szerző: AndrásPannonia Allstars Ska Orchestra, Boogie Mamma, Ska-Hecc 2004 május 22, Kultiplex
Szép számú tömeg gyűlt össze ezen a szombati napon a Kultiplexben, amin persze egyáltalán nem kell meglepődni: jó hely, jó időpont, jó zene, jeles esemény (egy éves a Pannonia Allstars Ska Orchestra) - többet már mohóság lett volna követelni, legalább akkora, mint amekkora vétek kihagyni ezt a bulit.
A születésnapost egy újszülött köszöntötte elsőként: itt debütált az egykori CsizmáSKAndúr és Kókler tagokat felsorakoztató Ska-Hecc nevű formáció. A koncertjük alapján már most nagy esélyt látok rá, hogy egy év múlva az ő születésnapjukra gyűlik majd össze hasonló méretű publikum - itt ugyanis bizony máris minden a helyén volt. Gazdagon hangszereltek és változatosak a dalok (van szaxofon, trombita, tangóharmonika, de amiről külön is szólnom kell, az a bőgőjáték, ami még ebben a környezetben is feltűnően frappáns), ötletesek a szövegek (olyan számcímeket tudok idézni, mint Irány Caracas, Van aki sovány, van aki kövér, Reggeli libabőr, Lázadó, Médiasztár), szimpatikus a banda kiállása és viselkedése. Profi az előadásmód és jól felépített a műsor, akad benne lassabb és pattogósabb, táncosabb tétel is, mindig ami éppen már hiányozna, ami pont jól esne. Nagyjából persze ezt is lehetett várni a hétpróbás muzsikusoktól, de azért nem tudom (és nem is akarom) leplezni az afelett érzett örömömet, hogy megint van egy szenzációsan jó és kiáltóan igényes bandánk. „Itt tartunk most” - jegyezték meg a koncert végén, nos én csak annyit teszek hozzá: nagyon-nagyon jól állnak!
Másodikként az ünnepelt csapat állt a pódiumra - a szokott módon csak a zenészek révén akkora volt a tömegjelenet, mint tavaly ősszel a Nevermore-on, amikor a fél közönség a színpadra tódult, de hát aki már járt PASO-koncerten, az jól tudja, hogy itt mindenkinek megvan a dolga, és remekül is teszi azt, ezért kerekednek olyan remek bulik mindig, ha ők állnak ki zenélni. A kiadós műsorban a szokott módon kaptunk ska-t, reggae-t s minden földi jót, mind saját szerzemények (pl. Bemegyek a városba, PASO, Rosszfiúk, Babylon, Lehettem volna, JAHdgement, Tanya, Cookie-Mookie), mind feldolgozások (Eric Monty Morris - Strong Man Samson, Skatalites - You´re Wondering Now...) formájában. Az ekkorra már izzasztóan hatalmasra duzzadt publikum pedig csak ropta és ropta, fáradhatatlanul mozgott minden kéz és láb - néhányan sajnos kicsit túlzásba is vitték a dolgot, s Vera és Krsa többszöri kérésére sem hagytak fel a rugdalózással-csapkodással. Ünneprontónak nem nevezném őket, ahhoz túl jó volt a hangulat, de annyit hadd jegyezzek meg, hogy mosholni Hatebreed-en érdemes, mert ott szabad is, hisz mindenki fel van rá készülve, a ska-ra inkább táncolni kéne. Legalábbis szerintem.
Különösebben nem volt túlhangsúlyozva a koncert ünnepi jellege (nagy erény a szerénység!), habár rövid időre beállt zenélni két, már távozott tag (Ádám billentyűs és Peti trombitás), s készült valami vetítésféle is, de ennek csak a két említett muzsikus színpadra lépésével egy időben lett szemmel látható eredménye - egyébként a háttérben megjelenő képek közül a legnagyobb sikert a hatalmas sodormánnyal mosolygó Bob Marley grafika aratta. Nem várt meglepetésként egy, szintén a születésnapját ünneplő new york-i srác is a színpadra evickélt, aztán végig is improvizált egy egész nótát a mikrofon mögött, a végén meg alig lehetett letessékelni a világot jelentő deszkákról, szóval mindenki ünnepelt, ahogy csak belefért. Kötve hiszem, hogy bárhol és bárhogyan frappánsabban és méltóbb módon ülhette volna meg a PASO az első születésnapját, mint ahogyan a Kultit csordulásig töltő, rendületlenül skankoló egybegyűltek előtt valóban meg is tette - nemcsak a zenekar, az egész hazai ska-színtér ünnepe volt ez a sikeres rendezvény. Isten éltessen, PASO!
A születésnapi zsúr alá a Boogie Mamma húzta a talpalávalót, amely banda a zene színvonalát tekintve jól befért a megkezdett sorba, ezt viszont náluk csak utólag, a koncert után veheti észre az ember, lévén hogy az adott pillanatban Zubreczki Dávid énekes háta mögött, mellette, de tulajdonképpen még közvetlenül előtte, takarva őt sincs esélye senkinek az érvényesülésre. A fickó tökéletes egyszemélyes inkarnációja Fábry Sándornak, Alföldi Róbertnek, Lou Koller-nek és a Catharsis-os Brian-nek: dől belőle a hülyeség, a koncert jelentős részét a nézők között tölti, elejétől végéig bejárja és -táncolja a termet, közben minden útjába kerülőhöz van egy jó szava, emellett pedig barátságosan vezényli is a közönséget - az összes középiskolai tornaórámon együttvéve nem mozogtam annyit, mint ő egy fellépés alatt, pedig hatosztályosba jártam, és nekem még énekelni sem kellett közben. A koncertet az orrfújás, és a „mi lesz velem harminc év múlva (amikor 60 éves leszek)?” koncepciója köré építette fel, a számok között kandidátusi értekezéseket tartva a két kérdéskörről, mi több, utóbbihoz kapcsolódva bemutatta, milyen is az igazi wall of death. Előbb mindenkit átterelt a terem (neki) bal oldalába, aztán „ki ér lassabban a túlsó falhoz versenyt?”-hirdetett, de látva, hogy ennek soha nem lesz vége, menet közben hirtelen megváltoztatta a szabályokat, s gyorsasági vetélkedőt deklarálva nekirohant a falnak. Egyébként ő nyert.
Hogy beszéljünk a zenéről is (elvégre koncert volt ez): a háttérben szerényen meghúzódó muzsikusok és Dávidunk alaposan megtáncoltatta a nagyérdeműt az olyan alapművek frappáns tolmácsolásával, mint az Apró keblek dicsérete, a Kocsmasirató vagy a Reklám. A koncert folyamán a terembe szépen lassan visszaszivárgó nézők a Csigával egybekötve felcsendülő örök klasszikus Kakaós csiga (aki nem ismeri, húzzon azonnal a zenekar oldalára és töltse le) hallatán lendültek be a legjobban: körülpillantva a lehető legtökéletesebb interpretációját láthattam a Mulholland Drive című film elején lepergő táncjelenetnek, csak a tempónak megfelelően gyorstekeréses változatban. Remekül zárult az este, s én még a körtéren is görnyedeztem a röhögéstől. Több hatalmat a Boogie Mammá-nak! A PASO-nak pedig még egyszer boldog születésnapot!
14:12
