem teljesen feltöltött létszámnak tudható csak be, az élőzenének kellene szólnia a hangfalakból, nem a lejátszónak.
A csapat eleinte egy kicsit megszeppenten, félszegen mozgott a deszkákon, de lassanként feloldódtak a közönség biztatására. Csak régi dalokat játszottak, semmi újat, vagyis a Balkanic Heart, Dance Of Satyrs, Masala, Nap És Hold, Awakening dalok kerültek napirendre ma. Ez jó is volt így. Martina igazán színpadra született, vonzotta a tekinteteket és nagyon jól énekelt. Nem minden dalban volt szerepe, ilyenkor Busó maradt a fronton, aki folyamatosan biztatta a közönséget. Varga Krisztián a végére már egész bátran lóbálta a haját, gitárjátéka rendben volt, szóval remélhetőleg stabil tagja marad a társulatnak. Arday Dániel olykor egészen a földig bedöntötte a nagybőgőjét, az ő hangszere különleges jelenség egy rockzenekarban, remélem ezt a későbbi szerzeményekben kamatoztatni fogja a Niburta. Örülök a visszatérésüknek, remélem az új dalok, új lemezek a Scream From The East világát hozzák vissza.
Nem meglepő, hogy a Dalriadára gyűlt össze a legnagyobb közönség a nézőtéren, a soproni csapat underground szinten a legnépszerűbb hazai metalzenekarok közé nőtte ki magát. Ők rutinos koncertbanda, szóval egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy remek bulinak nézünk elébe. Náluk mindig fő dilemma a hangzás, szerencsére ezzel ma nem volt probléma.
Különleges élmény volt a mai koncert a rajongóknak, nem csak a lemezbemutató miatt, hanem mert elég speciális szettel érkezett a csapat. Több olyan régi nóta is előkerült a közönség legnagyobb örömére, amelyet már nagyon régen játszottak élőben. Az Égi Madár és a Kinizsi Mulatsága sem épp mai darab, de A Nap És A Szél Háza és a 2006-ból származó Védj Meg Láng 1. Rész különleges ajándéknak minősültek ma.
A közönség persze egy pillanatra sem állt le a tombolással, amihez a gyors, pörgős részek különösen jó talpalávalóként szolgáltak. A moshpit folyamatosan fortyogott a küzdőtér közepén. Közös éneklésben sem volt hiány, az Áldás és az Ígéret dalokat pedig már jól ismerte a közönség.
Ideje volt rátérni az új nótákra, és bizony eljött a könnyes búcsú ideje Tadeusztól. Ezt a szó szoros értelemben kell venni, Laura el is érzékenyült, 18 év az mégiscsak 18 év. De ez egy igazi, méltó búcsúztató volt, ami sok más zenekar számára is példaértékű lenne (gondolom mindenki tudna mondani példákat méltatlan odamondogatásokra, sárdobálásokra). Hosszú ölelésekkel, méltató szavakkal bocsátotta útjára egymást a két fél, a kölcsönös megbecsülés jegyében.
Ezalatt átszerelték a dobot Monostori Ádámnak, aki a Vesztegzár dobosaként volt eddig ismert. Ő egy igazi felvarrós mellényes, fanatikus thrash metal rajongó, szóval nem kell félni attól, hogy éppen vele puhulna el a Dalriada zenekar. Vele játszották le a Nyárutó lemezről a Thury György Balladája első és második részét, a tempókat pedig kiválóan hozta Ádám. A közönség persze még nem ismerhette igazán ezeket a dalokat, de mégse ült le a hangulat, hiszen az jól látszott, hogy a friss korong is folytatja a jól bejáratott Dalriada zenei világot.
Tadeusznak azért közel sem fejeződött be a koncert mára, hamarosan visszatért a deszkákra, ezúttal énekesi minőségben és a Napom, Fényes Napom című dal hangzott el az ő főszereplésével. Ez a poszt kifejezetten szokatlan volt tőle (bár a budapesti Sunwharf zenekarban már megmutatta, hogy a hörgés mellett a dallamos ének sem áll távol tőle), de kiválóan megoldotta a feladatot. A koncert további részét már ismét a dobok mögött töltötte, így vele hallhattuk a legendás Walesi Bárdok 1. Részt, illetve egy újabb friss dalt, amit videóklipként már ismerhetett a közönség, a Búsiratót. A végére már csak A Dudás és az elmaradhatatlan zárószám, a Hajdútánc maradt hátra.
A Dalriada megbízható koncertbanda, ők mindannyian nagyon odateszik magukat a színpadon, így nem csoda, ha a nézőtéren is eksztázisban tombolnak a rajongók és fennhangon éneklik a szövegeket. Érett, rutinos zenekarként működnek a deszkákon, mindegyik tag tudja a dolgát és kiváló összjátékot mutatnak be.
Volt még egy kis epizód, ami még a zenekarvezető Ficzek Andrást is meglepte, ugyanis a koncert apropójának ott volt a tagcsere, ott volt a lemezbemutató, de a többiek arról sem feledkeztek el, hogy András is belépett a negyedik X-be. Így mindannyian egy ezt hangoztató egyen-pólót vettek fel és az utolsó néhány dalnál ebben divatoztak a deszkákon. Ez nem lehetett megbeszélve, mert még András is pillázott nagyokat ezen a „szemtelenségen”.
Remek előadás volt, kívánom a Dalriada zenekarnak, hogy továbbra is folytassák a zenei missziójukat, oltsanak be még több metal rajongót a magyar népies dallamvilág és Arany János költészetének főbb momentumaival, itthon és külföldön is. Rövidesen Japán következik meghódítandó területként, az Orphaned Land és a Myrath vendégeként. Azt hiszem, ez a társítás bőszen mutatja, hogy a Dalriadát immár a legfontosabb folkos metal alakulatok között tartják nyilván.
Nem lehetett nem észrevenni, hogy a Firkinre egy kicsit szellősebbé váltak a sorok, de persze attól nem kellett félni, hogy a budapesti ír bolondok rossz bulit csinálnának. Eleinte egy kissé vékony, erőtlen hangzást kaptak az első 1-2 dal erejéig, emiatt nehezebben pörgött fel a közönség, aztán megjöttek a mélyek is és onnantól már minden működött.
Én magam egyébként még nem láttam őket élőben, szóval az első alkalom miatt is kíváncsian vártam a produkciót. A másik ismert hazai ír kocsmapunk társulathoz, a Paddy And The Rats-hez már többször volt szerencsém, de nem akarom összehasonlítani a két bandát, mert még ha hasonló zenei közegben is mozognak, azért mégis más a megközelítés itt is-ott is. A Firkinnek csak márciusban lesz lemezbemutatója az A38-on, de új album hiányában is volt a tarsolyukban számos bulis, ugrálós, táncolós, énekelhető dal. A Trónok Harca intróval nem lehetett tévedni, ez rögtön megteremtette az alaphangulatot, innentől pedig szép sorjában adagolták a magyar és angol nyelvű nótákat (mondjuk kérdés, nevezhetők-e egyáltalán angol nyelvűnek az irodalmi nyelvet kerékbetörő recsegős ír szlengek, haha!).
A Firkin egy jókedvű, vidám társulat, akik ezt a hangulatot képesek voltak átragasztani a már kissé fáradni kezdő közönségre is. Akkora ugrálás és pörgés nem volt a küzdőtéren, mint a Dalriadán, de mindenki szemmel láthatóan élvezte a műsort és részese akart lenni. Valakinek még a sapkáját is elrabolták az ír betyárok pár őrült pillanatig.
A csapatban mindegyik tag saját jogon is egyedi, jellegzetes karakter. Andy talán nem a legnagyobb torkok egyike, de az ő kedélyes, humoros stílusa és kommentárjai megadják az alapot a jó hangulathoz. Volt, amikor még a közönség közé is lemászott, szóval frontemberként is jeles. A legnagyobb karakter talán PJ, akinek a fizimiskája és a mozgáskultúrája is egy őrült leprechaun-re emlékeztet. Fújta-fújta a fuvoláját, mintha nem lenne holnap. Lili kétségkívül a banda legdekoratívabb tagja (mondjuk ez ilyen csúf férfiemberek mellett nem nagy teljesítmény, haha!), ő is nagy jókedvvel rótta a deszkákat a hegedűjével. Kárpáti Balázs és Szuna Péter a húros hangszerekért felelt, Juhász Róbert pedig a hol punkos gyorsaságú, hol pattogós, hol nyugis tempókat adagolta a zenekar alá.
Látványos produkcióval készült a Firkin, néhány szám alatt még kivetítés is volt, szóval tényleg a lehető legjobban kiszolgálták a közönséget az eddigi nagylemezeik terméséből. Jó bulit csináltak, de azért érződött, hogy ma nem 100%-ig az ő közönségük előtt léptek el. Az A38-as lemezbemutatójukon biztos vagyok benne, hogy még ennél is nagyobb hangulat várható.
05:02
