beszámoló [koncert]  2004. április 28. szerda   12:19

nincsen hozzászólás

  Nemcsak ingyenességével, fellépőinek sorával is kifejezetten csalogatott a harmadik Flag of Doom fesztivál. Ahogyan pedig megvalósult, az etalon kellene, hogy legyen az elkövetkezőkben a magyar koncertéletben. Pontosan kezdődött, pontosan fejeződött be, méghozzá 23 órakor, úgyhogy nem a fél hármas éjszakain kellett hazafelé vergődni a két-három óra múlva bekövetkező hétfő hajnali óracsörgés rémképével viaskodva, hanem szépen békésen villamossal lehetett távozni a helyszínről. Ráadásul a hangzásra is csak a feltétlenül kötözködni akaróknak lehetett panasza, egyszóval minden körülmény rendelkezésre állt ahhoz, hogy csak a fellépő zenekarok teljesítményén múljon, milyen is lesz az este. Azzal pedig nem volt hiba egyiküknél sem, a végeredmény tehát egy álomszerűen kellemes koncertélmény volt.
  
  A kimaradó Well of Souls helyére a görbeházi Bearfood érkezett, akiknek hangulatosan, érzéssel elővezetett stoner zenéjével mindenki bátran próbálkozhat, aki a stílus hívének vallja magát. Jó riffjeik vannak és a szólóik is kellemesek, ráadásul a tempókkal is ügyesen bánnak, egyszóval jó nótákat írnak, az énekhang pedig egy kis hanyag dögöt is kölcsönöz az amúgy is húzós produkciónak, ami így élőben jól is áll annak. Helyenként a szövegeken azért még lehetne erősíteni. Feldolgozásfronton a záró Iron Man kevéssé lepett meg, viszont a Floodgate dalával (remélem nem csak) nálam nagyon belenyúltak a jóba. Éppen eleget koncerteztek már ahhoz országszerte, hogy kellően rutinossá váljanak, szerintem tehát minden szempontból elérkezett számukra az idő, hogy mind többször mutassák meg magukat a nagyérdeműnek komolyabb bulikon, akár külföldi bandák előtt is.

  Az amerikai Orodruin órás programja klasszikus, St. Vitus/Witchfinder General-vonalú zeneként volt meghirdetve, de amellett, hogy a fő támpontok, alapok valóban ezek, néha bizony még a My Dying Bride-ra is emlékeztettek egyes pillanataikkal (és nem csak engem). A műfaj kereteit tiszteletben tartó, de azokon belül valóban változatos muzsikájuknak tapintható lüktetése van, szinte lélegzik az egész - izgalmasan épülő, mondanivalójukat ráérősen kifejtő kompozícióikban a zakatolósabb tempókból helyenként csigalassúságú, vonszolós részek bontakoznak ki, máshol egészen elhalkuló, motoszkáló pillanatokba csapnak át, amiket aztán ismét magával ragadó témákká alakítanak. Zenéjüket - legyen szó a leglassabb vagy akár a mozgalmasabb ütemekről, súlyos riffekről vagy szólókról - mindvégig a klasszikus rock/metal zenekarokra jellemző áramló dinamizmussal vezették elő, a jelenlévő értő közönség legnagyobb örömére. Az énekes/basszusgitáros egyébként is teljes megjelenésében, még hangszertartásában is a hetvenes éveket idézte. Hangja a stílusban ismert orgánumok közül sokat megidéz, hol dallamosabb, hol nyújtottan „nyávogós”, ahogyan az éppen terítéken lévő gitártémák, ütemek azt megkívánják. Fölösleges volna klisékkel dobálózva egyenként leírnom, hogy ki milyen jól teljesített a maga posztján, a tény e nélkül is tény marad. Jó választás volt az Orodruin felléptetése, egyszerre hagyománytisztelő és mégis kreatív bandát ismerhettünk meg bennük, amelyik nemcsak ápolja a doom örökséget, hanem hozzá is tesz valamit a stílusban felhalmozott értékekhez.

  Ugyanez elmondható a hazai Wall of Sleep-ről is: a zenekar Slow But Not Dead című albuma nem csak magyar viszonylatban, hanem a teljes doom-mezőnyt nézve is roppant fontos, figyelemre méltó alkotás, akár viszonyítási alap is. Van valami rendkívüli tiszteletreméltó vonás ebben a bandában: nem lehet velük heti rendszerességgel összefutni, de ha valahol fellépnek, az tényleg „esemény”, ott érdemes megjelenni. És pont annyi időnként tűnnek fel számomra elérhető közelségben, itt a fővárosban, amennyi időnként már elkezdek fészkelődni egy Wall of Sleep-koncertért. Amikor pedig színpadra lépnek, már előre tudom, hogy jó hosszú időre feltöltődök energiával. Mert a Wall of Sleep zenéjéből bölcsesség sugárzik, ami nyugalomra, türelemre int, és ez hatványozottan igaz a koncertjeikre.
  
  A nyitó Far Away from Sunrise és a záró Obsessed-feldolgozás között szinte a teljes eddigi munkásságukat elővezették, úgyhogy a kiadós programban mindenki bizton üdvözölhette legnagyobb személyes kedvenceit - nálam ezek a Hands of Dust, az Inside Garden és az általam csak a „hivatalos katedrálisépítő dal”-nak becézett Soil voltak -, a legnagyobb közös ünneplést pedig az überdoom I Sleep váltotta ki. Itt azonnal meg is kell jegyeznem: le a kalappal a doom tábor előtt, hiszen a lemezmegjelenés óta eltelt viszonylag rövid idő ellenére a jelenlévők nagyobb része láthatóan jól ismerte a dalokat, hűségesen követi tehát a zenekar pályafutását, így nem is válik falra hányt borsóvá az a példátlan őszinteség, odaadás, amit dalaikba, előadásmódjukba fektetnek ezek az egyébként egytől-egyig kiváló tudású zenészek.
  
  A Wall of Sleep muzsikájára egészen egyszerűen szükség van, mert benne van az a többlet, ami miatt jogosan lehet azt állítani, hogy zene nélkül kevesebb, szegényesebb, silányabb volna az egész élet, és ami miatt igazi zenerajongóvá válik az, aki meghallgatja és átéli. És tegyük hozzá: szükség van ilyen rendezvényekre is, amelyeken időről időre valóban magasba emelkedik a doom zászlaja.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: