beszámoló [koncert] 2016. november 24. csütörtök 14:23
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloOverkill, Crowbar 2016. november 17, Barba Negra klub
Kedden Amaranthe, szerdán Obituary / Exodus, csütörtökön meg Overkill / Crowbar. Hát ezt nagyon durván sikerült összehozni. Bízom benne, hogy senki nem vet meg érte, hogy csütörtökön amikor hazaértem, gyakorlatilag fejjel előre bezuhantam az ágyba és aludtam. Ezért szépen sikerült minden előzenekarról lemaradni, pedig ez esetben még kíváncsi is lettem volna a Shredhead és a Desecrator előadására. Igaz, egybehangzó vélemények szerint meglehetősen semmitmondó, átlagos thrash-elést hallhattunk tőlük.
A Crowbar-ra már szerencsére beértem, Kirk Windstein-ék pedig nem is okoztak csalódást. Annyira nem az én világom ez a lomha, mocsárszagú sludge muzsika, de hogy a Crowbar ennek a műfajnak a csúcsán csücsül, azt nem lehet kétségbe vonni. A mai előadásuk is tanítani való volt. Legfőképpen a hangzás, ugyanis ahol én álltam, erősen, nyersen, de mégis kristálytisztán szólt az egész produkció. Különösen a nemrégiben visszatért alaptag, Todd Strange basszusa csengett-bongott gyönyörűen. Rég hallottam ennyire jó, tiszta basszushangzást.
A Crowbar-tól persze nem kell nagy megfejtéseket várni. Nem egy túlbonyolított muzsika, de a hangulata és a súlyossága mindenképpen magával ragadó. Kirk Windstein szemmel láthatóan élvezte a bulit, nagy átéléssel nyúzta a gitárt és a közönség ovációjával is elégedett volt. Néha szónokolt is egy kicsit, ami nagyjából a bajsza alatt elmormogott, összefüggéstelen motyogásnak tűnt, de mint mondtam, nem a nagy szavak zenéje a Crowbar, hanem a hangulaté. Különösen szimpatikus volt, hogy a tagok még a koncert után is ott bratyizgattak a közönséggel.
Meglehetősen oldschoolra vették a figurát, az All I Had (I Gave), High Rate Extinction, To Build A Mountain, The Cemetery Angels, Walk With Knowledge Wisely, Conquering dalok után került csak elő a Plasmic And Pure az idei lemezről, de a végére a Planets Collide és Like Broken Glass nótákkal ismét a régmúltba eveztünk vissza.
Egy vagy két Crowbar bulin voltam eddig, de ez a mai előadásuk egyértelműen a legjobb volt tőlük az általam látottak közül. Nem leszek továbbra sem habzószájú rajongójuk, de azt bárkinek elismerem, hogy első ligás sludge muzsikát rejt a banda életműve.
Az Overkill agresszív thrash műfaja már sokkal közelebb áll hozzám, ráadásul ez a csapat is arról híres, hogy élőben képtelen hibázni. Két ilyen nagyság egy koncerten pedig maga a tökély. Most a New Jersey-ben honos brigádon volt a sor, hogy tovább emelje a est fényét.
Akár lehetett volna ez egy dedikálós este is, ahol a rajongók az újonnan vásárolt, The Grinding Wheel című friss Overkill albumot szorongatva dedikáltatnak kedvenceikkel, ehelyett viszont csak maximum az öklüket szorongathatták. A novemberre ígért új album megjelenése ugyanis eltolódott jövő februárra. Így tehát lemezbemutató turnéról sem beszélhetünk, a banda kénytelen volt az eddigi életművel beérni.
Nem mintha ezzel egyetlen rajongónak is problémája lett volna, hiszen az 1980-as megalakulás óta számtalan elsőrangú, ütős koncertnóta született, az Overkill viszont azon kevés metal banda egyike, akiknél valóban érdemes az új album megjelenésére várni. Mert náluk nem csak a párás szemmel nosztalgiázós klasszikusok, hanem a vadiúj nóták is mindig megütik a mércét. Vagyis sokakkal ellentétben, ha 5-6 friss számot is beiktatnának a koncertprogramba, azzal sem csökkenne a lendület. Csak szemléltetésképpen, a 2010-es Ironbound lemezük egy bivaly megszólalású, tökéletes mestermű és a rá következő The Electric Age és White Devil Armory albumok is nagyon jól sikerültek.
A mai fellépésük más szempontból is különlegesnek ígérkezett. A csapat tagsága már igen régóta stabil, azonban a mostani turnén beugrósokkal kellett dolgozniuk. Ron Lipnicki dobos nem tudott eljönni erre a körútra, a helyén Eddy Garcia ütött, aki már máskor is kisegítette az Overkill-t. Illetve valamiért Dave Linsk gitáros sem indult el a bandával közösen, esetében a Grip Inc.-ből ismerős Waldemar Sorychta helyettesített. Érdekes lett volna ebben a felállásban látni az Overkill-t, biztos hogy nem mindennapi bulit adtak volna.
A színpadra lépéskor viszont mégis ott vigyorgott a jobb szélen Dave Linsk, szóval a jelek szerint a magyarországi koncertre már ismét képes volt csatlakozni a társaihoz. Nem azért, kíváncsi lettem volna Waldemar Sorychta produkciójáról is, de azért megkönnyebbülés volt ez, mert személy szerint nagyon bírom Dave Linsk karakterét és stílusát. Mégiscsak ő az, aki hozzátartozik az Overkill-hez.
Amilyen szépen szólt a Crowbar, olyan pocsék hangzással indult el az Overkill. Zajos, kásás, aránytalan megszólalást kaptak, a feszes riffek, a finom szólók egészen összefolytak. Nem volt azért élvezhetetlen, de egészen a buli feléig kellett várni, amíg sikerült egy normálisabb keverést előállítani, az előadás második fele már normálisabban szólt.
Mindez persze a zenekar teljesítményére nem volt hatással, különösen az örökmozgó Bobby ´Blitz´ Ellsworth-re és a mogorván, de mégis nagy átéléssel pengető D.D. Verni-re gondolva. Az Overkill két motorja a mai napig fáradhatatlanul űzi-hajtja a bandát, termelik az újabb dalcsokrokat és szerencsére a minőségben sem kell csalódnunk. Élőben pedig mindig is legendásan jó volt az Overkill.
17 nagylemezből pedig bőven lehet válogatni a koncertprogramra. Azt azért el kell mondani, hogy a klasszikus időszakot tekintve nem igazán szokott kísérletezni az Overkill, jellemzően ugyanaz a 6-7 nóta szokott előkerülni. Ma viszont – a kötelezők mellett – néhány nem várt tétel is napirendre került, amelyek ráadásul különösen erősre sikerültek.
Kezdték a programjukat a hivatalosan legutolsó albumnak minősülő White Devil Armory lemez definitív tételével, az Armorist-tal. Majd egy óriási ugrással vissza a kezdetekbe, 1985-be a Rotten To The Core erejéig. Eleinte váltogatták az időszakokat, a frissnek ható, 2012-es Electric Rattlesnake-ről ismét a ´80-as évekbe ugrottak a Hello From The Gutter-rel és a himnikus In Union We Stand-del. Azért persze muszáj volt a kiadás előtt álló lemezből is megcsillantani valamit, erre megfelelő volt az Our Finest Hour, amit már ismerhettek a rajongók.
Innentől viszont az oldschool-é lett a terep, ráadásul nem is olyan evidens dalokkal. A debütalbum, a Feel The Fire két kiváló nótája, a Hammerhead és a Feel The Fire nagyot ütöttek, különösen az előbbi. A ´85-ös korong pillanatai után az 1991-es Horrorscope albumnál időztünk el, a Coma és az Infectious erejéig. Ez a lemez is sokkal több figyelmet érdemelne, mert kiváló alkotásról van szó. Az Overkill-től sosem álltak távol a feldolgozások, ezúttal a Thin Lizzy-féle Emerald-ot tűzték programra.
Én sokkal több dalt el tudnék viselni a második (harmadik?) aranykort jelentő Ironbound lemezről, ezúttal csak a címadót hallottuk. Volt viszont az ordas zúzásba fajuló, kimaradhatatlan Elimination és az Overkill koncertek mindig csattanós zárását jelentő Fuck You. Mára ez volt a program, remélem a legközelebbi alkalommal már a The Grinding Wheel lemezzel is mélyebben megismerkedhetünk.
A csapat természetesen ezúttal is megállíthatatlan volt a színpadon. Ámulatba ejtő, ahogy a sipító hangú Blitz 57 évesen is őrült módjára rohangál a deszkákon, űzve-hajtva a társait. Tudja is magáról, hiszen még hergelte is a közönséget, bokszolós állást felvéve, hogy ´gyertek csak, nagyapó szétrúgja a seggeteket´! Mit nem adnék, ha ilyen koromban nekem is hasonló kondim lenne, mint Blitz-nek...!
A szürke eminenciás D.D. Verni inkább a vokálozásban segédkezett, az ő basszusjátékát igazán csak a koncert vége felé lehetett jobban kivenni.
A két gitáros, Derek Tailer és Dave Linsk pedig remekül osztozott a témákon, nagy átéléssel játszottak ők is. 2000 óta működik már az Overkill-ben ez a gitáros páros és pont ezért is örültem, hogy Linsk jelen volt a mai állomáson, mert ők nagyon érzik egymást Tailer-rel. Hátul Eddy Garcia nem játszott különösebben látványosan, de azért hálásak lehetünk neki, hogy kisegítette az Overkill-t.
Egy olyan bivalyerős páros, mint az Overkill és a Crowbar, egyértelmű hogy nem okozhatott csalódást. A Crowbar masszív megszólalása, bólogatásra ingerlő nótái és a tagok közvetlensége hozta az egyik csúcspontot az estén, a másikat pedig az Overkill, akik szokás szerint lehengerlők voltak, sajnos egy kicsit gyenge hangzás mellett. Hát ennyi volt mára. Ha nem bánjátok, most ismét megyek aludni, mert ez a kedd-szerda-csütörtöki nap már tényleg kivette a zoxigént...
14:23
