szerző: MorelloAlestorm, Aether Realm, Troldhaugen 2017. október 1, Barba Negra klub
Nem is lehetett volna találóbb helyszínt találni egy Alestorm koncerthez, mint a 11. kerület kalózklubja, a Barba Negra. A Skóciában alakult heavy metal csapat a kezdetek óta a kalózélet hol (szó szoros értelemben) pengeélen táncoló, hol vidám, mulatozós kalandjait énekelte meg és folyamatosan bővülő rajongótáborral rendelkezik. Az évek során egyre jobban ráéreztek, hogy lehet a koncerthangulatot még inkább csúcsra járatni, mi működik jobban élőben és mi kevésbé, valamint nem utolsósorban már 5 nagylemez terményeiből válogathatják össze a műsort.
Számomra a csapat mindegyik lemeze szerethető, legalább 2-3 koncertre való slágert az összesen megtalálhatunk, de talán a 2014-es Sunset On The Golden Age-re írták a legegységesebb dalokat. Az idén májusban érkezett No Grave But The Sea szerintem nem lett erősebb az elődjénél, de a sorba remekül illeszkedik és nem felejtettek el itt sem pár elsőrangú bulinótát összehozni.
A mai fellépésük elsősorban a No Grave But The Sea lemezbemutatója volt, de természetesen az egész életmű legjobb pillanatait is hallhattuk ma. Az Alestorm viszonylag sűrűn fellép Magyarországon, Bodor Máté gitáros csatlakozásával pedig remélhetőleg a kapcsolat még intenzívebb lesz a magyar közönséggel. Akik természetesen hihetetlen lelkesedéssel fogadták a bandát.
A három zenekart felvonultató turné talán épp nem volt teltházas a Barba Negrában, de szép számú érdeklődő jött le így vasárnap este, a hétfői munka/sulikezdés előtt egy kicsit kiereszteni a gőzt és bulizni egy óriásit. Az Alestorm produkciója szerencsére tökéletesen kielégítette az igényeket.
A Troldhaugen zenekarra én nem is akarok igazából karaktereket vesztegetni. Értékelhetetlen, minősíthetetlen volt, ami zene címszóval a színpadon történt. Életemben nem bántam meg ennyire, hogy időben sikerült a leérni a klubba. Az államokbeli Aether Realm társulatáról már szívesebben beszélek, mert ők jóval élvezetesebb műsort nyújtottak.
Érdekes módon a folk metal, mint műfaj az USA-ban szinte ismeretlen, én legalábbis szinte egyetlen tengerentúli ilyen bandát sem tudnék mondani. Európában és különösen a skandináv országokban viszont nem tudunk úgy elhajítani egy követ, hogy ne verjünk fejbe valami szarvasaganccsal díszített, bőrbe-szőrmébe öltözött, torzonborz folk metalos figurát. Szóval a műfaj bölcsőjét egyértelműen ezen a kontinensen kell keresni, így akár még kuriózumnak is számított az Aether Realm fellépése.
A csapat egész jól levette az erdők népének európaias dallamvilágát, a death metal kelléktárában is olykor megmerítkezve. A hörgős ének önmagában nem volt baj, de sajnos túlságosan egysíkú és életlen volt ahhoz, hogy hosszú távon is fenntartsa a figyelmet. A közönségnek mindenesetre tetszett az előadás, szerintem is jó koncertet láthattunk az Aether Realm-től, de azért legyünk őszinték, az európai folk metal csapatok megeszik reggelire az amerikai srácok zenéjét.
Az Alestorm-ot mindenki nagy izgalommal várta, ők pedig nem sokat teketóriáztak, rögtön a lecsó közepébe csaptak bele. Mégpedig a Keelhauled-dal, ami általában a koncertek zárószáma szokott lenni. Ez máris azt mutatta, ha a valaha volt legnagyobb slágerüket képesek voltak már az első percben elsütni, akkor még nagyobb dobásokat is tartogatnak későbbre.
Eleinte inkább a két utolsó nagylemez slágereit adagolták, mint a modernebb irányokba kacsintgató, hörgős énekkel is felturbózott Alestorm és a Sunset albumról a Magnetic North. Bár a frontember Chris Bowes nyakában is mindvégig ott lógott a szinti-gitár, 2011-től már Elliot Vernon is segíti a munkáját hátul a szintetizátor mögött, a hörgős részeket pedig teljes egészében ő szolgáltatta.
Hogy mennyire önfeledt és felhőtlen volt a hangulat mind a deszkákon, mind a nézőtéren, azt remekül példázza az új lemez slágervárományos tétele, a Mexico. Önmagában is egy együtténeklős, vidám dal, a közönség gyakorlatilag önkívületi állapotban lóbálta a söröspoharakat és énekelte a sorokat, a koncert egyik csúcspontját jelentette. Aztán ideje volt a régebbi albumok felé fordítani a vitorlákat a That Famous Ol´ Spiced nótával és Máté tiszteletére a Sunken Hungarian-nek felkonferált The Sunk´n Norwegian-nel.
Bár a csapat stílusa már kiforrott, Máté csatlakozása szerintem zeneileg képes volt továbbléptetni őket. Elődjénél sokkal ízesebb a játéka, pláne a gitárszólók terén. Mindezt ma is megtapasztalhattuk. Máté a jelek szerint teljesen beilleszkedett a csapat parti-állat imidzsébe, mondjuk az ő gitárosi kvalitásai azért jóval túlmutatnak az Alestorm-ban igényelt technikáknál, szóval azért kérdéses, hosszú távon is képes-e kielégíteni az ő kreatívságát ez a zenekar.
A Barba Negra klubban viszont nem volt leállás, egyre-másra érkeztek a bulizós kalóz slágerek. A No Grave But The Sea-re, de különösen a Nancy The Tavern Wench-re énekelhetett nagyot a közönség, a legtöbben még az új számoknak is kívülről fújták a szövegét. Egy ilyen buli pontosan erről a közösségi jellegről szól, arról a remek hangulatról, amikor betölti a termet a rajongók éneke.
Az Alestorm azt is bebizonyította, hogy bulinóták mellett komolyabb, érettebb, ha úgy tetszik, epikusabb dalokat ugyancsak képesek megírni. Ilyen volt az 1741 (The Battle Of Cartagena), amely élőben is teljesen jól működött, nem ültette le a hangulatot. De azért a csúcspontot mégiscsak az olyan nóták szolgáltatják, mint a Hangover, ahol a Troldhaugen nagydarab énekese is besegített. De ez legalább jó előadás volt. A rajongók fáradhatatlanok voltak és még csak talán a koncert felénél jártunk.
Több új dal is napirendre került ma, mint a Pegleg Potion és a német rajongók felé kacsintó Bar Ünd Imbiss, de az első lemez címadója, a Captain Morgan´s Revenge és a Shipwrecked is remekül működött. Kövezzetek meg, de utóbbiból nekem még a dupstep remixes Drop Goblin verzió is bejön! Egy korábbi koncertjükön ez volt az outro szám, akkor tetszett meg.
És hogy feltegyék a showra a koronát, természetesen nem maradhatott el az egyik legnagyobb újkori sláger, a Drink sem, amit ugyancsak fennhangon énekelt a közönség a zenekarral. A Wenches & Mead-re is folytatódott a buli, utolsónak pedig ezúttal a Fucked With An Anchor-t hallhattuk. Bár zeneileg jó felépítésű szám, a dallamok is rögtön bemásznak a fülbe, a primkó szövege miatt sosem tudtam megszeretni. Persze egyértelmű, hogy egy pillanatig sem szabad komolyan venni az önironikus szösszenetet, de nekem mégsem szimpatikus ez a nóta.
Ezekben a klubkoncertekben rejlik az Alestorm igazi ereje, ahol a közönség zöme nem csak most ismerkedik meg a zenekarral, mint egy fesztiválon, hanem a legtöbben már felkészülten, együtt éneklésre készen érkeznek a terembe. Fantasztikus hangulatot prezentált nekünk a csapat, talán a felállás most érett be nekik igazán.
Chris Bowes antihangját megfelelően ellensúlyozza a kalózos harr-harr dallamok nem túl magas igényszintje, a közönséggel való kapcsolattartásban viszont mindig is jeleskedett a frontember. Akármilyen fesztiválon voltak, ő még napokkal a koncertjük előtt/után is ott bandázott, italozott a rajongókkal. Ennek persze ma este is meg lett a böjtje, az előadás után még sokáig elhúzódó fotózkodás során már egyre jobban összeakadt a frontember tekintete...
Máté ma hazai pályán játszhatott, biztos sokat jelentett ez neki, a gitárja mindvégig jól szólt és sokat tett hozzá a színpadi munkához. Elliot Vernon nem nagyon mozdult el a billentyűk mögül, a basszer Gazz Murdock viszont vidáman szelte a deszkákat és koncert után ő is lelkesen beszélgetett a rajongókkal.
Pete Alcorn dobos helyhez kötöttsége miatt szintén nem mozoghatott sokat, de élesen szóló, feszes játéka remekül diktálta a tempót. Bár már nem egyszer láttam az Alestorm-ot, ez a mostani talán az eddigi legjobb koncertjük volt.
A Troldhaugen sajnos azokat igazolta, akik a legmesszebbmenőkig megvetik és lenézik a metal zenét kínos, szégyenteljes bazári mulatsággá züllesztő folk metal zenekarokat. Az Aether Realm korrekt, de nem kiemelkedő műsort adott, ők a folk metalnak azt az oldalát mutatták meg, amiről ennek a műfajnak szólnia kellene.
Az Alestorm-ot pedig nem is lehetne a klasszikus értelemben folk metalnak nevezni, náluk a folk hangulat ugyanis a középkori kalóznóták és -dallamok szintjén kúszik be a zenéjükbe, ezt viszont sikerült a maximumra járatniuk. Ha a Running Wild zenekar egyszer véglegesen nyugdíjba megy, azt hiszem nem is kérdés, ki fogja őket követni a kalóz/folk metal trónján...!
04:39
