hosting: Hunet
r39
  cikkekfotók        
beszámoló [koncert]  2004. június 18. péntek   11:33
nincsen hozzászólás

szerző: András
U. D. O., Crystal Ball, Majesty, Wisdom
2004 május 24, Petőfi Csarnok

  Véleményem szerint a U. D. O. viszonyítási alap a heavy metal világában. Gyenge lemez vagy rossz koncert nem köthető a nevükhöz, a banda megszületése óta biztos pont ebben a műfajban, ezt pedig tényleg csak a legnagyobbakról lehet elmondani. Állandó és kikezdhetetlen minőséget mutatnak fel több mint másfél évtizede e név alatt, s egyúttal a sokkal mélyebben gyökerező múltat, az énekes Udo Dirkschneider és a gitáros Stefan Kaufmann korábbi bandájának, a legendás Accept-nek az életművét is éltetik, ápolják. Egy ilyen kaliberű együttes fellépése rangos esemény, nem is lehetett tehát vitás, hogy merre veszem az irányt május 24-én, amikor kiderült, hogy ezen a napon a U. D. O. koncertezik a Petőfi Csarnokban.
  
  A hazai színeket aznap este a Wisdom képviselte, akik minden bizonnyal a tavalyi kisstadionos Iron Maiden-koncert előzenekaraként váltak ismertté a többség előtt. Aligha véletlen, hogy csupa nagyágyú előtt kapnak bemutatkozási lehetőséget (a közeljövőben a Europe előtt is megmutatják, mit tudnak): ismerős elemekből, de maximális igényességgel felépített produkciót nyújtanak. A zenekar többé-kevésbé egy Maiden-nel flörtölő Stratovarius-ként jellemezhető, s az olyan dalaik, mint a nyitó King of Death, a Take Our Souls vagy a klipre vitt Strain of Madness egy kellően vastag dalszerzői vénával megáldott bandáról árulkodnak. Élő játékukat tekintve sem érheti rossz szó a házuk elejét: precizitásukat ezúttal tökéletes hangzás (alig hittem el, olyan tisztán szólt a koncert!) mellett különös alapossággal vehette fülügyre mindenki, de így sem lehetett támadási felületet találni az előadásban. Jól sikerült koncertet zártak a Flight of Icarus remekszabott interpretációjával - ha a Wisdom nevét látja valaki nyitózenekarként egy koncertplakáton, érdemes pontosan érkeznie.

  A Majesty-t mint „Németország Manowar-ra adott válaszát” ismertem meg, s attól eltekintve, hogy még mindig nem értem, miért kell minden nagyobb zenekarnak válaszolgatni, amikor azok semmit sem kérdeztek, valóban kétségtelen, hogy ez a banda akkor is pontosan ugyanezt a zenét játszaná, ha a világon soha senki más nem írt volna még zenét Eric Adams-éken kívül. Magyarul tényleg egy az egyben levették a Manowar-t: zeneileg, szövegileg, fazonilag egyaránt. Azon túl, hogy ebbe így aztán elég könnyen bele lehet kötni, haragudni valahogy mégsem tudok rájuk, ugyanis a körülményekhez mérten sikerült a precizitás, meg a nótaszerzés tekintetében is DeMaio-ék nyomába szegődniük, s ha olyan himnuszokat messze nem is írnak, a műfaj rajongói számára koncerten mindenképpen kielégítő kell, hogy legyen, amit nyújtanak. Talpig bőrben-vasban pózolva, arányos hangzással megtámogatva tálalták a három lemezükről összeválogatott dalokat, melyekről már a címük is mindent elárul: Reign in Glory, Hail to Majesty, Into the Stadiums, Heavy Metal Battlecry, Sword & Sorcery, Keep It True, Metal to the Metalheads. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy rosszul éreztem magamat a fellépésük alatt, de ettől függetlenül nem fogok egyhamar otthon is Majesty-t döngetni, ahhoz azért túl drága az időm.
  
  A Crystal Ball alig két hónap múltán ruccant vissza Magyarországra, de én csak örültem a dolognak: szintén nem egy világmegváltó banda ez, de szenzációsan szimpatikus figurák alkotják, és hatalmas hangulatot tudnak csinálni az egyszerű nótáikkal. Ott a helyük a színpadon, nem is csoda, hogy egyik turné után vállalják be a másikat, s az sem, hogy a Pink Cream 69 után most a U. D. O. előtt kaptak bemutatkozási lehetőséget. Kicsit úgy tűnik, hogy idomulnak is az aktuális turnépartnereikhez: az előző alkalommal kicsit dallamosabbnak, most pedig inkább zúzósabbnak tűntek, annak ellenére, hogy a szet igen hasonló volt a múltkorihoz. A Soul Mate alatt egyenesen odáig jutottak a keményedésben, hogy a dobos beszakította a bőrt a pergőjén - az igazi attrakció mégsem ez volt, hanem az, ahogy ezek után két technikus felsorakozott a szerelése mellé, s az első adandó alkalommal egyikük kiemelte az elrongyolódott darabot, a másikuk pedig beillesztett a helyére egy újat. Akaratlanul is elkezdett kalandozni a szemem a sarokban megjelenő stoppert keresve...
  
  A banda persze fülig érő szájjal nyomatta végig a műsort a nyitó Hellvetia-tól a befejezést jelentő Private Vistor-ig, élen a három nyelven konferáló frontemberrel, Mark Sweeney-vel, aki ezúttal sem restelkedett néminemű magyar átkötő szöveget is megtanulni, így a számtalan „Gözönöm!” és egyéb kedves és hálás megjegyzés között azt is közölte velünk, hogy „Fántásztikus bázni”. Na ugye. Jó hangulattal tehát ezúttal sem maradt adósunk a Crystal Ball, a hétdalos program pedig láthatóan örömére volt a nagyérdemű többségének - szerintem messze nem ismerik annyian a csapatot, mint ahányan együtt énekelték mondjuk a Lay Down the Law refrénjét velük, de pont ez a jó az egészben, ettől klassz és magával ragadó ez a zenekar. Akármikor jöhetnének újra.

  Így van ez Udo-val és csapatával is - bármikor szívesen látott vendégek errefele, s mivel utoljára négy éve jártak Magyarországon, éppen itt volt az ideje, hogy újra ellátogassanak hozzánk. Először kicsit csalódott voltam, mert ezt a bulit is a szabadtéri színpadra vártam, hisz a múltkori nagyon jól sült el ott, de aztán az intro alatt azonnal megértettem, miért is kellett ezt a fellépést a terembe szervezni. Ahogy a vaksötétben feldörrentek az egész teret betöltő, akár egy Alien- vagy Terminator-filmbe is beillő, meglehetősen fenyegető gépzajok, zörrenések, a háttérben pedig időről-időre átcikázott a friss album borítóképe, egyből tudtam, hogy itt bizony semmi hiba nincs és nem is lesz. Aztán egyik pillanatról a másikra berobbant a banda a Thunderball címadó dalával, én pedig alig győztem ellenállni a szembecsapó hangorkánnak. Bődületes hangerővel, masszív töménységgel, talán egy kicsit - de egyáltalán nem zavaróan, inkább az összképet tovább durvítva - összemosódó megszólalással, s thrash metal együtteseket megszégyenítő intenzitással támadt ránk a csapat, élen a fekete-ezüst köpenyben, napszemüvegben feszítő, csak kezével gesztikulálva mozduló germán metal-legendával, Udo Dirkschneiderrel. A dal végén levegővételnyi időt sem hagyva dörögtek tovább a The Bullet and the Bomb-bal (közben Udo azért leszaladt ledobni a maskaráját, hogy a megszokott téli-terepmintás szerelésében toppanjon ismét a deszkákra), s ez nagyjából így is volt a műsorban végig: hármasával, néha ötösével egybefűzve, kíméletet nem ismerve ontották a jobbnál jobb dalokat. Ezúttal sem maradhatott kétség senkiben afelől, hogy a U. D. O. nem örököse, hanem inkább reinkarnációja az Accept zenekarnak: a kiadós, 22 számos program jóval több, mint fele a régi együttes klasszikusaiból állt össze, tulajdonképpeni U. D. O. nóta a friss lemez négy tételén kívül mindössze öt hangzott el (Independence Day, Metal Eater, Man and Machine, Animal House, Holy), pedig a csapat gyenge anyagot sosem adott ki a kezei közül. De hát Accept-ből valóban soha nem elég, ezt minden bölcs ember tudja, s ennek szellemében már harmadikként meg is kaptuk a Metal Heart-ot, amit aztán szépen sorjában követtek a további alapvetések: Living for Tonight, Love Child, Restless and Wild, Son of a Bitch, Neon Nights, Midnight Highway, Up to the Limit, Balls to the Wall - az értő fülek számára ezek a címek magukért beszélnek, s nem igényelnek kommentárt. Közben felhangzott az új lemezes Pull the Trigger is, de a friss dalok közül az igazi örömet számomra a kis felszusszanást engedélyező, kellemesen dallamos Blind Eyes jelentette, mely talán a legtökéletesebben mutatja be, hogy milyen finom megoldásokra is képes ez a csapat.

  Verhetetlen formában vette be a színpadot a teljes brigád, s ez a verhetetlen forma nem csak profizmust jelent, hanem megszállott zeneszeretet és a játék élvezetét is. Ugyanaz az ellenállhatatlan energia áradt a zenészek előadásmódjából, mint magukból a dalokból is, ennek megállapítása nem volt nehéz Udo jellegzetes nyelvöltései, hunyorgása, hitetlenkedőnek tűnő tekintete, Stefan Kaufmann grimaszai, vagy azon pillanatok láttán, amikor Dirkschneider a dobosból lett gitáros hangszerét a feje búbjával nyúzta. Így élőben derül ki igazán, mi a U. D. O. pályája töretlenül magas színvonalának „titka”: az, ami ennek az öt embernek a szemében van, amikor a színpadon állnak - a maximális elkötelezettség. Az. hogy bármennyi ideje is tart a karrierjük, bármit is értek el, zenészekként is megmaradtak zenerajongóknak, s ez a rajongás, ez a ragaszkodás teszi annyi idő múltán is zseniálissá a legújabb dalaikat, s emeli klasszikussá a régi szerzeményeiket. Mindez már bőven borítékolja a tökéletes koncertélményt, ez a banda azonban ennyivel sem elégszik meg, s látványilag is igyekeznek emlékezeteset nyújtani, ami meglepő eleganciával sikerül is nekik. Ott volt a koncertben minden kellék, ami egy metal buli vizuális oldalától elvárható, és még némi meglepetés is: az ismert elemekre példák Udo jelmezei (a bevonulásnál viselten kívül a Man and Machine alatt félig robottá alakult alaknak, a Holy-nál pedig papnak öltözött) vagy a vetítés (előbbi dalnál az azonos című lemez borítója, utóbbinál pedig forgó keresztek jelentek meg a háttérvásznon), a különlegességekre meg az a jelenet, amikor Igor Gianola gitáros a szólója alatt lesétált a közönség soraiba, s ott járkálva nyomta a gitárfutamokat. Amiért elegánsnak neveztem az ilyenfajta „kellékek” bevetését, az az, hogy pont olyan mennyiségben kaptak helyet a koncertben, amennyi még nem vonja el a figyelmet a lényegről, a zenéről - persze ilyen daloknál ez meglehetősen nehéz is volna, de az igenis egyértelmű és fontos tény, hogy ebben a koncertben semmilyen showelem nem volt túljátszva.
  
  Egy ilyen, minden szempontból maximális előadás természetesen nem érhet véget a zenekar visszakövetelése nélkül - s a U. D. O. igen bőkezűen, kétszeri visszatéréssel és öt dallal hálálta meg a közönség rajongását. Első körben a már említett Holy, az I´m a Rebel himnusza, majd a Fast as a Shark őrült speedelése volt a jutalom, majd az ismételt levonulás után feldörgő „Princess, Princess, Princess of the Dawn” kórusnak megfelelően a követelt dallal tértek vissza, hogy legvégül a Burning rock and roll-jába fulladjon a túlzás nélkül tökéletes este.
  
  A U. D. O.-ban semmi sincs, ami a heavy metalban bárki által is jogosan cikinek, gagyinak lenne minősíthető, ellenben ott van minden, ami miatt ezt a műfajt szeretni lehet, ami rajongást válthat ki bárkiből, aki metalosnak vallja magát. Éppen ezért jó lenne a U. D. O.-t egyszer valamilyen hazai fesztiválon is viszontlátni, mert ott minden bizonnyal sok olyan ember is szembesülne a csapat zsenialitásával, aki egy önálló koncertjükre nem vált jegyet. Másrészt pedig akkor a rajongók számára is garantált lenne egy újabb, ehhez hasonlóan felejthetetlen este.



Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó linkek: 

Concerto Music

 programajánló: 
2024. november 23.
Hollywood Undead, Sleeping Theory
2024. november 25.
Metallica program az Apocalpytica-tol a Barba Negra Red Stage-en
Újabb Metallica dalokkal jön Budapestre az Apocalyptica
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Melankólia Manchesterből: Az IST IST varázsa a Dürer Kertben
Sepultura, Jinjer, Obituary, Jesus Piece
METZ a Turbinában: Egy korszak lezárása
Accept, Phil Campbell And The Bastard Sons
Starset- Az Immersion: The Final Chapter turnéval hódították meg a Barba Negrát
Dalriada 20 / Nevergreen 30
A Dream Theater és Mike Portnoy újra együtt – Egy legendás történet újraírva
Lindsey Stirling Budapesten
Bryan Adams az MVM Dome-ban
 kiemelt 
Dying Fetus, Chelsea Grin, Despised Icon
  
Tengerentúli extrém metal csomaggal kínál túlnyomás elleni szelepet a karácsonyi készülődés / őrület közepén Concerto Music

Terror, Nasty, Combust a Durer Kertben
Descendents (US), Circle Jerks (US), Negative Approach (US)
Electric Callboy: 2025-ben már az MVM Dome-ba térnek vissza!
Wheel, Múr: izgalmas és feltörekvő zenekarokat hoz idén a progmetal Mikulás
 friss hozzászólások 

Blind Myself, 27, Isis (1)
Nulladik Változat az Almássy klubban (1)
Wolfheart, Before The Dawn, Hinayana (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto
Live Nation
Livesound
Tukker Booking
New Beat

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 toxic waltz    memorial    sn1987a    holmes    circle of witches    edith piaf    fővárosi nagycirkusz    the southern oracle    andy irvine    edge of paradise    four year strong    ana de la reguera    haemorrhage    wolf parade    blood incantation    ahab    ana moura    marco mendosa    pfa    nergal    white wizzard    periphery    steroid    past perfect    titanic  

r49
Copyright 2000-2024 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!