szerző: MorelloAvatarium, The Slayerking 2017. szeptember 30, Dürer Kert
A doom metal híveinek a Candlemass zenekart nem hiszem, hogy be kellene mutatni. A svéd csapat agytrösztje, Leif Edling által megálmodott Avatarium viszont csak 2013 óta létezik, azonban már a harmadik nagylemezüket adják ki, ráadásul a rajongók valami egészen különös izgalomba jönnek, ha az Avatarium neve kerül szóba. Tisztán lehet látni, hogy valami nagy dolog történik a csapat tájékán.
Jómagam sosem voltam a doom műfaj kérlelhetetlen rajongója (inkább a vérpezsdítő thrash metal áll a szívemhez közelebb), de annyi lelkes véleménnyel találkoztam már a zenekar, illetve annak énekesnője, a méltóságteljes Jennie-Ann Smith kapcsán, hogy muszájnak éreztem megvizsgálni, mi fő ilyen magas lángon Leif Edling-ék boszorkánykonyhájában... Szeptember 30-án a Dürer Kertben mutatkozott be nálunk a svéd formáció, így minden adott volt ahhoz, hogy betekintést nyerhessünk a doom metal legújabb üdvöskéjének színpadi teljesítményébe.
Az előzenekarként színpadra lépő The Slayerking-et még csak igen gyér érdeklődés fogadta. Persze maga a doom metal ugyancsak egy rétegműfaj, de még így is csak lassan szállingózott a közönség a görög trió koncertjére. Legyünk őszinték, a metalzene világában a Slayer szóból képzett bármilyen toldalék csak nevetségesen tud hangozni, mert Slayer-ből csak egy van és pont. Természetesen a The Slayerking esetében nem thrash metalról van szó, hanem épp ellenkezőleg, a mázsányi súlyokat vonszoló, lassú doom műfaj egy érdekes képviselőjét üdvözölhettük.
Már persze ha üdvözöltük volna, mert a csapat olyan mélységes csendben lépdelt fel a színpadra és helyezkedtek el a hangszereikkel, hogy még a légy pisszenését is hallani lehetett… Elmaradt a zenekarok színpadra lépését jellemzően kísérő ováció, de a görögök nótái között aztán egyre erőteljesebben felhangzott a taps és a biztatás. Továbbra sem voltak sokan a nézőtéren, de a jelenlévőket láthatóan meggyőzte a színpadi teljesítmény.
Hát mit mondjak, láttam már nagyobb pogót is életemben, haha! De komolyra fordítva a szót, a vonszolós, málházós tételeket merev odafigyeléssel követte a közönség, a maga műfajában pedig kifejezetten jó zenét szolgáltatott nekünk a The Slayerking.
A fronton gyakorlatilag egy basszusgitározó kalapot láthattunk, hiszen az énekesük teljesen eltűnt a széles karimájú, lefüggönyzött fekete kalapja mögött a koncert teljes ideje alatt (a mai napig sem tudom, hogyan néz ki valójában ez a figura...). Basszusgitárja nagyon jól szólt, végig remekül lehetett követni a határozott, erőteljes pengetéseket. A keverés is teljesen arányos volt a koncert folyamán.
Ugyan nem örök életre emlékezetes, de kifejezetten kellemes doom metal tételeket hallhattunk, a koncert legnagyobb vonzereje mégis abban az abszolút nem evilági, síron túli hangban volt, amit az énekesük, Efthimis K préselt ki magából. Nem csak a számok közben, hanem még a kommentárok során is megigéző volt látni azokat az éteri karmozdulatokat és hallani azt az erősen visszhangosított, üveges hangot, mintha maga a túlvilág királya szólítaná alattvalóit. Zeneileg sem volt kivetnivaló a The Slayerking szerzeményeiben, de a hangulat kifejezetten magával ragadó volt.
Az Avatarium-ra azért is voltam kíváncsi, mert megoszlanak a vélemények a zenekarról. Sokakat menthetetlenül lenyűgözött a csapat által létrehozott zene, mások viszont azt hangoztatják, hogy sokkal több is lenne ebben a zenekarban, még nem bontakoztak ki igazán. Nos, a koncert alapján én úgy láttam, hogy valóban sikerült egy különleges atmoszférát teremteni maguknak, de még további potenciált is érzek a csapatban, lesznek itt még ennél is nagyobb slágerek.
Különösen szimpatikus volt, hogy a csapat a színtiszta zenével szeretné megnyerni magának a közönség szívét és semmilyen látványos körítéssel, jól kitervelt marketing trükkökkel nem vonja el erről a figyelmet. Egy snassz színpadkép előtt, vidám közvetlenséggel és nagy átéléssel prezentálták a nótáikat.
Jennie-Ann Smith-t, mint női frontembert sem úgy dobják be a köztudatba, mint egy kívánatos csinibabát, köldökig dekoltált ruhában, hanem a lassanként 40 éves szőke, csontos arcú svéd hölgy úgy tud megmaradni úrinőnek, hogy közben folyamatosan mosolyog és szinte táncolva éli meg a dalokat, mindvégig hálálkodva a lelkes közönségnek. De nem csak ő vitte el a hátán a showt, hanem a gitáron brillírozó Marcus Jidell óriási átélése is kellett a remek hangulathoz.
A gitáros, aki mellesleg Jennie férje is, nagyot játszott ma, egyszerűen életre kelt a kezében a hangszer. Folyamatos grimaszokkal, olykor térdre ereszkedve nyűtte a húrokat, látszott, hogy minden ízében átadja magát a zenének. A gitárszólói is gyönyörűek voltak. De a basszusgitáron Mats Rydström ugyancsak hasonlóan jó hangulatban pengetett. Mivel Edling sajnos élőben már nem lép fel a zenekarral, csak a dalszerzési munkában vesz részt, így jelenleg ő a felelős élőben a mélyekért.
Ők így együtt, Lars Sköld dobossal és Rickard Nilsson orgonistával kiegészülve valami egészen mágikus hangulatot prezentáltak a Dürer Kertben. A közönség tagjai átszellemülten énekelték a három nagylemez legjobb pillanatait. Az olyan dalokkal, mint a rock & roll-os Into The Fire / Into The Storm, a nagyszabású Pearls And Coffins, a doomos riffekkel megtámogatott A Kiss (From The End Of The World), a többihez képest kicsit gyorsabb, nyivákolós riffjekre építkező The Starless Sleep, a már-már táncolható Run Killer Run, a vészjósló hangulatú Medusa Child, nem lehetett tévedni.
Mindegyik szám működött ma este, a program második felére is maradt pár slágergyanús szerzemény. Ismét a gyorsabb tempót képviselte a Girl With The Raven Mask és a The Sky At The Bottom Of The Sea, a Moonhorse pedig épp ellenkezőleg, talán a legkimértebb doomos tétel volt ma este. Szép volt a When Breath Turns To Air, végül pedig a zenekar himnuszának aposztrofált Avatariummal búcsúztak.
Olykor maga Jennie is akusztikus gitárt ragadott, ilyen módon is megmutatva sokoldalú tehetségét. Különlegességként elhangzott a szet közepén az In My Time Of Dying feldolgozás a Led Zeppelin-től, tisztán akusztikus formában, Jennie-Ann Smith és Marcus Jidell előadásában. Remek teljesítmény volt, de az egész koncertre igaz volt az a vibráló energia és önfeledt hangulat, ami a zenekarról a közönségre is pillanatok alatt átragadt.
Jennie-Ann Smith egy karizmatikus hölgy, fantasztikus énekhanggal, aki a maga természetességével tud elismerést kiváltani a rajongókból. Néha úgy éreztem, még több is lehetne benne, némelyik dalba még monumentálisabb, még nagyobb ívű énekdallamokat, refréneket is bele tudtam volna hallani, és Jennie képes lenne rá. Szóval nem hiszem, hogy elérték volna a határaikat a zenéjükben.
De fontosnak tartom megjegyezni, hogy itt nem volt semmi digitális okosítás, tuningolás, be/alájátszott szólamok és egyebek, amikhez már sajnos szinte minden egyes nagyobb koncert esetében kötelező jelleggel hozzá kellett szoknunk… Itt minden az volt, aminek tűnt és ezért nem lehetünk elég hálásak!
Ez a koncert a maga természetességétől volt bájos és nem attól a jéghideg és patikamérlegen méricskélt profizmustól, ami már gyakorlatilag minden nagyobb bandát megfertőzött. Mert amikor már kilométerekről lerí, hogy íróasztal mögött tervezték meg az utolsó lélegzetvételig a produkciót, akkor pont a rock & roll az, ami meghal végső soron... Köszönjük az Avatarium-nak, hogy biztosítottak minket arról, létezik még a zene natúr szeretete.
23:41
