szerző: MorelloHammerfall, Gloryhammer, Lancer 2017. január 31, Barba Negra klub
A mai korban már nem a tradicionális heavy metal számít a legizgalmasabb, legelőremutatóbb műfajnak a keményzenei színtéren. Az ősök által lerakott alapok óta számtalan irányba ágazik-bogazik a stílus, de mindig vannak olyanok, akiket nem érdekelnek az új szelek – ők rendületlenül nyomják tovább az eddigi jól kitaposott, tradicionális ösvényen. Azonban az is látszik, hogy a megújulásra, frissülésre alkalmatlan műfajok szép lassan elkezdenek elöregedni. Több hasonló koncertet is láthattunk már az utóbbi időkben, ahol a 30-40-50 éves közönség tűnt fel jelentős számban, de hiányoztak a fiatalok, a műfaj további életben tartói (pl. a tavalyi Primal Fear-nél tapasztaltam ilyet).
A svéd Hammerfall is már hosszú ideje járja a maga jól bejáratott útját és tőlük se jellemző, hogy felesleges modernkedéssel vagy óriási kombinációkkal múlatnák az idők. Csakahevimetál. Azonban minden kiszámíthatóságuk ellenére náluk mégsem tapasztalható az elöregedés vagy az érdeklődés hiánya a nézőtéren. Sőt, a mai estén is kifejezetten sok fiatal, tizen-huszonéves jelent meg, akik természetesen rendkívül élvezték a bulit, így a Hammerfall-nak nem kell tartania attól, hogy elkezdene megkopni a rajongótábor. Bár nekik is voltak kevésbé sikeres időszakjaik, manapság úgy látszik, másodvirágzását éli a svéd zenekar.
Első körben a Lancer izzíthatta a deszkákat Németországból. Náluk nem volt kifejezetten új a nap alatt, vérbeli power metalt toltak, ahogy azt a régi Helloween vagy a Gamma Ray tanította. Jók voltak, lelkesek voltak, de nem ragadtak magukkal. A Gloryhammer 2 éve már bemutatkozott nálunk, a Stratovarius előzenekaraként. Ők sem a spanyolviasszal házalni jöttek ide, a power metal műfajban amúgy sem lehet túlságosan újat hozni, de mégis van egyénisége a bandának és ez sokaknak szimpatikus volt. Az akkori előadáson is sokakat meggyőztek, ma pedig a közönség egy része már kifejezetten őket várta és a dalokat is többen ismerték.
A Gloryhammer-ben az is szimpatikus lehet sokaknak (vagy talán pont nem), hogy nem veszik túl komolyan magukat, sok a humor, sok az önirónia az előadásukban. De olyan számcímekkel, mint a Questlords Of Inverness Ride To The Galactic Fortress, The Hollywood Hootsman, The Unicorn Invasion Of Dundee, ez nem okozhat különösebb meglepetést.
Frontemberük, az űrpáncélba bújtatott Thomas Laszlo Winkler volt a legaktívabb a deszkákon, hol ide, hol oda futott, hol egy zenekarra támadó trollal küzdött meg, hol az egyik rajongót bízta meg a feladattal, hogy a közönségen úszva hozzon sört a hátsó pulttól. A közönséget tehát tökéletesen elszórakoztatta, de az énekteljesítménye is nagyon rendben volt.
A többiek szintén jókedvűen zenéltek a deszkákon, a basszusgitáros James Cartwright még a sörivási teljesítményét is fitogtatta a közönségnek. Az Alestorm zenekar frontembere, Christopher Bowes-t ezúttal csak billentyűs, háttérvokálos szerepkörben láthattunk, egy nagy kámzsa alatt. Tőle szokatlan módon a háttérben volt mindvégig, hiszen ez a banda nem elsősorban róla szól, bezzeg az Alestorm-ban ugrálhat az előtérben amennyit akar.
Viszonylag sokat játszhattak, a közönség pedig gyorsan ráhangolódott a vidám, pörgős, bulis előadásukra. Jól szóltak, szimpatikus társaság voltak, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy fogjuk még őket látni hazai deszkákon.
A Hammerfall már rutinos veteránként tért vissza a Barba Negra színpadára, jó néhány alkalommal láthattuk már őket. Bár talán nem minden lemezük egységesen ütős, azért mindig sikerült olyan programot összeválogatniuk, amely a közönség megelégedésére szolgált. Az új lemezük, immár a Napalm Record gondozásában megjelent Built To Last egészen jól sikerült, több emlékezetes nótával, amik ordítanak azért, hogy az élő műsorba kerülhessenek.
Természetesen egy 10 nagylemezre rúgó életműből bőven lehet válogatni, így a svédek nem csak az új lemezüket mutatták be, hanem a korábbi korongokról is egy szép merítést tettek. 2015-ben ugyanitt egy letaglózó erejű koncertet adtak, pedig akkor nem számítottam tőlük ekkora bulira. Ma viszont már voltak elvárásaim ebből következően, szerencsére a mai koncert is remekül sikerült. Ráadásul teltházas lett a rendezvény, amire szerintem szintén nem számított senki. A klasszikus heavy metal és a Hammerfall erejét tehát nem lehet kisebbíteni.
Az indításként felcsendülő Hector´s Hymn után máris egy régi sláger, a Riders Of The Storm hangzott el, a közönség pedig azonnal belekezdett a tombolásba. Szerencsére hangzásbeli hiányosságok nem voltak, a gitárok jól szóltak, Joacim éneke is rendben volt, tisztességesen dörrent meg a koncert. Ezen a bulin az új dalok is működtek a tavalyi lemezről, az ököllengetős Bring It! és a valamivel később elhangzó Dethrone And Defy ugyancsak tetszett a közönségnek.
De voltak régebbi dalok is, mint a 2005-ös keltezésű Blood Bound, a 2009-es Any Means Necessary és a 2000-es Renegade. Ők képviselték a Chapter V: Unbent Unbowed Unbroken, No Sacrifice - No Victory és Renegade albumokat.
A közönség nagy örömmel fogadta a Crimson Thunder lemez címadó dalát, valamint elhangzott sokak kedvence, a Last Man Standing, a ´98-as Legacy Of Kings albumot pedig a Let The Hammer Fall képviselte.
Messze volt még a vége, a közönség pedig különösen lendületben volt, így a hangulat sem hagyott alább. A zenekarnál is pontosan látszott, hogy szó sincs hakniról, hanem nagy élvezettel, folyamatos vigyorok között rótták a deszkákat, mentek a cinkos összekacsintások, egymás szekálása is, szóval mindenki élvezte a bulit. Így el is lehetett hinni Joacim-nak, hogy mindig különleges várakozással tekintenek a magyar bulik elé, mert tudják, hogy a hangulat nálunk mindig biztosított.
Az új korongra is sikerült néhány azonnal énekelhető himnuszt összeszedni, ilyen volt a Built To Last, amit a közönség is együtt énekelt. Majd következett egy érdekes összeállítás. Az általában ritkán előkerülő debütalbumot, a Glory To The Brave-et nem akarta teljes mértékben hanyagolni a Hammerfall, annál is inkább, hiszen éppen a 20 éves évfordulóját ünneplik a lemez megjelenésének.
Sajnos az nem fért bele, hogy több teljes dalt lejátszanak, inkább néhány nótának a fontosabb pillanatait gyúrták össze egybe. Szerintem a rajongók jobban örültek volna, ha teljességében lejátszanak néhány ritka számot, viszont az is igaz, hogy így több régi dalba is belekóstolhattunk, de sor került ugyanerről az albumról a The Dragon Lies Bleeding és a grandiózus Glory To The Brave előadására is.
Közeledtünk a program végéhez, a Glory To The Brave átszellemült énekléséhez képest jöhetett egy pörgősebb tétel, az Origins, előkerült a Punish And Enslave, majd pedig visszatértünk az utolsó lemezhez, a Hammer High-jal. Ez a nóta is bizonyítja, hogy a Hammerfall még ma is képes slágereket, himnuszokat írni, amiket az egész terem együtt énekel. A Hammer High-t még csak tavaly óta ismerheti a nagyközönség, turnén is ez az első alkalom, hogy hallhattuk, mégis az egész Barba Negra klub együtt énekelt. Ennél több bizonyíték nem kell.
A 2014-es (r)Evolution album is jól sikerült, a tavalyelőtti koncert jó betekintést adott róla. Most a japános témájú Bushido-t szedték elő róla, a legvégére pedig mi más kerülhetett, mint az ultimate Hammerfall sláger, a Hearts On Fire.
A svéd banda idén is remekül kiszolgálta a közönséget. Nem véletlenül lett teltházas a buli, a tradicionális heavy metalt még mindig az olyan bandák éltetik, mint a lendületes Hammerfall. A zenészek teljesítménye minden igényt kielégített, Joacim Cans pedig szimpatikus, kedves frontemberként hálálkodott a rajongóknak. Itt-ott azért feltűnt, hogy kicsit csal az énekel, néhány magasat elbliccelt, de ez egyáltalán nem volt zavaró. A közönség énekeltetését is magas szinten művelte, de ebben a nagy óóó-zást kiváltó Hammerfall himnuszok is segítségére voltak.
A másik jellegzetes forma a szúnyog alkatú Oscar Dronjak, aki továbbra sem látta még be, hogy iszonyú fura rajta ez a lehetetlen szőke hajzat. A gitármunkája és szólói természetesen elsőrangúak voltak, a lényeg viszont ez. Az mondjuk különösen vicces volt, hogy az olykor egyébként is pöröly alakú, speciális gitáron hegesztő Oscar-nak egy-egy dal végén bevittek egy tökugyanolyan formájú pöröly-gitárt, amit heroikus pózban a feje fölé emelt egyszer, majd adta is vissza a technikusnak... Ennyi pózolás belefér (mégis egy Hammerfall koncerten vagyunk, haha!), de nem lett volna tökéletesen alkalmas erre a nyakában lógó pöröly-gitár is!?
Johan Koleberg személyében új dobost avatott a Hammerfall, aki precízen hozta az ütemeket. A dobmunka és maga a dobos személye sosem volt különösebben hangsúlyos a bandában, de azért jó tudni, hogy a zenekarban 15 évet lehúzó Anders Johansson széke jó ülep alá került. Pontus Norgren már jól bejáratott bútordarabbá vált a csapatban, ő nem egy showman típus, de a gitármunkáját magas szinten oldotta meg.
Egy Hammerfall koncerttől nem kell óriási csodákat elvárni, egyedül az az elvárás, hogy egy jó hangulatú, pörgős, éneklős buli legyen az eredmény, erőteljes hangzással, a legemlékezetesebb dalokkal. Ez a mai napon teljesült is, így azt hiszem, hogy a következő Hammerfall bulit már egy nagyobb helyre kellene majd szervezni (közben kiderült, a zenekar az idei Rockmaratonon is jelen lesz), mert a mostani jelenlévőkre minden bizonnyal legközelebb is számítani kell. Talán a dalválasztás miatt a 2015-ös koncertjük valamivel jobban tetszett (ma azért kemény volt, hogy a legjobb korongnak számító Legacy Of Kings albumról csak az egy szem Let The Hammer Fall hangzott el, sehol egy Heeding The Call például...), de a Built To Last korong lemezbemutatója is tökéletesen működött.
13:01
