szerző: imetaBarbárok a kapuk előtt Hazai bemutató: 2004. június 3 .
A tavalyi filmes megmérettetések alatt a Barbárok a kapuk előtt igen jól szerepelt, Cannes-ban a legjobb női szereplő, és a legjobb forgatókönyv díját, Amerikában pedig a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-t vihette haza. Mint általában az agyon dicsért filmekhez, ehhez is óvatosan közelítettem, igazából a tartalmáról sem olvastam semmit, gondoltam, ha „ennyire jó” legyen benne minden meglepetés.
Talán ennek is köszönhető, hogy az első tíz percek (míg rájöttem a film műfajára, történetére, és megbarátkoztam a gondolattal, hogy a hófehér feliratok még mindig nehezen olvashatók világos háttér előtt), elég unalmasan teltek. Pontosabban, kaotikusan.
Egy kórházban indul a történet, valahol, Kanadában, mondhatnánk ismerős környezetben. Szakadt falak, túlzsúfolt várók, pénztelenség. Úgy tűnik, az egészségügy nem csak mifelénk szorulna egy kis támogatásra. Az egyik szobában fekszik Rémy, a súlyos beteg történészprofesszor. Egyetlen fia egyenesen Londonból érkezik hozzá. Hiába tiltakozik a kéretlen látogatás miatt, a tékozló ifjú (amúgy multi-extra-milliomos üzletember) egyszer csak betoppan a szobájába, laptopjával, fiatal feleségével és minden régi sértettségével.
Családi dráma- gondoltam rutinosan - az öreg haldoklik, mi meg nézhetjük a film végéig, ahogy marják egymást. Mégsem, a rendező Denys Arcand vált, az ifjú pedig anyja kérésére marad Kanadában és megígéri, mindent elkövet, hogy apja utolsó hónapjait kényelmesebbé tegye.
Miközben kibérli a kórház egyik használaton kívüli szintjét és teljes renoválást rendel el, mindenféle átmenet nélkül, mintegy tv-a tv-ben, végignézhetünk egy rövid elemzést Amerika politikai helyzetével, a behatoló „barbárok” és szeptember 11.-vel kapcsolatban, ami annyira illik az eddigi felvezetéshez, mint mákos gubához a rántott csirke. (Rémy szobatársa egy nagyon buta arcú arab férfi, semmit se tesz, csak családja körében néz a kamerába. Elég erőltetett, ha utalás akart lenni)
Mindegy, a rövid zavar kiküszöbölve, visszakapcsolhatunk, az ifjú folytatja pénzköltő hadjáratát apja megsegítésére. Összeszedi Rémy régi és egyben legjobb barátait (maguktól nem jöttek volna?), műholdas kapcsolatot teremt húgával, aki valahol az óceánt járja, majd egy orvos barátja tanácsára elindul hatásosabb fájdalomcsillapítót keresni, mint a morfium.
Innentől a történet megtalálja végre igazi hangját, és minden letisztázódik: igen, ez egy film a halálról, az elmúlásról, a búcsúzásról, a számvetésekről, stb. Jönnek a barátok, szeretők és padtársak, mindegyik ugyanaz a generáció, ugyanazon nevetnek, ugyanazon sírnak. Ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy mi is.
Kicsit olyan érzésem támadt, mintha belopóztam volna valakinek a negyven éves osztálytalálkozójára. Persze, ott az a jó kedélyű öregúr, szomorú, mégsem átélhető, csupa máz, meseszerű, filozofálgatással tálalva. Én feszengek, mert nem szeretem, mikor úgy tesznek, mintha mondanának valamit, közben üres frázispuffogtatás az egész.
Aztán ezt is megmagyarázzák, mármint hogy én, huszonévesen miért feszengek a sötétben: mert még túl fiatal hozzá. Mondják ki az ítéletet a fejem felett, valóban, lehet, ez egyszerűen generációs probléma és szigorúbban kéne venni az alsó korhatárt. Erre a filmre mindenképp. Ha harminc év múlva eszembe jut, és újra megnézem, várhatóan már okosabb leszek.