lemezajánló [nagylemez]  2004. június 3. csütörtök   17:17

nincsen hozzászólás

  A Horrified by the Sun EP-vel kezdve minden egyes Blind Myself-kiadvány tartósan beköltözött a lejátszómba a megjelenését követően, és a későbbiekben is időről-időre sikerrel környékezték meg a hifimet. Nos, amióta csak a birtokomban van, azóta a Worst-Case Scenario-t is napi rendszerességgel hallgatom, s meg vagyok róla győződve, hogy - elődjeihez hasonlóan - évek múlva is gyakran elő-elő fog kerülni. Állítom ezt teljes magabiztossággal annak ellenére, hogy megint változott a Blind Myself zenéje, és azt hiszem, hogy a zenekar híveinek nagy többsége is így fog vélekedni. Aki ugyanis a Blind Myself-et szereti, az nem jól bevált dalszerkezetekért, ismerős megoldásokért rajong, hanem éppen az innovációért, a progresszivitásért, a meglepetésekért. Mindez pedig - hűen a hagyományokhoz - az új korongra is a lehető legteljesebb mértékben jellemző.
  
  Ami tehát maradt a régi, az a nóták komplex felépítése, a rendhagyó témák kavalkádja, az izgalmas hangszeres játék. Ami új (vagy inkább régi-új, ha a Heaven´t-re gondolunk): a Product of our Imagination-ről ismerős spontán, „maszatos” gitárjáték és a „koszos” dobütemek megfontoltabb, kidolgozottabb megoldásoknak adták át a helyüket. Nyilvánvaló, hogy a pont e posztokra érkezett illetve visszatért tagoknak is köszönhető a változás, de ha végigpillantunk a dalszerzők nevén, láthatjuk, hogy a csapat sorait régóta erősítő Kolozsi Péter bőgős is rengeteg számot jegyez, valószínűleg helytállóbb tehát úgy fogalmazni, hogy a banda és a frissen érkezettek elképzeléseinek találkozásából jött létre ez a zenei világ.
  
  Magam imádom a Product album zajosságát, hirtelenségét, lobbanékonyságát, de képtelen vagyok ellenállni az itt hallható átgondolt, feszes megközelítésnek is, ugyanis a Blind Myself-re régóta jellemző komplexitásnak ez a köntös is remekül áll. Valószínűleg ez a „csomagolás” hamarabb és könnyebben fogja közel engedni magához a hallgatók többségét, s ezt segítik a dalokba visszatért bridge-ek, refrének is, de ettől még egy hihetetlenül összetett és rétegzett anyagról van szó. Egyszerűen szenzációs, ahogyan a legkülönbözőbb hangulatokat, a visszafogott, a feszültséggel teli, a fifikásan ritmizált és a mindent elsöprő erővel robbanó témákat egymásba fűzik, a szó legnemesebb értelmében vett kompozíciókat építve belőlük. A nyitó One Day-ben kapásból megfigyelhető az arzenáljuk számos szélsőséges eleme: alaposan megtekert gitárdallamok, döngölős riffek és egy lebegős, légies refrén váltakozásából áll össze a dal, megadva a példátlanul színes lemez alaphangulatát. Ezen az albumon tényleg minden együtt van és egységbe forr, ami csak az ember eszébe juthat, ha egyszerre súlyos és összetett zenére gondol, egyik dal sem egysíkú, és nem is hasonlítanak egymásra, az egész anyag mégis abszolút homogén.

  Mindegyik nótában van valami, amire már elsőre felkapja az ember a fejét: a parádés ritmusok a March of Clowns-ban, a bőgőkiállások a Wise-Men of the West-ben, a nyúzott-nyújtott, magával szippantó gitártéma a Labyrinth-ben vagy éppen maga a szám szerkezete, mint a Phantoms of the Past esetében. Aztán ahogy egyre többet hallgatod, egyre jobban kiismered a lemezt, rá kell jönnöd, hogy minden dal telis-tele van olyan elemekkel, amik hallatán csak még jobban lehet lelkesedni az albumért, pusztán elsőre lehetetlen mindet egyben felfogni, befogadni. Ezért kell aztán újra meg újra feltenni a Worst-Case Scenario-t.
  
  Újdonságokat és változatosságot visz a lemezbe Gergő hangja is: minden korábbinál színesebb és változatosabb témákat vonultat fel, a régebbről is ismerős kiáltások, bömbölések, vagy éppen a szavalás mellett meglepően sokszor törnek elő hagyományos énekdallamok is a torkából, s ez nagyon jót tesz a nótáknak. Helyenként a tiamatos Johnny Edlund-ra emlékeztetnek a témái (pl. a Phantoms of the Past-ben), de ez nyilvánvalóan teljesen véletlen, másrészt pedig a dallamokat sem egyformán adja elő, többféle hangszínben énekli őket, így ez csak egy részlete a teljes képnek. Ezúttal az összes szöveget egyedül jegyzi Gergő, s ezen a fronton is hatalmasat alakít: a korábbiaknál többnyire általánosabb érvényűek, világosabban is vannak megfogalmazva, ugyanakkor nagyon is frappánsak, kerülik a kliséket, ráadásul a rímek is olyanok, mintha a saját anyanyelvén zsonglőrködne velük.
  
  A Blind Myself minden súlyossága, kiábrándultsága ellenére sem volt soha destruktív zenekar. A Heaven´t-ről elég pl. a Leo vs. Taurus-t említeni, aminek a végkicsengése kifejezetten pozitív, s a Product album is úgy hatott a sötét atmoszférájával és borultságával, hogy a lehető legtökéletesebben csatornába terelte és levezette az emberben felgyülemlett indulatokat és frusztrációkat, aztán a békés zárótétellel, az Allyson-nal egy újra higgadt, kínjaitól megtisztult hallgatót nyújtott át a világnak. Most sem kerülik a komor, nyomasztó témákat (sem zeneileg, sem szövegileg), és mégis: ezúttal sem elkeseredetten állok fel a lejátszó mellől - elvégre olyan dalok is hallhatók itt, mint a Bullets, vagy a Phantoms of the Past, s a baljóslatú cím és a borító ellenére is egy repülőgép biztonságos landolásának zajaival záródik a lemez.
  
  Ha már az imént említettem a borítót, hadd jegyezzem meg így a vége felé: bámulatos munkát végzett vele a Velvet Stab-es Zoli, akár a frontképet, akár a booklet belső koncepcióját nézem. Méltó külső párosul tehát a belbecsét tekintve mindenképpen az év egyik legfontosabb és (így, egyszerűen) legjobb hazai lemezeként aposztrofálható albumhoz. A negyedik hanghordozó (a harmadik nagylemez) táján már kezdek biztos lenni benne: a Blind Myself bármihez is nyúl, bármit is csinál, abból csak valami zseniális sülhet ki.
  
  1. One Day
  2. Worst-Case Scenario
  3. Left Hand Paints
  4. Wise-Man of the West
  5. MAERD (Tunnel)
  6. March of Clowns
  7. Labyrinth
  8. Bullets
  9. Budapest (Tunnel)
  10. The Chase
  11. Phantoms of the Past
  12. Small Characters

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: