magazin [fesztivál]  2016. október 12. szerda   04:22

nincsen hozzászólás

  Október 21-én a Müpa Fesztivál Színháza két, a hagyományos operaműfaj kategóriáival nehezen jellemezhető hangszeres színházi (stage music) mű ősbemutatójának ad otthont Máté Gábor rendezésében, többek között Fullajtár Andrea, Meláth Andrea és Cser Krisztián előadásában a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál keretében. Az alkotások a magyar zenei élet egyik legaktívabb és legkeresettebb résztvevőjének, Tihanyi Lászlónak a legújabb művei. A zeneszerzővel beszélgettünk a készülő előadásról.
  
  A Fehér rózsa és a Vörös izzás című darabjait eddig nem láthatta a közönség, egészen friss szerzemények, ráadásul különleges a műfajuk is. Mesélne erről a hangszeres zenét, éneket, prózát és táncot ötvöző előadásról?
  
  Kevés alkalom nyílik az ilyen típusú darabok bemutatására, mert bár ahhoz képest, hogy nagyságrendekkel olcsóbbak, mint egy klasszikus, kőszínházi opera, a műfaj kísérletezőbb jellege miatt mégis inkább fesztiválokon van lehetőség arra, hogy megvalósuljanak. Magyar nehezen besorolható műfajról van szó ugyanis. Nyugaton a stage music gyűjtőfogalommal nagyjából pontosan leírható, itthon már hallottam rá a szemi-opera elnevezést, de alapvetően mégis más, mint az opera. Érdekes, hogy máig mennyi bizonytalanság van a besorolása körül, holott ez a műfaj már legalább száz éves: nagyjából Sztravinszkij A katona története című darabja óta beszélhetünk a megjelenéséről. Egyfelől színpadot igényel, másfelől igyekszik tágan értelmezni az előadási lehetőségeket, bátran használja a prózát, a hangszeres zenét és az éneket is, sőt például a most bemutatásra kerülő Vörös izzás című darabomban egy mozgásszínházi produkció is meg fog jelenni.
  
  A Fehér rózsa egy személyes, családi drámát mutat be, a Vörös izzás pedig a japán mondavilágba kalauzol minket. Hogyan találták meg ezek a történetek?
  
  A Fehér rózsa egy családi dráma története. Nagyon régóta munkált bennem, voltaképpen egy házasság jó szándékú, de sorozatos félreértéseit szerettem volna megkomponálni, olyan feloldhatatlan ellentétek fonalát, amelyek óhatatlanul drámába torkollanak. Sokáig kerestem szövegeket, amelyek pontosan leírják ezt a szituációt, és persze találtam is sok mindent, de újra rájöttem, hogy itt mégsem a történet a fontos. Az ilyen típusú zeneműveknél a történetet a lehető legszűkebbre kell redukálni, csak azokra a momentumokra kell szorítkozni, amelyek zeneileg megragadhatók. Ha komplett drámákhoz vagy regényekhez nyúltam volna, végül azoknak csak olyan kis szeletét tudtam volna használni, hogy a lényegük veszett volna el. Így sokkal egyszerűbbnek láttam, hogy magam írom meg a történetet, úgy ahogy az a zenét a legjobban szolgálja. Koncentrált, egészen sűrű szöveg jött létre, amely kétfelől, kétféle idősíkból jeleníti meg a cselekményt: az egyik a férj visszaemlékezése a házasságukra, a másik pedig a feleség múltban írt levelei egy elképzelt barátnőhöz. A forma ezáltal rengeteg hézagot hagy, amelybe színészek prózai részeihez bekapcsolódik egy férfi és egy női énekes előadása is. Ők azonban nem egyszerűen megismétlik azt, amit a színészek már elmondtak, hanem a narrációból kivett egyes szavakat halljuk újra. Ezek a még csak félmondatokká sem összeálló üzenetek sűrítve koncentrálnak rá a legnagyobb töltettel rendelkező mondanivalóra.
  
  Egészen balladai hangulatú mű jön így létre. Nem tart attól, hogy a néző számára esetleg nehezen lesz követhető?
  
  Ezekben a darabokban azzal kísérletezem, hogy hogyan áll össze egy csupán félig-meddig kimondott, jelzésszerűen bemutatott történetfoszlányokból építkező cselekmény egy komplett történetté, annak segítségével, hogy mindazokat az elemeket, amelyeket nem mondanak ki a színészek szó szerint, a zene jelenítse meg. Hiszen ebben a műfajban a zene ugyanolyan intenzitással, megjelenítő erővel vesz részt a cselekmény kibontásában, mint a kimondott szó.
  
  A Vörös izzás történetében még egy csavar van: Japánba helyezte a cselekményt.
  
  Igen, ennek a műnek a története kicsit kacskaringósabb. Hosszú út után találtam rá a japán tematikára. Alapvetően egy fiatal nő szerelmi csalódáson keresztüli áldozathozataláról szerettem volna mesélni. Elsőként a középkori keresztény tematikában kerestem ehhez történeteket, aztán az ókori görög és római szövegek felé orientálódtam. De ott sem találtam semmi olyat, amit igazán közelinek éreztem volna magamhoz. Ekkor fordultam az indiai majd a japán mondavilághoz és először itt is csak történettöredékek voltak, amelyek megfeleltek volna. Faramuci helyzet volt, mert minél jobban el voltam keseredve, hogy nem találom, annál inkább tudtam, hogy pontosan mit keresek. Aztán egyszer csak bevillant, hogy a japánoknak van két olyan mondája, amelyek összeollózásából létrejöhet az, ami nekem kell. Így választottam ki tizennégy ősi, japán haikut, amelyeket majd a nőt megtestesítő narrátor mond el a darabban. Emellé még egy másik szöveget választottam, egy részletet az ún. Lótusz szútrából, amely egy Japánban nagyon kedvelt buddhista irat. Arról szól, hogyan lehetséges a nirvána állapotának elérése egy nő számára is, amely elméletileg csak a férfiak számára lenne adott. Ezt a szakaszt a darabban egy hattagú kamarakórus fogja majd énekelni egy olyan énekstílussal, amely leginkább az európai gregoriánra hasonlít, parlando, elbeszélő stílusú énekszólam ez.
  
  Többször járt és dolgozott is Japánban, mi az, ami igazán megragadta ebben a kultúrában? Miért érzi magához közelinek?
  
  Rengeteg minden megfog Japánban: a világlátásuk, a valláshoz való viszonyuk például. Sehol máshol nem tapasztaltam eddig meg azt a számomra normálisnak mondható kapcsolatot a mindennapok és az emberek vallásos érzülete között, mint Japánban. Az emberek viselkedésében, gondolkodásában mindig van egy kicsi szakralitás, talán ezért tudnak gond nélkül összeegyeztetni vallásokat. Mindegy, hogy valaki egy sintoista vagy egy buddhista szentélybe tér be, teljes harmóniában vannak egymással. A japánok mindennapjaikban is egyfajta vallásos életet élnek, a szakrális életüket pedig meglepően világiasnak látom. Azt is lenyűgözőnek találtam, hogy az alapvetően betonból és üvegből épült Tokióban is elég húsz lépést tenni, hogy az ember egy olyan szentélyben találja magát, ahol teljesen ki tudja zárni a külvilágot. Akármilyen kicsi legyen is ez a kert, mindig van benne egy kis kőhíd, valahol víz csobog, egy pillanat alatt a belsőnkre tudunk koncentrálni. Az irodalmi érdeklődésemet pedig azért keltette fel a japán mondavilág, mert ezekben nincsenek olyan erős egymásnak csattanások, mint a nyugati irodalomban. Az elhallgatások, a csöndes, rezignált megállapítások, a befelé fojtott érzelmek dominálnak. Ezt közelebb éreztem magamhoz és ahhoz a mondanivalóhoz, amit a zenémmel át szeretnék adni. Egy dolgot azonban mindenképp szerettem volna elkerülni: a Vörös izzás nem turistalátványosság, itt nem egyfajta Japánimitálásról van szó, csupán arról, hogy a történetemet én most japán tájszólással mesélem el.
  
  Az is egészen egyedi, hogy mindkét darab esetében ön írta azok szövegkönyvét is. Miért alakult ez így? Kért esetleg tanácsot irodalmároktól, dramaturgoktól, hogy segítsenek a szöveg csiszolásában?
  
  Nekem mindig sajátos volt a viszonyom a vokális zenéhez: ha megnézzük, egyetlen dal sincs a vállalt kompozícióim között és ez nem véletlen. Hosszú ideig próbálkoztam, hogy rájöjjek, miért nem vagyok képes arra, hogy egy verset dallá formáljak. Azt figyeltem meg, hogy engem olyannyira megköt a vers ritmusa, szerkezete, hogy én azt maximum illusztrálni tudom, de ha ténylegesen fel akarom dolgozni, akkor egy olyan önálló struktúrát szegezek vele szembe, hogy végül megsemmisítem magát a verset. Az egyetlen vokális darabomat egy Virginia Woolf-regényből írtam, de ebben is mindössze hat mondatot használok a könyvből. Nekem a próza adja meg azt a szabadságot, amelyben ki tudom fejezni magam, de mégsem gondolkodom azokban az összefüggésekben, amelyekben egy irodalmi mű mozog. Autonómiára van szükségem, arra, hogy szabadon bánhassak a szöveggel. Egy irodalmár ezeket a szövegkönyveket mindig irodalmi műként tudja csak értelmezni, a két dolog pedig korántsem azonos. Egy zenei mű szövegkönyve teljesen más regiszterekben mozog. A zeneakadémián Sugár Rezső volt a tanárom, aki mindig azt vallotta, hogy egy opera librettója annál jobb, minél butább, minél primitívebb irodalmi szempontból. Elég csak megnéznünk a leghíresebb operákat, mindnek hihetetlenül alacsony színvonalú a szövegkönyve. Én azért ezt a kijelentést mindig is erős fenntartásokkal kezeltem. Mozarton és Monteverdin kívül, akik mindenek fölött állnak számomra, én mindig is olyan művek iránt érdeklődtem, mint A kékszakállú herceg vára, Debussy Pelléas és Mélisande-ja vagy Alban Berg Luluja. Vagy említhetném a François Mauriac regényéből született saját operámat is, az Anyaistent, ezek mind nagyon magas szintű irodalmi művekből készültek.
  
  2016. október 21., 19.00
  Tihanyi László: Fehér rózsa / Vörös izzás - bemutató
  Müpa – Fesztivál Színház
  Tihanyi László: Fehér rózsa
  Előadják: Máté Gábor, Fullajtár Andrea – próza, Meláth Andrea, Cser Krisztián – ének, Budapest Táncszínház
  Közreműködik: Rohmann Ditta, Kántor Balázs – cselló, Fejérvári Zsolt – nagybőgő, Szűcs Péter – klarinét
  Koreográfia: Földi Béla
  Vezényel: Tihanyi László
  
  Tihanyi László: Vörös izzás
  Előadják: Fullajtár Andrea – próza, Á la cARTe Kamarakórus (karigazgató: Philipp György)
  Közreműködik: Fazekas György – brácsa, Rohmann Ditta – cselló, Ittzés Gergely – fuvola, Szűcs Péter, Pálfi Csaba – klarinét, Eckhardt Gábor – zongora
  Rendező: Máté Gábor
  Vezényel: Tihanyi László

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: