szerző: AndrásGothica 4 2004 május 1, Petőfi Csarnok
Igencsak rangos eseménnyé nőtte ki magát a Gothica fesztivál négy év alatt: a csupa magyar fellépős, Viking klubos első buliból ilyen rövid idő során külföldi bandákkal büszkélkedő, húszegynéhány zenekaros, Petőfi Csarnokos rendezvény kerekedett, ahol olyan kuriózumszámba menő fellépésekre kerül sor, mint amilyen tavaly Mortiis-é, idén pedig a Moonsorrow-é volt, emellett pedig a hazai színtér krémje és a feltörekvő csapatok nagy többsége is tiszteletét teszi itt. Igazi seregszemle ez, amelynek során szinte biztos, hogy nem csak a jól ismert nagy nevektől kapott koncertélményekkel gazdagodik, hanem a bemutatkozó új zenekarok között is rendre kincsekre lel a kíváncsi zenerajongó. Ennek megfelelően - több-kevesebb sikerrel - igyekeztem minél több együttes előadásába belepillantani - lássuk, mire jutottam.
A városligeti majálisozó forgatag ember-hurka-műanyagpoharas sör-vattacukor-hangzavar kavalkádján némiképpen nehézkesen sikerült keresztültörnöm, így a kinti bántó környezetből a PeCsa nagytermének megnyugtató homályába lépve a De Facto műsorának kellős közepén találtam magam. Arra azonban így is bőven volt időm, hogy konstatáljam: a csapat szenzációs formában vette be a színpadot! Mintha valami legalább huszonöt éve létező, ősklasszikus, kultikus státuszú dark rock banda zenélt volna a deszkákon, profi kiállással, arányos és kellemesen simogató hangzással, olyan volt ez a koncert. Gyula énekteljesítményét külön is ki kell emeljem: a visszhangosított dallamai és sikolyai-kiáltásai mintegy megkoronázták a remekbeszabott dalokat. Kár is szaporítani a szót, egy olyan fesztivált, aminek Gothica a neve, ennél illendőbben senki sem nyithatott volna meg. Nagyon sokszor akarok velük találkozni a nyári fesztiválok során!
A nagyteremben második Dying Wish-sel elég régóta nem futottam össze, s az elején még csak úgy voltam vele, hogy „nosztalgiázok” egy jót, de aztán le kellett vonnom a tanulságot, miszerint fel kell elevenítenem a „kapcsolatunkat”, ugyanis a banda remekül teljesít és most is képes felkelteni az érdeklődésemet. Igencsak életképes ez az új felállás, mi több, Dömötör Balázs (ex-Flop, -Kert), a frissen érkezett énekes szerintem még elődjén is túltesz. Nagy lendület van a stílusában, amitől még gördülékenyebbé váltak az olyan, amúgy is fülbemászó régi dalok, mint a The Night Embraces Me, a Slave to the Night, a Yearning, vagy épp a Fragments of the Past. Ami miatt pedig végképp azt mondom, hogy figyelemmel fogom kísérni, mi történik a házuk táján, az az elhangzott új nóta volt (In the Mist of Void): zeneileg kicsit talán göteborgosabb irányba mozdultak, az énektémákban viszont nem kis meglepetésemre és még annál is nagyobb örömömre némiképpen Garm Arcturus-os/Borknagar-os munkájára emlékeztető hajlításokat, dallamvezetéseket véltem felfedezni. Ettől aztán igazán lázba jöttem, azóta le is töltöttem a honlapjukról a dalt, és a megállapításaimat a stúdióváltozatra is érvényesnek tartom. Nagyon ígéretes a dolog, igazán örülök, hogy ilyen formában láthattam viszont a Dying Wish-t! Ekkor még kényelmes tempóban sétálhattam át a kisszínpadhoz, ahol a Sin of Kain már edzette a hangszereket, és hamarosan meg is kezdődött a koncertjük. Aligha véletlen, hogy a fesztivál honlapján toronymagasan vezetik a szavazást, s ezzel a jövő évi Gothicán már a nagyszínpadra váltanak jegyet maguknak: a közönség már a fellépés során is egy emberként állt ki a zenekar mellett, nemcsak a netes voksolásban. Szinte kérdésre érkező feleletként tört fel a kiváló dalok (mint a Deathrow, a Howling..., a Paradox of Fear vagy a Slaves of Curiocity) között minduntalan a lelkes ováció, s ez így is volt rendjén. Nem túl tiszta hangzás mellett zenéltek ugyan, de a játékukat kétségtelenül jellemző rutin így is sütött a produkcióból, a hangulat pedig forróbb nem is lehetett volna - ahogyan már említettem, jövőre a nagyszínpadon!
A Sin of Kain koncertje alatt azért átsunnyogtam a nagyterembe is, hogy belepillantsak a Beyond Surface fellépésébe, de hamarosan inkább mégis a hazai banda mellett döntöttem. Félreértés ne essék: semmi hiba nem volt a németek produkciójában, sőt, kifejezetten szimpatikus arcokból áll a banda, de valahogy nem tudtak meghatni a mostanában elég sok bandától hallható HIM - dallamos Paradise Lost egyvelegükkel, éppen ezért visszatértem a kisszínpadhoz, hogy inkább végignézzem a Sin of Kain húzós előadását.
Az utánuk következő átszerelés alatt ismét átdugtam az orromat a nagyszínpadhoz, ahol az idén tíz éves Árnyak a szokott energiával, lendületes mozgással és kellemesen arányos hangzással nyomta a dark rock slágereket - ezt nyugtázva két szám után úgy döntöttem, hogy belenézek az Agregator-ba, aztán majd visszatérek, ebből azonban nem lett semmi, ugyanis egészen belefeledkeztem a tatabányai zenekar koncertjébe. A nevüket ugyan még mindig nem sikerült megszoknom, a koncertjükön azonban könnyen ment az akklimatizálódás: lobogó hajak a színpadon és a közönségben, a hangfalakból pedig dől a forró svédacél a Túlontúl, Puszta lét, Vándor a porban, Remény típusú dalok formájában. Meglehetősen stabil rajongótábor áll a hátuk mögött, akiknek a biztatásával könnyen kerekedik egy felkészült, magabiztos zenekar koncertjéből olyan hangulatos buli, mint ebből az Agregator-fellépésből.
Séta a nagyszínpadhoz, ahol hamarosan a norvég Mortal Love kezdett játszani. Nagyon megfogott a műsoruk, pedig ha objektíven nézzük a dolgot, semmivel sem eredetibb ez a zenekar, mint mondjuk a Beyond Surface - az ok valószínűleg mindössze annyi, hogy magam nem a HIM lemezein nőttem fel, hanem mondjuk a Gathering-től a Mandylion-on. Merthogy, ahogyan az a fesztivál hirdetésében is állt, ez a brigád igencsak közel áll ahhoz a zenei világhoz. Akkorát persze nem alkotnak (elég nehéz is volna), de meglehetősen őszinték a dalaik és az előadásmódjuk is (még az sem volt művi, amikor Cat, az énekeslány egy szavalós résznél lement a fotósárokba és ott mondta a szöveget közvetlenül az előtte állók arcába).
Az All the Beauty album lassú címadó nyitótételével szépen és elegánsan vezették fel az egyébként rendkívül kellemes hangzású koncertet, amelynek során alaposan bemutatták a 2002-es nagylemezüket: a csak zongorakísérettel előadott Beautiful One éppúgy előkerült, mint az I Want to Die vagy a lendületes Hate to Feel. Főleg ez utóbbi nótánál lehet érezni, hogy van bennük valami kevéske a Lullacry-féle bandák egyenesebb vonalú metalosságából is, és ezt a gitárban gazdag megszólalás is jól kidomborította (az egyik hathúros hangszer birtokosa kiállása alapján egyébként akár a Coal Chamber-be is befért volna, de ezt inkább hagyjuk). A régi számok mellett elővezettek új tételt is, a Heart címre keresztelt dal hallatán szerencsére nem kell attól tartani, hogy hirtelen világmegváltó dolgokat akarnak majd véghezvinni, inkább maradnak a kaptafánál, ahol jól dolgoznak. A zenéjük melankolikussága ellenére egyébként vidám figuráknak tűntek: Cat pont a buli napján ünnepelte a születésnapját, a többiek pedig a színpadon köszöntötték meg, ami láthatóan igencsak meglepte őt. Eztán a lemezüket záró Mortally Beloved-dal be is fejezték a jól sikerült magyarországi bemutatkozást, a dal végébe beleszőtt O Fortuna-val pedig előre megidézték a sorban következő Nevergreen fellépését is.
Bob Macura-ék előtt mindenképpen szerettem volna belefülelni a Relikvia előadásába is, így is tettem, aztán ott is ragadtam. A Relikvia egy zenei kincs. El lehet mondani nagyon nehézkesen és nagyon egyszerűen is, hogy milyen a muzsikájuk. Ha szenvedni akarok, akkor elkezdem magyarázni, hogy a pszichedelia, meg a népzene, meg a doom, meg a progresszív, meg dobálózok zenekarnevekkel, ha a könnyebb utat választom, akkor csak annyit mondok, hogy Relikvia, és tessék azonnal megismerkedni vele. Két dal bőven elég volt ahhoz, hogy mindenki levonhassa a tanulságot: ez a csapat még véletlenül sem kényszeríti magát korlátok közé. Kezdésképpen elővették a Kyuss-tól a Demon Cleaner-t, meg a koncertjeiket látogatók által már régi ismerősként üdvözölt népdalt - vitathatatlan, hogy nem épp mindennapi kombináció. Ha viszont valakik, akkor éppen ők azok, akik ezt nyugodtan megtehetik: az olyan elhangzott számokhoz, mint a Mozdulatlan hajnal vagy az Arkánum (angol verzióban, tehát Arcanum) bizony mindkét fentebbi tétel köthető, álljanak önmagukban akármilyen távol is egymástól (a Kyuss-ból a hihetetlen spontán gördülékenység, a népzenéből pedig az időtlen hangulat a sajátjuk, így konkrétan). Külön jópont, hogy lett légyen bármennyire is intelligens zenekar a Relikvia, a muzsikájukhoz hasonlóan a koncertjük sem fulladt gusztustalan művészkedésbe, a konferanszok inkább némi humort vittek az amúgy zeneileg nagyon is komoly produkcióba. Ez volt egyébként az új felállás bemutatkozása, a távozott gitáros és énekes helyén immáron egy ember muzsikál, de ez legfeljebb az együttes kiállásán változtatott, az élő teljesítmény minőségén semmit sem. Amit itt láthattunk-hallhattunk, az alapján jövőre ők is igazán odaférhetnének a nagyszínpadra. Bár ez olyan szempontból teljesen mindegy, hogy miközben hallgatja őket az ember, úgysem tud foglalkozni vele, hogy hol van, azért mégiscsak méltóbb volna az a helyszín ehhez a nagyszerű zenéhez.
Gyors trappolás a nagyterembe, ahol szerencsére még sikerült elkapnom a Nevergreen tízéves jubileumi koncertjének egy jelentős részét. Pont a már emlegetett O, Fortuna-nál kapcsolódtam be a műsorukba, amit az Ősnemzés követett, ezután pedig tanúja lehettem, annak, ahogy a zenekar általam legtöbbször látott felállása három szám erejéig újból együtt zenélt. A játék minőségét tekintve ugyan sok különbség nincs az akkori és a mai tagságot illetően (egyaránt profik), nekem azért mégis jólesett viszontlátni a Mindörökké, a Soha már és az Én, az árnyék dalok alatt a színpadon Gajda Ferenc dobost és Glaug Iván gitárost. Ráadásul Ruszity Vladimir is fennmaradt a deszkákon kezében a hathúrossal, így aztán még egy kis plusz erőt is kaptak ezek a nóták. Utána minden vissza az újba, s haladtunk is tovább a friss A háború visszatér-rel (az Ősnemzés lemezbemutatója is volt ez a koncert, amiről megkaptuk még az Álom Testvért is), előkerült az ősklasszikus A szerelmed vágya vér gyors verziója, aztán a Here Comes the Rain Again (elképesztően süt ez a feldolgozás!) után le is vonult a banda a színpadról. Aki persze életében csak egyszer is valamilyen kontextusban találkozott már a Nevergreen nevével, az tudhatta, hogy itt még nem ért véget a dolog - s nem is kellett túl sokat követelni, hamar visszatért a csapat, hogy elővezessék A magyar gót/doom himnuszt, az elmaradhatatlan Ámok-ot. Ennek különlegességét ezúttal az adta, hogy a dalt a Game Over albumra feldoboló, jelenleg Angliában élő Regdon Zsolttal az ütős hangszerek mögött adta elő a banda. Ezen a koncerten ismét igazolódott, hogy nem lehet nagyot tévedni a Nevergreen-nel: egy évtizede állandó minőséget képviselnek, s nem is kérdéses, hogy ez a jövőben sem fog változni.
Loholtam a másik helyszínre, annak reményében, hogy még láthatok valamit a Dethroners-ből, de ez mindössze egyetlen nótányi matéria lett, s az is feldolgozás. Azért elmondom, mi volt, mert nem éppen egyértelmű a választásuk: az A Perfect Circle Judith-jával búcsúztak. Egyértelműnek cseppet sem egyértelmű, viszont nagyon jó az ötlet, hiszen egy remekbeszabott, rövid idő alatt klasszikussá érett dalt tolmácsoltak klassz minőségben, és Ádámnak köszönhetően vonós témákkal is színesedett a nóta. Legközelebb egy teljes koncert erejéig találkozunk!
A külföldi főfellépő, a Moonsorrow brigádja pályafutásuk legjobb koncertjeként értékelte a budapesti fellépésüket, s valóban egy remekül sikerült előadással álltak ki a PeCsa színpadára (egyébként meglepő módon arcfestésben, amit, mint kiderült, külön kérésre mázoltak magukra). A hangzás ugyan csak a harmadik szám környékén kezdett normalizálódni, s a hangszerek közti arányok kiegyenlítődése mellett is mindvégig meglehetősen halk volt a koncert, a dalokba és az előadásmódba azonban belekötni nem lehetett, ugyanis még így is jól érezhető energia lüktetett a produkcióból. Kicsit előrefurakodtam, s így már kevésbé zavart a hangerő hiánya - maradéktalanul átengedhettem magamat tehát a három nagylemezről összeválogatott Moonsorrow-himnuszok élvezetének (a finn számcímek betűzését hagyjuk inkább). A koncert vége felé meglepődve tapasztaltam, hogy élőben hallgatva ugyanolyan hatással vannak rám ezek a dalok, mint az albumokon, nevezetesen egészen belefeledkezem a magával ragadóan büszke gitárharmóniák és billentyűfutamok által közvetített páratlan hangulatba, de ahogyan „feleszmélve” körbepillantottam, valami hasonlót láttam a körülöttem állók arcán is. Apropó, a körülöttem állók: a közönség szenzációs lelkesedéssel fogadta a Moonsorrow-t, egy-két ember még a finn nyelvű szövegeket is nyomta, ami bizony jelentős fanatizmusról tesz tanúbizonyságot!
A koncert igazi meglepetése a ráadásban következett be: a zenészek egytől-egyig Kalapács-pólóban tértek vissza a színpadra, amit először nem értettem különösebben, de aztán két ismerős arc megjelenése mindent megmagyarázott: feltűnt a színen a Moonsorrow-pólós Kalapács József és vele együtt Sárközi Lajos, s a finnekkel közösen elnyomták a Pokolgép klasszikus Jel című dalát. A döbbenet persze másodpercek alatt hatalmas ujjongásba fordult, s az egész terem egy emberként üvöltötte a jól ismert sorokat. Alig hiszem, hogy lehetne bármivel is jobban bizonyítani a Moonsorrow tagjainak elkötelezettségét, mint azzal, hogy egy ilyen húzás kedvéért hajlandóak voltak egész délután az öltözőben próbálni (mindez egyúttal persze érvényes a két veterán magyar metalzenészre is)! Az idei Gothica fesztiválon egyértelműen a Moonsorrow koncertje volt a korona.
Eztán még sikerült elcsípnem az Autumn műsorának egy részét, s nagyon jól jártam: a zenekar a számomra igen kedves klasszikus doom/death stílusban alkot, s nem is akárhogy. Tartalmas billentyűjátékkal felvértezett, de inkább a gitárok burjánzó, terjengő harmóniáira és markáns riffjeire alapozó, öblös hörgéssel kísért, többnyire lassú és középtempójú zenéről van szó, amely olyan frappánsan megkomponált, hosszú dalokban jut érvényre, mint az általam is hallott Hope vagy a Wedding. A műfaj iránt a lehető legteljesebb tisztelettel viseltetnek, de játékuk az adott kereteken belül nagyon is ötletes, innovatív, másrészt pedig élőben igencsak vehemens is. Legnagyobb megelégedésemre elővezették a klasszikus The Forever People-t is a My Dying Bride-tól, és ahogyan a konferanszból kiderült, ez már a második brit bandától betanult feldolgozás volt a műsorban - nem lepődnék meg, ha az első egy korai Paradise Lost lett volna. A két említett együttes rajongóinak csak azt tudom javasolni: tüstént kezdjék el hajkurászni az Autumn-t, mert ez bizony nagyon meggyőző koncert volt!
Mire a nagyterembe léptem, a Christian Epidemic már javában darálta a dalokat a tőlük megszokott minőségben. Az általam hallott számok java az Isteni Orgia albumról származott (A Fájdalom koronája, Lángok ölén, illetve a ráadásban a Lehajtott fejjel), de előkerült a Gyász EP címadója is - tulajdonképpen azonban teljesen mindegy, hogy melyik anyagukról vesznek elő nótákat, hiszen hosszú ideje megbízhatóan magas színvonalon zenélnek és ez náluk nemcsak a dalszerzésre vonatkozik, hanem az élő teljesítményre is. Nem véletlenül kapnak meghívást rendre az ilyen nagyobb kaliberű rendezvényekre, ahol hűséges rajongótáboruk kitartóan is várja a fellépésüket. Ezúttal sem hibáztak, és nekem különösen szimpatikus volt, hogy nem húzták az időt sem feleslegesen hosszúra nyúló konferanszokkal, sem negyedórás levonulással a ráadás előtt. hanem sallangmentesen, gyors egymásutánban szórták meg a jelenlevőket pusztító dalaikkal. Az aznap a PeCsában (és minden egyéb morózusabb koncerten) forgolódó Christian Epidemic-pólósok számából ítélve nem kell sokaknak magyaráznom, hogy milyen profi bandával is van dolgunk, elég, ha annyit mondok, a papírforma szerint alakult ez a koncert.
A kisszínpadon az Ideas rendesen meglepett, először azt sem voltam hajlandó elhinni, hogy ezek ők, mondván: hol van Gabó? Nos, a tények: az Ideas tavaly ősszel feloszlott, a tagok pedig abban állapodtak meg, hogy a nevet senki sem viszi tovább, néhányuk azonban mégis úgy döntött, hogy Ideas-ként foltatja a zenélést. Véleményem szerint ez nem volt túl bölcs lépés, de nekem ehhez semmi közöm. Egyelőre sajnos úgy tűnik, hogy az új Ideas-hoz sem lesz sok, mert (egyébként nem csak szerintem) úgy tűnt, per pillanat közelebb állnak a Nightwish-hez, mint a régi Ideas-hoz. Persze egy koncertrészlet alapján elhamarkodott dolog volna ítélkezni, úgyhogy maradjunk annyiban, hogy én ezt láttam-hallottam ott és akkor, a többit meg majd bővebb „háttéranyag” birtokában.
A Casketgarden - ahogyan annak a meglehetősen jó hangulatban színpadra lépő Cseh István énekes hangot is adott - zeneileg kissé kilógott a Gothica programjából, a zene minőségét tekintve azonban semmiképpen sem. Öröm volt őket ismét nagyszínpadon, arányos hangzással megnézni, s hogy meg is érdemlik a profi körülményeket, azt ezúttal is meggyőzően demonstrálták. Meglepően hosszú programjukban közel a teljes This Corroded Soul of Mine albumot elfűrészelték, terítékre került az új Open My Casket, és még feldolgozás-fronton is túlteljesítették a megszokott mennyiséget: az állandó biztos pont Carcass - Heartwork-ön (és az intro-ul szolgáló Haunted - Dark Intension-ön) kívül ezúttal a műsor végén egy „mini-At the Gates-blokk” is elhangzott, amiben belőlem különösen heves ujjongást kiváltva ismét elővették az egy ideje hanyagolt Blinded by Fear-t is. Rég nem kellene egyébként ragaszkodniuk más bandák dalaihoz, hiszen a sajátjaik is hibátlanok, mégis teljesen igazuk van, hogy a programban tartják ezeket a klasszikusokat, hiszen csak még tovább fokozzák velük az amúgy is pompás hangulatot. Véleményem változatlan: kötelező ez a banda!
A fesztiváltól a nagyszínpad műsorát befejező Tesstimony koncertjének megtekintésével búcsúztam, és ezzel a rendezvényt pont olyan jól zártam, mint ahogy a De Facto-val kezdtem. A legutóbbi Kék Yuk-beli születésnapi koncert gyönge hangzásán most aztán bosszút vett a Tesstimony: közel tökéletes megszólalás mellett végre méltó körülmények között hallhattuk a Mankind, Double Helix, Scars of Christ, Voice from Within-féle régi dalokat, a zseniális feldolgozást, az A Főnix éjszakáját és az új szerzeményeket: a Firstborn Chaos-t és a Cyber Messiah-t. Egytől egyig remekül felépített nóták ezek, egyszerre tartalmasak és húzósak, ennek megfelelően otthon is érdemes hallgatni őket,de koncerten is rendesen be tudják mozdítani az embereket - aki a kései időpont ellenére ottmaradt, az saját magán is tapasztalhatta ezt. Forray Tamásnak ugyan akadt némi gondja a bőgője állandóan elengedő hevederével, de ennyiben ki is merülnek a koncerttel kapcsolatos problémák. A nemrég ismét módosult felállás máris nagy összeszokottsággal játszik, egyszóval változatlanul ott a potenciál a bandában - reméljük, hogy ezzel sokan szembesülnek a hasonló rendezvények alkalmával és a hamarosan megjelenő The Death Book EP révén.
Kiadós, sőt, kissé fárasztó is volt a negyedik Gothica fesztivál, de soha ne kelljen másban elfáradnom, mint ennyi kiváló banda megtekintésében, ebben ugyanis megéri!
17:11
