hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [koncert]  2018. január 21. vasárnap   15:58
nincsen hozzászólás

szerző: Morello
Rage, Firewind, Darker Half
2018. január 15, A38

  Egy Rage nevű, teljesen új bandát láttunk ma az A38 hajó színpadán. De hát miért mondom azt, hogy teljesen új, amikor a Rage már jó néhányszor járt nálunk, mi több, eszelős mennyiségű sorlemezt termeltek ki 1984-es megalakulásuk óta? Azért, mert ez a Rage, amelyet ma a színpadon láttunk, nem az a Rage, amit 2014-ben, 2011-ben, 2010-ben, 2008-ban, 2006-ban, 2005-ben, vagy esetleg 2003-ban láthattunk. A banda hangzását az utóbbi időkben erőteljesen meghatározó Victor Smolski gitáros 2015-ben távozott, vele együtt nyoma veszett annak a grandiózus, sűrűn hangszerelt, itt-ott szimfonikus hatásnak, ami színesítette és egyúttal különlegessé, könnyen felismerhetővé is tette a Rage heavy/power metalját.
  Azonban az 1999-ben csatlakozott Smolski előtt is (bőven) volt élet, a mai Rage inkább egy hátraarcnak fogható fel a korábbi évek nyersebb, szellősebb, lecsupaszított irányvonala felé. De mindezzel együtt sem véletlenül neveztem új kezdetnek a mostani „Peavy” Wagner, Marcos Rodriguez, Vassilios „Lucky” Maniatopoulos alkotta triót, hiszen a céljuk nem csupán a Perfect Man, The Missing Link, Black In Mind albumok újra megírása, hanem az új tagokkal akár új hatásokkal is dúsíthatják a zenéjüket.
  
  A 2016-os The Devil Strikes Again és a rá egy évre érkező Seasons Of The Black ugyan valóban a korai évek nyersebb, karcosabb irányát vallják magukénak, de mégis mai, modern megszólalású albumok ezek, agresszívabb, olykor thrash-esnek mondható témák tömegével. Ugyanakkor a Rage mégis Rage maradt, a szép ívű dallamvezetések és az énekelhető refrének továbbra is tetten érhetők.
  Az tény, hogy a csapat a 2000-es évek első felében élte fénykorát, mára azért kopott a népszerűség és ez a mai létszámon is látszott. Nem voltak azért kifejezetten kevesen, de én azért emlékszem az E-Klubbos, Diesel-es bulik fergeteges hangulatára.
  
  Ma a felvezetést a Darker Half jelentette, akik Ausztráliából érkezett közénk. Őszintén szólva, én amilyen ausztrál bandákat csak ismerek, a maguk műfajában kivétel nélkül mindegyik rohadt jó! Nos, a Darker Half-nak azért még van hova tornásznia, mert ők jó esetben is egy korrekt iparosmunkával mutatkoztak be a magyar közönségnek. A maguk hol gyorsabb, hol középtempósabb power metalja nem volt éppenséggel rossz, csak épp az eredetiség hiánya és a kiemelkedőnek nem mondható dalok voltak lépten-nyomon tetten érhetők.
  A legjobb témáikat már megírták mások, a legjobb nótákat, amiket ma előadtak, szintén más zenekarok életművéből ismerjük (olyan feldolgozásokról van szó, mint az Iron MaidenAces High vagy az AC/DCBack In Black). Felvezetésnek nem volt rossz a produkciójuk, de ha ilyen zenét akarnék hallgatni, biztosan nem őket választanám.
  
  A Firewind már nem ismeretlen a hazai közönség előtt, ők már egy kicsit jobban felcsigázták a hangulatot. A zenekar természetesen Gus G. körül forog, aki saját jogon is letette már a névjegyét Ozzy jóvoltából, de a Firewind is komoly életművel büszkélkedhet a maga 8 nagylemezével. Ma leginkább a legfrissebb Immortals-ról válogattak, de legalább egy dal mindegyik korongról előkerült.
  Az Ode To Leonidas, We Defy, Head Up High, Few Against Many, Between Heaven And Hell, World On Fire, The Fire And The Fury, Wars Of Ages, Lady Of 1000 Sorrows, Mercenary Man, Tyranny, Falling To Pieces dalok működtek élőben is. Bár a Firewind teljes értékű bandának tekinthető, ahol mindegyik tagnak fontos szerepe van a dalok megszólaltatásában, mégis Gus G. gitármunkája az, amitől Firewind a Firewind. Az ő szólói, meglepően természetesnek ható gitárhős pózai és az egész színpadi karaktere lenyűgöző volt a nézők számára.
  
  Rajta kívül még Bob Katsionist érdemes megemlíteni, aki hol a billentyűk mögött alkotott, hol ő is előrejött gitározni. Olykor mind a kettőt egyszerre próbálta, de ez valahogy nem volt az igazi, ahogy a gitárnyakba kétségbeesetten kapaszkodva próbált még billentyűzni is, ennyire azért nem kéne mindent magára vállalnia.
  Mindenki korrekt teljesítményt nyújtott a színpadon, a leggyengébb pontnak a bandában én mégis Henning Basse énekest látom. Az egykori sudár német szőkeség ma már feketére festett hajjal és kihúzott szemmel nyomult, alkatra az Akela Főnök hasonmásversenyre is eséllyel nevezhetne. Még a mozgáskultúrája is hasonló volt, ahogy botorkált a színpadon. A hangja szerencsére azért még mindig magasabb szinten állt az Akela pacsirtájához képest, de azért nem voltam elájulva Henning énekteljesítményétől. Neki Gus G. mellett uralnia kellett volna a színpadot, de ezt nem tette meg.
  Bár kétségtelenül van slágerpotenciál a csapatban, mégis úgy érzem, hogy még nem írta meg a maga magnum opusát a Firewind. Ezért még csak a power metal másodligájába helyezném őket az első helyett, de továbbra is várnék tőlük valami igazán nagy durranást.
  
  A Rage-nek már nem kell semmit bizonyítania, hiszen ők a ´80-as évek óta már bőven kitermeltek annyi slágert, amennyiből nevetve ki tudnának tölteni egy koncertprogramot. Azonban az új felállásban biztosan nagy volt a drukk, hogy meggyőzzék a Smolski után bánkódó rajongókat, így több friss dal is elhangzott a mai nap. Én mindenképpen visszalépésnek érzem a két utolsó korongot, a The Devil Strikes Again-t és a Seasons Of The Black-et a csapat életművének ívét tekintve, de azért mégis működtek azok a tételek, amelyeket ma előhúztak a kalapból.
  A Justify-os kezdés alatt a közönség még inkább csak méregette az új tagokat a deszkákon, még a Rage legkitartóbb rajongóinak is kellett némi idő, amíg mindenki helyre tette magában a látottakat. Néhány régebbi dal következett, a gyorsabb Sent By The Devil-nél, de még inkább a betonsúlyú From The Cradle To The Grave-nél már elkezdett működni az a kémia a színpad két oldalán, amiről annyira ismert volt mindig is a Rage.
  
  A közönséget elnézve, itt bizony 25-30 év alatti rajongót nem láttam szinte egyet se. Ez nem biztos, hogy jó hír a zenekarnak, hiszen nem kellene belesüllyedniük abba a skatulyába, ahol 20-30 évvel ezelőtt íródott dalokat követel rajtuk mindenki. Bár Marcos és Lucky szimpatikus fickók, különösen előbbi volt nagyon elemében a deszkákon, de egyelőre még nem látom bennük azt a potenciált, amitől új közönségkedvenccé tehetnék a Rage zenekart.
  A zúzósabb, harapósabb My Way, az 1993-ból érkező, számomra inkább csak átlagosnak tartott Nevermore és a az új lemez címadója, a Season Of The Black után már végérvényesen a régi daloké volt a terep, jól ismert Rage slágereké és kevésbé gyakori, ritkán játszott tételeké egyaránt. Az End Of All Days például egyáltalán nem egy sűrűn előhúzott dal az azonos című albumról. A Great Old Ones viszont meglepetésként ért, ez a nóta a Smolski korszakból érkezett, és abból is az egyik legeltaláltabb albumról, a Soundchaser-ről. Ez után nagyon jó bulihangulatot teremtett a lopakodó groove-okkal felvértezett, már-már Panterásan szóló Straight To Hell.
  
  A The Price Of War egy igen ritka koncertszám, amit Peavy az egyik legkeményebb Rage számnak konferált be. Jót lehetett zúzni rá, ez tény, de már közeledett a koncert vége, így ideje volt a slágerparádénak. Pontosabban még bezsúfolták ide az új lemez egyik klipes dalát, a Blackened Karma-t, amiben úgy tűnik, érzik a sláger potenciált. Tény, hogy fülberagadós refrénnel van ellátva a szerzemény (ebben mindig is nagyon erős volt a Rage), de majd az idő eldönti, hogy valóban megragad-e a rajongók emlékezetében.
  A Don´t Fear The Winter viszont kétségtelenül sláger, ma talán ez a tétel ütött a legnagyobbat a koncerten. Az új tagság magabiztosan hozta a gyorsabb és középtempósabb témákat egyaránt. Ez különösen Lucky-tól figyelemre méltó, aki eredetileg nem dobos volt (a 2014-es Rage koncert előzenekara, a Tri State Corner kötelékében még énekeseként emlékezhetünk rá). Volt pár figyelemre méltó megoldása, pár ügyesen elhelyezett pörgetése, de összességében azért eléggé alapra vett dobjátékot hallhattunk tőle.
  
  Marcos Rodriguez viszont nagyon élt a színpadon, óriási átéléssel zúzott és a szólói is rendben voltak. Persze ha épp a hátsó sorok is láttak valamit az apró termetű gitáros munkájából... Ez az ugratások forrása lett a bandában, a jóval megtermettebb Peavy-vel viccelődtek is egyet az egymás magasságához beállított mikrofonokkal.
  Marcos a jelek szerint több, mint sima bérzenész, ugyanis olykor a konferálás jogát is magához ragadta, sőt mi több, az elmaradhatatlan koncertzáró Higher Than The Sky közepébe beleszőtték Ronnie James Dio felé tisztelegve a Heaven And Hell és a Holy Diver nagyobb részét, és ezt Marcos maga énekelte végig. Dio szintjéhez persze sok bablevest kell még enni (és itt most nem a magassági szintre gondolok), de nem volt rossz ez az előadás Marcos-tól.
  
  Ezek a kis magánszámok arra engedtek következtetni, hogy Peavy nem az a diktátor típusú zenekarvezető, hanem hagyja a többieket is kibontakozni. Ez azért könnyen belátható, hiszen annak idején Victor Smolski motívumai is erőteljesen rátelepedtek a Rage zenéjére. Mondjuk Peavy hülye is lett volna, ha ezt nem használta volna ki. Az örökké mosolygó szemű, vidám frontember ma is jól szót értett a közönséggel, a Higher Than The Sky nagy közönségénekeltetése sem maradhatott el.
  Még ha eleinte talán egy kicsit nehézkesen is akart beindulni a hangulat, a buli közepe-vége felé már mindenki fülig érő mosollyal tombolt a régi és az új, a bejáratott és a ritkaságszámba menő Rage nótákra. Azért nincsenek illúzióim, a Smolski-Terrana évek sikerét valószínűleg sosem fogja tudni megismételni az új tagság, de egy jó hangulatú, szórakoztató heavy/power metal bulira bármikor lehet számítani a mai Rage-től is.
  


Kulcsszavak:
  rage     firewind     darker half 


Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó helyszín: 

A38 Hajó - Budapest

 kapcsolódó cikkek: 

Godsmack: családi tragédia miatt későbbre halasztják az európai turnét

Rage - Seasons Of The Black Tour, A38

Garage punk Dublin - Otherkin koncert Budapesten

Dirkschneider - Back To The Roots Part II

Rage: néhány ősi dalukat is újra felvették
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Dan Patlansky
Powerwolf, Amaranthe, Kissin´ Dynamite
Infected Rain, Over My Dawn
Tarja, Stratovarius
Hammerfall, Armored Dawn
Kataklysm, Hypocrisy, The Spirit
Sons Of Apollo, Kip Winger acoustic
FEZEN ´18
Rockmaraton 2018 - 2. rész
Rockmaraton 2018 - 1. rész
EFOTT ´18
 kapcsolódó fotók: 

GARAGEDAYS - 2017. október 30. BARBA NEGRA - Back To The Roots Part II
 kiemelt 
P.L.F., SxOxTxE, Karak a Durerben
  
Az idei év utolsó Tukker Booking eseménye a grindcore szerelmeseinek fog kedvezni, hiszen Houstonból a P

Postmodern Jukebox - Welcome to the Twenties 2.0 World Tour
Gus G az A38-on - Fearless European Tour 18
Dead Daisies - Welcome To Daisyland – EU Winter Tour 2018 - Barba Negra Music Club
Pro-Pain, Don Gatto, Hemlock, Stonedirt a Durerben
 friss hozzászólások 

A rock ötven árnyalta - The Dead Daisies (2)
Satyricon, Suicidal Angels (3)
Könyvtárban forgatott klipet az Emma Undressed (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 johnny depp    avenged sevenfold    magyar rádió gyermekkórus    korn    filter    fear factory    polod    the amazing spider-man    angra    disney    guns n roses    inspector cluzo    ryan dunn    melting clouds    headcat    iron maiden    circle ii circle    eron mezza    monstrosity    hatóságilag tilos    doro pesch    gryllus dorka    demoscene    la dispute    eron mezza  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2018 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!