szerző: MorelloDream Theater - Images, Words & Beyond 2017. május 10, Tüskecsarnok
A Dream Theater-ről nem mondható el, hogy nagyítóval kellene keresni a magyarországi fellépéseiket. A progresszív metal egyik legnagyobb hatású bandája elég sűrűn jár errefelé, 2-3 évente biztosan el lehet csípni valamelyik fellépésüket. Azonban a mostani valami egészen más volt. Az 1992-es, máig legnagyobb hatásúnak mondott Images And Words albumuk 25 évvel ezelőtt jelent meg, rajta például a zenekart a csillagokig repítő Pull Me Under slágerrel, és bizony kijárt egy közös megemlékezés az egyetemes metal történet egyik mérföldkövének számító korongnak.
A Dream Theater - Images, Words & Beyond elnevezést kapott turnéja tehát egy egész estét felölelő műsor, előzenekarok és mindenféle sallang nélkül. Színtiszta Dream Theater esszencia. Természetesen ahogy a turnéelnevezés is utal rá, nem csak az Images album összes tétele hangzik el ezeken a fellépéseken, hanem a zenekar más, azóta született szerzeményeiből is napirendre kerül egy csokor.
A Dream Theater újabbkori albumai (nem csak a Mike Portnoy nélkül születetteket beleértve, hanem pár korábbit is) megosztják a rajongókat, sokan mondják azt, hogy az igazi mágia a 2000-es évek elejéig keresendő a zenekar munkásságában, azóta (nyilvánvalóan az ő mércéjükhöz képest) laposabb, unalmasabb a teljesítmény.
De az Images And Words album turnéja viszont egész biztosan lázba hozott mindenkit, aki bármikor is a Dream Theater rajongójának mondta magát. Valószínűleg a nagy érdeklődés miatt került át a helyszín – szinte az utolsó pillanatban – a Tüskecsarnokba, ami az én szememben most debütált koncerthelyszínként. Legalábbis én nem tudok róla, hogy a (most már) Rákóczi híd budai lábánál fekvő sportcsarnok koncerteseményeknek is helyet adott volna.
A beengedés szerencsére simán ment, hely is volt bőven és még azzal sem volt gond, hogy a helyjegyként szolgáló ülőhelyeket itt már érkezési sorrendben lehetett elfoglalni. Az állóhelyek sem voltak vállalhatatlanul sűrűek, viszont még nekem is feltűnő volt, hogy még magas emberként is viszonylag nehezen láttam a színpadot. Szerintem egy jó fél-egy métert még simán emelhettek volna a színpad magasságán.
Még ha az alacsonyabbaknak jobban kukucskálniuk is kellett a deszkákon történtek követéséhez, maga a zene tökéletesen bejárta az egész termet és minden hallójáratot. Ilyen tekintetben jelesre vizsgázott a Tüskecsarnok, a számok minden mozzanatának apró finomságait tökéletesen követni lehetett.
És valahol mégiscsak ez a lényeg egy olyan bandánál, mint a Dream Theater. Ők nem az iszonyatos színpadi látványosságra esküsznek (bár amíg Portnoy a fedélzeten volt, tény hogy a show-elem is sokat hozzátett a produkciójukhoz), hanem mindig is a zenei minőség volt a legfontosabb kritérium. Ma este ráadásul kifejezetten snassz háttér előtt léptek fel. Ezt azért fájlaltam, az Images And Words albumnak szerintem kijárt volna egy látványos vetítés az előadás ideje alatt.
Először felváltva szemezgettek a diszkográfiából a The Dark Eternal Night, The Bigger Picture, Hell´s Kitchen, The Gift Of Music, Our New World dalokkal. Mint látható, volt itt mindenféle. Az egészen új szerzeményektől az 1995-ös Falling Into Infinity albumig.
A Dream Theater leghangsúlyosabb szereplője kétségtelenül John Petrucci, akinek a gitárjátéka a koncert egész hossza alatt ámulatba ejtő volt. Viszont talán sehol más zenekarban nem lélegzik annyira együtt a billentyűjáték a gitárral, mint a Dream Theater-ben. Jordan Rudess nem csak egyszerűen követi Petrucci gitártémáit, hanem egy új dimenziót ad mellé, gyakorlatilag kiteljesedik általa a zene.
John Myung a zenekar szürke eminenciása, aki az első perctől az utolsóig faarccal, egyetlen kiejtett szó nélkül bűvöli a basszusgitárját. Mentalitásáról sokat elmond, hogy amikor párszor az előtérbe álltak Petruccival, a közös futamuk után olykor apró fejbiccentéssel távozott. Szinte megköszönte Petruccinak a duettet, jó koreai módjára. Ezt több alkalommal is megfigyeltem a koncert folyamán, eszméletlen!
Myung akármilyen befelé forduló figura, szintén egy zseni, erről bőven megbizonyosodhattunk az előadás során. Volt egy kis szólóbetétje is, amely során egyik nagy példaképére, a jazz gitáros Jaco Pastorius-ra emlékezett. Hát, nekem nem igazán jött át ez a szösszenet, túlságosan elvont volt ahhoz, hogy élvezni tudjam.
Utána viszont az eljátszott további két szám már ütött, a marcona riffelésű As I Am különösen, ahová még egy Metallica – Enter Sandman betétet is elhelyeztek. Nem csak a jellegzetes riffekkel, de James LaBrie is elénekelte az örök érvényű sorokat. Azért azt is érdekes volt hallani, hogy a refrént látványosan többen énekelték fennhangon, mint bármelyik Dream Theater dalt a mai este folyamán. De hát nincs mit tenni, a Metallica gyakorlatilag egy külön dimenzióban lebeg, szinte minden valaha létezett rockzenekar fölött.
Az első felvonás a Breaking All Illusions-szel zárult, a 2011-es A Dramatic Turn Of Events-ről. Ez után – rockkoncertektől szokatlan módon – egy kis szünet következett. A zenekar levonult a színpadról, felkapcsolták a fényeket, mindenki elmehetett a be- illetve kifolyó ügyeit elintézni és rövidesen kezdődött az este igazi fénypontja, az Images And Words album akkurátus felidézése.
Azt hiszem, ezt nem kell különösebben ragozni, csak a rend kedvéért álljon itt, hogy szépen, sorrendben adagolták a Pull Me Under, Another Day, Take The Time, Surrounded. Metropolis Part 1, Under A Glass Moon, Wait For Sleep, Learning To Live dalokat. Persze nem a Dream Theater-ről lenne szó, ha valami kalandot ne szúrtak volna be itt-ott. Az Another Day-nél Jordan Rudess varázsolt a billentyűkön (ezt a szó szoros értelmében kell érteni, később stílszerűen egy varázslósapkát is a fejére húzott), a Metropolis-nál pedig Mike Mangini adott elő egy észbontó dobszólót.
Nyilván a mostani Dream Theater felállás esetében senki sem tudja elégszer elmondani, hogy Mangini kétségbevonhatatlanul technikásabb, nagyobb tudású, elképesztő precizitású dobos, de Mike Portnoy esetében ott volt egy megmagyarázhatatlan mágia, egy olyan kémia, amely egyszerűen Dream Theater-ré tette a Dream Theater-t. Most értettem csak meg élőben, mit jelent ez.
Mangini tökéletesen játszott, semmit nem lehet a szemére vetni. Még csak arról sincs szó, hogy ne játszott volna látványosan, mert bármelyik pillanatban érdemes volt odafigyelni, mit és hogyan üt. De Portnoy-nál ott volt egy olyan laza, már-már szemtelen kiállás, egy olyan showman-virtus, ami egyszerűen hiányzott most a színpadról. Remekül játszott mindegyik tag, de egy icipicit (tényleg csak egy Jordan Rudess-hajszálnyit) gépiesnek, rutinszerűnek tűnt a mai produkció. Nem az egyes tagok játéka, hanem a színpadi kiállás úgy összességében. Hiányzott az a Portnoy, aki mindig tudott valami meglepetést okozni, mindig kapható volt valami szokatlanra.
Mindezzel persze nem arra utalok, hogy ne lett volna fantasztikus ez az este, ezekkel a nótákkal, mert mind a zenekar, mind a közönség nagy örömmel idézte fel ezeket a 25 évvel ezelőtti szerzeményeket. Maga James LaBrie is több alkalommal sztorizgatott egyes számok megszületésének körülményeiről.
Az énekes szerintem kiváló munkát végzett, ha nem is hangra pontosan, de abszolút jól adta elő mindegyik dalt, a frontemberi karakter azonban még ennyi év után sem magától értetődő nála.
Pont ezeknél a sztorizgatásoknál volt feltűnő, hogy nem igazán tudja frappánsan, érdekfeszítően előadni magát – nem mindig derült ki, igazából mi is a mondandójának a lényege. Volt, amikor Petrucci szólt rá, hogy nyomassuk má´! LaBrie egyébként az egész koncertnek talán csak 30-40%-ában tartózkodott a színpadon. Ez nem az ő hibája, egyszerűen a DT zenéjének az instrumentális varázsa adja az igazi lényegét, nem minden esetben az ének jelenti a vezérfonalat.
Az Images And Words átfogó áttekintése után még mindig nem volt vége, az A Change Of Seasons többrészes dalciklusát is előadták, újabb felejthetetlen élményt nyújtva a rajongóknak. Valóban nem mindennapi koncert volt ez a mai, elképesztő dalválogatással. Ennyi zenét és ilyen minőségben... Szerintem nem volt olyan ember, aki a koncert után azt mérlegelte volna, vajon megérte-e az eléggé drága koncertjegy. Ez még csak nem is volt kérdés!
De a teljesség kedvéért azt is hozzá kell tenni, hogy az őrületes mennyiségű zenei produktum, amit ma megkaptunk ebben a szinte hajszálpontosan 2,5 órában, összességében fárasztónak is bizonyult. A Dream Theater nem egy könnyed, bulizós zene, hanem az igazi élmény komoly összpontosítást, odafigyelést, tehát agymunkát igényel - a hallgató részéről is!
2,5 óra ilyen zenéből pedig akárhogy is nézzük, sok. Láttam olyanokat, főleg lányokat (akiket valószínűleg az átszellemült arccal bólogató pasijuk hurcolt el a koncertre, mondván: „ezt muszáj meghallgatnod!”), akik már kínjukban hol egyik lábukról álltak a másikra, hol a másikról az egyikre, vagy éppen le is ültek a földre a küzdőtéren.
Szóval amennyire elsőrangú, olyannyira fárasztó élmény is volt ez a koncert. De azt bátran mondhatjuk, hogy az idei év egyik legfontosabb rockzenei eseményét láthattuk. A Tüskecsarnok pedig több, mint meggyőző koncerthelyszínként debütált. Kíváncsian várom, vajon máskor is látunk-e még itt hasonló volumenű, felsőligás zenekarokat.
11:34
