hosting: Hunet


  cikkekfotók        
beszámoló [koncert]  2016. december 28. szerda   17:25
nincsen hozzászólás

szerző: Morello
Headbanger´s Ball Tour 2016 – Iced Earth, Ensiferum, Kataklysm, Unearth
2016. december 19, Barba Negra klub

  A 2016-os év talán legerősebb turnécsomagja volt a Headbanger´s Ball turnéja, amelyre az Iced Earth, Ensiferum, Kataklysm és Unearth zenekarokat rántották össze. Ugyanakkor tekinthetjük is mindezt egy tiszteletadásnak a legendás heavy metal műsor, a Headbanger´s Ball irányába, illetve akár egy megemlékezésnek is egy szebb korra, amikor még az MTV (nevéhez méltóan) zenét sugárzott és nem hulladékot...
  Érdekessége a turnénak, hogy mind a négy fellépő eléggé különböző műfajokban mozog a metal zenén belül, ugyanakkor mindegyikük saját műfajának legfelső ligájába tartozik. Ezért is volt óriási fegyvertény ezt a felállást összehozni. És ma már nincsenek olyan éles határvonalak az egyes stílusok között, mint mondjuk 20-30 éve, így egyáltalán nem jelentett gondot, hogy változatos, széles érdeklődési körű közönség jelenjen meg a mai estén, de hát valahol épp ez volt a cél. Biztosan voltak olyanok, akiknek egyik-másik zenekar már nem fért bele az ízlésébe, de akik szeretik a villanygitárok hangját, a kétlábgép vérforraló lendületét, az intenzív, kemény, de dallamokkal is bőven dúsított zenét és annak hangulatát, azoknak mindenképp érdemes volt legalább alapszinten megismerkedniük a fellépők mindegyikével.
  
  Az amerikai metalcore kiválóság, az Unearth elég komoly periódust futott nálunk a 2000-es évek végén, sokszor el is látogattak hozzánk, aztán egy kicsit eltűntek szem elől. Bár szép sorban jöttek az újabb albumok, az igazi csúcsnak ma is a 2004-es The Oncoming Storm és a 2006-os III: In The Eyes Of Fire lemezek számítanak. Ma nem volt túlságosan sok idejük, de azért igyekeztek egy áttekintő jellegű merítést tenni az életművükből.
  A programjukra igazából nem lehetett panasz. Játszották a diszkográfia kötelező darabjait, mint a Giles és a This Lying World, a legutolsó (2014-es) lemez is beköszönt a The Swarm-mal, sőt igazi kuriózumként legelső nagylemezüket, a 2001-es The Stings Of Conscience-t is felidézték az Only The People erejéig. Az előadásuk második felére is jutottak bőven slágerek, mint a súlyos The Great Dividers, a Watch It Burn a 2011-es korongról, az elmaradhatatlan Zombie Autopilot, a legutóbbi Watchers Of Rule lemez egy másik nótája, a Never Cease, végül pedig a dallambombákkal operáló My Will Be Done hangzott el.
  
  Az Unearth zenéje és a metalcore műfaj mindig is az intenzitásáról, a közönséget felpörgető vad hangulatról volt híres, ugyanakkor tudni lehetett, hogy ebben a turnéfelállásban nem az ő célközönségük lesz elsősorban jelen és nyitóbandaként nem náluk lesz minden bizonnyal a legforróbb a hangulat. De még ehhez képest is egy kissé tompán, laposan kezdett a csapat, pont az az intenzív őrület hiányzott, amit a 2000-es évek végi itthoni koncertjeiken megszoktunk tőlük. Igaz, ebben a hasonlóképpen tompa, életlen hangzás is szerepet játszott. A közönség is inkább csak várakozó állásponton figyelte az előadást, Trevor Phipps-ék pedig előadták amit kellett, de a hangulat nem állt melléjük.
  Egészen a koncert kb. közepéig. Akkor egy kicsit tisztult már a hangzás és kezdett jobban kijönni az Unearth zenéjének ereje. A közönség is kezdte elkapni a fonalat, egyre sűrűbb lett a headbang és az ököllengetős biztatás. Szóval a végére az Unearth mégis megnyerte magának a jelenlévőket, talán pont akkorra kezdett volna kialakulni az igazi hangulat, amikorra sajnos letelt a játékidejük.
  
  A csapat beugró dobossal játszott, pont az a jellegzetes arcszőrzetű Jordan Mancino dobolt, aki a csúnya véget ért As I Lay Dying zenekarból lehet ismerős. De a banda összeszokottságán ez abszolút nem látszott. A basszusgitáros Chris O´Toole leginkább a pólójával vonzotta a tekinteteket, amely egy az egyben a Manowar – Kings Of Metal albumát mintázta, mindössze Unearth felirattal (ilyet egyébként a pultnál vásárolhatott is, akinek tetszett). A két gitáros, Buz McGrath és Ken Susi feleltek elsősorban a csapatra jellemző melódiákért és jól kidolgozott gitárszólókért. Eljátszották amit kellett, ugrálásban sem volt hiány, de pont az a csibész bolondság hiányzott a színpadi kiállásukból, ami korábban mindig megvolt. Talán az idő előrehaladtával elkezdett benőni a fejük lágya?
  A frontember, Trevor Phipps jól kommandírozta a gárdáját. Nem sokat beszélt mellé, inkább a zenére koncentráltak. Valahogy viszont fáradtnak hatott az énekes hangja, nem éreztem, hogy topon van. Különösen a koncert első felében volt feltűnő, mennyire egysíkúan kiabál Phipps, amikor még elsősorban a vokál és a dob dominálta a hangzást. Persze metalcore stílusa ellenére pont az Unearth-től nem várom, hogy Phipps dallamos énekkel színesítsen (ehhez olykor-olykor Ken Susi vokálja is épp elég), de korábban azért markánsabb, erőteljesebb hangra emlékszem tőle.
  
  Az Unearth végére már szemlátomást hangulatba jött a közönség, a Kataklysm pedig a maga brutalitásával az este legsúlyosabb koncertjét adta. Igaz, ehhez az is kellett, hogy ők az első pillanattól kezdve szóltak, mint az ágyú. A kanadaiak szintén rövidített programot játszottak, amelyben az utolsó pár korongjukat vették napirendre. Úgy tűnik, a régi, 2002 előtti számok már teljesen kiestek a repertoárból. Sőt, meglepő módon már a közmegegyezésesen legjobbnak számító Shadows & Dust albumról sem játszottak egy hangot se! Ez lehet, hogy sok rajongót felháborított.
  A mai program a legutolsó, Of Ghosts And Gods lemezről szólt elsősorban, és mivel elsőrangúan sikerült, remek riffekkel és dallamokkal operáló alkotás született, ezt bizony nem lehetett indokolatlannak nevezni.
  
  Az olyan bivalymódra megszólaló tételek, mint a Breaching The Asylum és a The Black Sheep abszolút igazolták az új album erősségeit. Súlyos riffek, fülbemászó gitármelódiák, durva ének, határozott dobtémák. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni, mennyire visszaszorultak a csapatra jellemző legendás „gravity blastbeat”-ek, sőt Maurizio hörgős/károgós énekstílusából az utóbbi is eltűnőben van. Mindez talán sok rajongót homlokráncolásra késztet, viszont a Kataklysm még így is annyira megalázóan jó, emlékezetes, ütős dalokat ír, hogy képtelenség bármit is felróni nekik.
  A legrégebbi dal a 2004-es As I Slither volt, de a Serenity In Fire albumról is csak ennyi jutott mára. Innentől az olyan slágerbombák hangzottak el, mint a Taking The World By Storm és az At The Edge Of The World. A szintén óriási In The Arms Of Devastation albumról ma egy egészen ritka szám került elő, az It Turns To Rust. Úgy tűnik, a Kataklysm mindegyik turnéján elsüt egy-egy nem túl bejáratott nótát, most ez volt soron.
  
  Szintén nem annyira gyakori a Blood In Heaven a 2008-as Prevail lemezről, de ez is nagyot szólt. Elhangzott még az utolsó korongról a Thy Serpents Tongue, az igazán súlyos Crippled & Broken 2006-ból, illetve zárásként az előzőkhöz képest légiesnek mondható The World Is A Dying Insect. Ez a dal egészen érdekességnek számított a koncertprogramban, ugyanakkor én nem koncertzáróként húztam volna elő.
  Egyértelműen a Kataklysm adta a legsúlyosabb bulit ma. Azért annyit hozzá kell tenni, hogy a bombasztikus hangzáshoz az is hozzátartozott, hogy olykor gitársávokat is alájátszottak a zenészeknek. Ez J-F Dagenais esetenkénti gitárszólóinál volt nagyon feltűnő. Persze értem én, hogy profizmus mindenek felett, de mindig irritál, amikor a rock/metal lényegének számító élőzene látványosan háttérbe szorul.
  Ettől még a csapatra természetesen semmilyen panasz nem lehet. Megalázóan jól játszottak, Dagenais és Stéphane Barbe sűrűn előtérbe léptek az emelvényre és lóbálták a hajukat, mintha nem lenne holnap. Maurizio Iacono pedig karizmatikus frontember, aki még a sokféle zenei ízlésű megjelenteket is képes volt egységbe forrasztani. Lelkesítő kommentárjait nem vitte túlzásba, ők is inkább arra koncentráltak, hogy minél több dalt belesűríthessenek a programba. A 2014-ben csatlakozott Oli Beaudoin pedig fix tag lett a dobok mögött, aki lejátszott mindent, amit kellett.
  
  A Kataklym-hez hasonlóan az Ensiferum is sűrű vendég nálunk, idén és tavaly is volt már jelenése Budapesten a finn huligánoknak. Így tőlük túl sok meglepetésre nem kellett számítani. Ez a csapat is az utolsó lemezét, a tavaly megjelent One Man Army-t állította középpontba. De ahogy a korábbi koncerteken is tapasztaltam, a lemezen egészen jól működő friss dalok élőben nem minden esetben viszik a pálmát. Különösen a régebbi termésekkel összevetve.
  Ez persze semmit nem vont le a hangulatból, mert az Ensiferum mindig is jó koncertbanda volt, a közönség pedig már nagyon várta a sorra érkező pörgős, zúzós dalokat. Az élményt csak az rontotta le, hogy igen pocsék hangzást kaptak osztályrészül a finnek. A gitárokat maximum csak sejteni lehetett, a mélyek domináltak az egész koncert alatt. A legtöbb esetben az első 2-3 számig szokott eltartani, amíg a hangmérnökök korrigálják a hangzásbeli nehézségeket, ez esetben viszont mindvégig gyengén szólt a buli. Sajnos emiatt nem is volt az igazi az élvezeti érték.
  
  Pedig a társulat kitett magáért, különösen a basszeros Sami Hinkka, aki mindvégig fanatizálta a közönséget. Mondjuk a basszusmunkáját olykor kissé elhanyagolta, mert néha többet kalimpált a kezével a közönségnek, mint gitározott. Az általában szürke eminenciásként viselkedő Markus Toivonen is egészen megtáltosodott, sűrűn körbeszaladgálta a színpadot, olykor még az AC/DC-s Angus mozgását is imitálta. Tőle eddig nem volt jellemző az efféle lazaság. Valaki viszont szólhatna neki, hogy immár egy apró tincsen kívül nincs mit ráznia, hiába pörgeti már megszokásból a fejét...
  Az immár teljes jogú taggá előlépett harmonikáslány, Netta Skog viszont szinte második frontemberként mozgott a színpadon. Örökké mosolygó pofijával hol itt, hol ott tűnt fel, kedvesen illegette magát, incselkedett a közönséggel. Szinte csak a vokáloknál ment hátra a helyére. Sokkal elevenebb jelenség a színpadon, mint az általában biodíszletként szolgáló korábbi Ensiferum-os lányok.
  
  Petri Lindroos üvöltéseiből nem túl sokat lehetett hallani, inkább a tempók domináltak a mai koncertjükön, ebbe tudtak a rajongók kapaszkodni, mintsem a jól kihallható nótákba. Nem játszottak túl sok számot, az eléggé semmitmondóra sikerült From Afar kezdés után jött a Warrior Without A War, az Unsung Heroes album leginkább értékelhető tétele, az In My Sword I Trust, a diszkós betéttel megbolondított Two Of Spades, majd szintén az utolsó lemezről a Heathen Horde. A hangulat inkább az ez után következő dalokra kezdett csúcspontjára jutni, ehhez kellett a gyors Twilight Tavern, a még gyorsabb Ahti és a közös éneklésben erős Lai Lai Hei. Ennyi volt mára, és szerintem ezzel a programmal a rajongók nem lehettek igazán elégedettek.
  Az első lemezről semmit nem játszottak, az Iron-ról is csak a zárószám került elő, még az elmaradhatatlannak hitt címadó sem. A Victory Songs album is többet érdemelt volna egy dalnál. Míg a Kataklysm-nél ezt nem bántam, az Ensiferum-nál egy kicsit túl sok volt az újabb keletű dal, a kétségbevonhatatlanul karakteresebb régiek kárára. A rajongók persze odatették magukat, a hangulat mindvégig jó volt, de nekem a korábbi Ensiferum bulik jobban tetszettek.
  
  Az Iced Earth-t már sok rajongó türelmetlenül várta, ők számítottak a mai este főbandájának. De még ezzel együtt sem játszott teljes programot az amerikai csapat, noha az előzőkhöz képest ők kapták a legtöbb játékidőt. Hosszas ínség után az utóbbi években már többször látható volt nálunk az Iced Earth, 2-3 évente biztosan számíthatunk az érkezésükre. Az ő felállásuk sosem az állandóságról volt híres, most azonban meglepőnek hatott a már majdnem 10 éve ott gitározó Troy Seele távozása. Így ma a helyére érkező Jake Dreyer-nek kellett bizonyítania.
  A csapat többi része már összeszokott gépezetnek számított, a zenekart vaskézzel irányító Jon Schaffer-től nem is lehet másra számítani. Az ő életművükből bőségesen összejön egy remek koncertprogram, ma nagyjából a biztosra mentek.
  
  Mondjuk pont az első dal nem volt tipikusnak mondható, hiszen a még meg sem jelent legújabb nagylemezt harangozták be a Great Heathen Army című nótával. Nos, engem elsőre nem győzött meg különösebben, és ez nem csak az ismét elég torzan indító megszólalásnak volt köszönhető (ezúttal is a mélyek szóltak túlzottan erősen). Inkább a legutolsó albumot, a Plagues Of Babylon-t juttatta eszembe a hosszával, komplex témaváltásaival, de ennek ellenére kevés emlékezetes pillanattal. Nem sokra rá pont a Plagues Of Babylon dal is elhangzott, amire ugyanez volt igaz.
  Persze nem akarok ezzel még túl sok következtetést levonni az új lemezt illetően, mert az Iced Earth azért mindig is jól kidolgozott minőséget szokott szállítani, még ha nem is mindegyik albumuk volt igazán legendás. A koncert további részében elhangzó dalokat viszont bátran nevezhetjük annak, ezzel az immár hangerejüket is fitogtató rajongók szintén egyetérthetnek. És szerencsére a hangzás is megemberesedett 2-3 dal után.
  
  Az olyan számok, mint a Burning Times, I Died For You, Vengeance Is Mine, My Own Savior, The Hunter, mindenképpen klasszikusoknak mondhatók, a klub pedig zengett a közönség énekétől. Stu Block szinte el se akarta ezt hinni, nem győzött hálálkodni a magyaroknak az elképesztő énekteljesítményért. A fentiek közé a 2011-es Dystopia album három tétele, a Dystopia, V és a Boiling Point is remekül beékelődtek, ezt a korongot is bátran lehet mesterműnek tekinteni. Szerintem valami ilyesmi szintet várnának a rajongók az új lemeztől is, nem olyat, mint a túlnyújtott Plagues Of Babylon.
  Nagyon hamar elrepült az idő, pedig nem játszott keveset a csapat, igaz túlságosan sokat sem. Hátra volt még egy régi morcos dal, a Pure Evil és egy örök klasszikus, a Watching Over Me. Ez fért bele a Headbangers Ball programjába. Mindenesetre nagyon meglepő az elmaradhatatlannak hitt Melancholy kimaradása, valamint fájlaltam, hogy a Ripperes lemezekről semmit nem játszottak. Pedig legalább egy dalt meghallgattam volna az (ez esetben) elnyújtottságában is briliáns The Glorious Burden-ről.
  
  Az Iced Earth motorja kétségtelenül Jon Schaffer, a fejkendős gitáros ma is rendületlenül hozta a karcoló riffeket. Az új tagot, Jake Dreyer-t viszont nem éreztem annyira karakteresnek, mint elődjét. Igaz, a sóbálványhoz hasonlatos Troy Seele-lel ellentétben ő sokat mozgott és rázta a haját, viszont valahogy nem éreztem olyan gördülékenynek, magától értetődőnek a szólóit. De lehet, hogy csak időt kell hagyni neki, hogy beleszokjon, belesimuljon az Iced Earth-be a maga stílusával.
  A doboknál Brent Smedley már rutinos játékos, megbízhatóan hozta az alapokat. A leglelkesebb, legintenzívebb zúzást viszont kétségkívül a basszusgitáros Luke Appleton hozta a színpadon. Nem mehet annyira rosszul a szekér az Iced Earth-nek, a legutóbbi találkozó óta mintha kicsit kikerekedett volna a bőgős...
  Stu Block pedig a tőle megszokott módon remekelt. Az Iced Earth-ben megszokott keserédes hangulatú énekstílust tökéletesen prezentálja és még a sikolyok is mennek neki. Remek frontemberi teljesítmény fűződik a nevéhez és szemlátomást remekül érzi magát az Iced Earth soraiban és Schaffer-ékkel egy színpadon.
  A koncert (és egyúttal a turné) végén a Schaffer-nek való hálálkodást, az előtte való letérdelést, leborulást a deszkákon talán már egy kicsit túlzásba vitte. Bár tőle maximálisan őszintének hatott a rajongásig való tisztelet és megbecsülés a főnök iránt, de a bennem lakozó kisördög miatt valahogy mindvégig ezt hallottam ki a mondandójából: „Öreg, imádlak-szeretlek, te vagy a testvérem, te vagy a mindenem – kérlek, ne rúgj ki a turné után!”
  
  Ez volt a Headbangers Ball műsornak emléket állító turné, négy kifejezetten erős, a maguk ligájában elsőrangú koncertbandával. Mindenképpen az Iced Earth magával ragadó műsora vitte a prímet, nekem viszont a Kataklysm bivalyerős aprítása zárkózott fel a második helyre. Az első fellépő, az Unearth metalcore zúzása is nagyon tetszett, az Ensiferum előadását viszont ma nem éreztem annyira erősnek. Jobb hangzással, változatosabb setlist-tel ez is nagyobban üthetett volna, mert a hangulat egyébként náluk is működött.
  Ha már egy ilyen turné volt ez, talán csak egyedül a Headbangers Ball-t, mint olyat hiányoltam a mai estéből. A címadáson kívül ez egy igazi megemlékezés lehetett volna. A koncertek szünetében mehetett volna a kivetítőn a műsort történetéből pár szemelvény, néhány legendás interjú részlet, pár fontos klip, ami a Headbangers Ball-nak köszönhette felemelkedését, nyilatkozatok vagy ilyenek. Ez jelentett volna még egy plusz hangulati elemet, így viszont „csak” a kiváló koncertek maradtak.
  


Kulcsszavak:
  headbanger´s ball     iced earth     ensiferum     kataklysm     unearth 


Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó cikkek: 

Iced Earth, Ensiferum, Kataklysm, Unearth - Headbangers Ball

Iced Earth: MTV Headbangers Ball turné az Ensiferum, Kataklysm, Unearth társaságában

Ensiferum, Fleshgod Apocalypse

Netta Skog az Ensiferum tagja lett

Ensiferum, Fleshgod Apocalypse koncertek a Barba Negrában

 programajánló: 
2017. június 1.
Manowar programmal a Durerben a Ross The Boss (Dürer Kert - Budapest)
2017. június 9.
Ben Williams Budapesten
2017. június 13.
Simple Plan a Parkban
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Dream Theater - Images, Words & Beyond
Lacuna Coil, Infected Rain
Dark Tranquillity, Nailed To Obscurity, Watch My Dying
Flotsam And Jetsam, Dew-Scented, Izegrim és sokan mások
Scott Bradlee’s Postmodern Jukebox
Asking Alexandria
Anthrax, The Raven Age
VHK, New Model Army
Pretty Maids
Zorán Aréna 2017
Almanac, Gloryful
Tarja: The Shadow Shows turné
Hammerfall, Gloryhammer, Lancer
 kapcsolódó fotók: 

ICED EARTH - 2016. december 19. BARBA NEGRA - MTV HEADBANGER´S BALL TOUR 2016

ENSIFERUM - 2016. április 10. BARBA NEGRA MUSIC CLUB - RETURN OF THE ONE MAN ARMY

ENSIFERUM - 2016. december 19. BARBA NEGRA - MTV HEADBANGER´S BALL TOUR 2016

KATAKLYSM - 2016. január 24. DÜRER KERT - DEATH BY METAL VOL 2. FESZTIVÁL

KATAKLYSM - 2016. december 19. BARBA NEGRA - MTV HEADBANGER´S BALL TOUR 2016
 kiemelt 
Manowar programmal a Durerben a Ross The Boss
  
Június 1-én klasszikus Manowar programmal érkezik Budapestre a zenekar legendás egykori gitárosa, Ross The Boss

Good Charlotte a Budapest Parkban
Ben Williams Budapesten
Simple Plan a Parkban
Mastodon a Barba Negra Trackben
 friss hozzászólások 

Dark Tranquillity, Nailed To Obscurity, Watch My Dying (2)
Mike Portnoy szívesen csatlakozna a Dream Theater - Images, Words & Beyond turnéjához (1)
Lacuna Coil, Forever Still, Genus Ordinis Dei (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 autumn    tales from the grave in space    neurasthenia    gary moore    battle beast    the slot    beatles    road    karma to burn    tobias sammet    letlive    vittula    slayer    trafó    superbutt    szilvási gipsy folk band    bloody roots    john sykes    sziget 2009    thor    keepers of jericho    wakachuka    indiana jones    annihilator    tyson  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2017 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!