hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
kultúra [vers]  2004. április 26. hétfő   16:35
nincsen hozzászólás

szerző: morzsa
Váradi Róbert: Beszélő könnyek


  Virágtemető; Enyészet

  Virágtemető
  
  Késő volt, aratott egy régi ismerős:
  A Fájó Emlékek Ura,
  Bevilágította a sírkertet a Hold,
  Ezüstbe bújt a kis kupola.
  
  Mozdulatlanok a falevelek, szélcsend volt,
  (Halkan ütötte el az óra az éjfélt),
  Szerette, ahol nyugalom honolt,
  És a padon ült, aki már nem remélt.
  
  Apró neszek, zöld villanások
  Csalták elő ősi látomását,
  Sok régi esték, tipródások
  Várták lelkének száradását.
  
  Egy pipa parazsának fényében
  Meglátta Őt, az Igazságot,
  Aki immár legyőzte szerelmében
  A reszkető tisztaságot.
  
  A keresztek tövében sok halott virág,
  Szürke rózsák, fonnyadt szirmok
  Sikították az éjbe az elmúlást
  És ontották feléje a szitkot.
  
  Nem mozdult ő se,
  Aki végül hajnalig maradt,
  A súlyos vaskapu megmozdult,
  És megölt egy kis madarat
  
  
  Enyészet
  
  Lassan arat az enyészet,
  Fáradt fogas ring kinn a szélben;
  Mégsem nyugszik a természet:
  Élet zeng a deszkák közti repedésben.
  
  A vidéki ház most megint csendes,
  Az ősi lármák zaja elcsitult,
  November összes könnye az ereszen verdes,
  Egy elszáradt virágszirom a földre hullt.
  
  Egyedül a vidéki házban, én
  És az apró rovarok, pókok. Lármáznak.
  A falvédőből kezek nyúlnak át felém,
  Már nem segítői a letűnt láznak.
  
  Az ódon kályha lángjai közt
  Kiviláglik arcod ritka sugárerdeje,
  Fénye boldogságban füröszt,
  Árnyéka simogatva borul fejemre
  
  Kihűlt a vasajtó, véget ért a tünemény,
  Elhamvadtak az utolsó szikrák,
  Nem izzik többé sem fa, sem remény,
  Eltűntek a nyári éjszakák
  
  Most, hogy véget ért a varázs,
  És szertefoszlott az emléke végleg,
  Emléke fáj, mint egy kígyómarás,
  Amikor a ködös hegyek fölé nézek
  
  S a kis vidéki ház tovább hallgat,
  A párkányról engem néz egy kiszáradt szitakötő,
  A teraszon tovább reped a vakolat
  Illatát, hangját, lényét elmossa az idő

  Utolsó zuhanás; Hiányod

  Utolsó zuhanás
  
  Még utoljára körbenézel,
  Agyadba vésed a képeket, formákat,
  Még egy nagyot lélegzel,
  És magadba szívod az elmúlt órákat.
  Lehunyod szemed. Kilépsz innen,
  Bele az ismeretlen és rettentő jövőbe.
  Végzeted belülről sejted. Kezed a kilincsen,
  Ha tehetnéd, kidobnál mindent örökre.
  Szokatlan hangulat lesz úrrá rajtad,
  Lépned kell, pedig nem akartad.
  Felgyorsulsz, mint egy zuhanó meteorit:
  Egyre gyorsabban elégnek hajdani vágyaid.
  Beleolvadsz a végtelen sötétbe
  Kapaszkodnál, de csak kezed szorul ökölbe.
  És újra markolja a semmit,
  Az elpárolgó reménytelit.
  Elindulsz le a lépcsőn,
  Vákuumban kell immár élned,
  Leforrázva lépsz; érted már, csak későn,
  Hogy többé nem szabad remélned.
  Még egyszer körbenézel,
  Megérintesz egy téglát,
  És mindentől búcsút veszel:
  Indulhat a magányos színház.
  
  Hiányod
  
  Kapar. Gyötör. Emészt.
  Bánat. Fáj. Repeszt.
  Szorít. Marcangol. Kevés.
  Tönkretesz.
  
  Gyógyír. Betegség. Láz.
  Hideg. Tűz. Savanyú.
  Remegés. Eső. Megaláz.
  Porhamu.
  
  Álmatlanság. Sötét. Rémek.
  Fekete. Sóhaj. Tévedés.
  Szárazság. Hideg. Miértek.
  Szenvedés.
  
  Nehéz. Hullik. Lassú.
  Harc. Ellenség. Eltalál.
  Halk. Enyészet. Hiányod:
  Halál.

  Az Élet törvénye; A tükörszobában

  Az Élet törvénye
  
  Mint egy tavat a vihar,
  Mint homokot a forgószél,
  Hangod újra felkavar,
  Lelkem megint könyörög lelkedért.
  
  Mint halott katicabogár
  A kifeszített víztükör felszínén,
  Úgy sodor tovább engem a dagály
  A kegyetlen Balsors tengerén
  
  Nem mesepalota, nem sziklakert,
  Nem is virággal teli rét
  Életem. Törvénye ránevelt:
  Itt élet vagy halál a tét.
  
  Igazad volt, s utolért átkod:
  Higanyban lépek, vákuumban élek.
  S most megbélyegezve térden állok
  És csak a Pokolnak a szemébe nézek.
  
  Hiszen nem változik semmi,
  S mégis minden más;
  Megpróbáltam elfelejteni,
  De egy új évszak: egy újabb csapás.
  
  S e kristálytiszta órán, elporladt vágyakon
  Ráébredtem létem végső értelmére;
  Egy gondolat keze pihen a vállamon:
   Vesztesek: álljatok az útból félre!
  
  
  A tükörszobában
  
  Versenyt futok magammal,
  Próbálom túllépni árnyékomat.
  Mihez kezdjek most a ledőlt falakkal,
  Hova temessem az eltört szárnyakat?
  Versenyt futok magammal,
  Tükörszobába lépek,
  Üveglapok repednek halkan,
  Többé már semmitől nem félek.
  Forgok a tengelyem körül,
  Ördögi kacaj tör elő belőlem,
  Az idő hozzám képest eltörpül,
  Egy távolodó csillag e ketrecben.
  Ez az utolsó tánc: finom és légies,
  Millió mozdulat a tükrökben,
  Egy pillanattá olvadt végtelen és véges:
  Millió szem néz le rám:
  Bennük kihűlő értelem
  Őszrianás
  
  
  Hidegebbek az éjszakák,
  A napsütés már bágyadtabb,
  Feledésbe merülnek a séták,
  Arcpírod emléke sápadtabb.
  
  Újra egyedül a hideg lepedőn,
  A tűzfalon hosszabbak az árnyékok;
  Vízszintesen is csúszok a lejtőn,
  Előttem ismeretlen tájékok.
  
  Dúl a vénasszonyok nyara,
  Selyemszellő ölel körül,
  Mindent megértettem ma,
  Mától Góliát is eltörpül.
  
  Minden csoda három napig tart,
  De a fájdalom tovább. Örökké.
  Álmomban érezhetem csak a kart,
  Mely nem karol át többé.
  
  Bezárultak a körök,
  Végigjártam minden utat,
  Vihar készül, az ég dörög,
  Lezárom a múltat.
  
  Falak vannak mindenütt,
  Áthatolhatatlanok.
  Temérdek sóhaj nekifeszült:
  Hiába. Láthatatlanok.
  
  Nincsen más kiút,
  Csak az az egyetlen;
  Nem folytatódhat az út
  Nélküled szerelmem
  
  Beléptem a mézarany őszbe,
  Óvatosan megyek már, hisz tart még a rianás;
  Neved vésem egy fatörzsre,
  S a zizegő avar hangját elnyomja a sírás.

  Időugrás; Kilépők

  Időugrás
  
  Fussunk, essünk túl rajta,
  Mielőbb! Sietessük múlását
  A gyilkos időnek.
  
  Jussunk túl az egészen még ma,
  Érezzük komor fenségét
  A hideg sírkőnek.
  
  Bukjunk végre túl már,
  Ezen a kontár színházán,
  A szótlan űrnek.
  
  Ma olcsón elvihetsz Halál,
  Vigyél mindent. Nem sajnálnám
  Az elmúló szépet.
  
  Dobj csak oda silány alamizsnát
  Az utadba tévedőknek:
  Hamis szerelmet.
  
  Akasszad le nyakadból,
  Amit naponta magadra veszel:
  A bűnös keresztet.
  
  Mossad le arcodról,
  Amit szégyelltél ezerszer,
  A sós esőcseppet.
  
  Gyerünk! Futás, nagyobbat lépj,
  Csak előre nézzél, érezd és lásd
  A nyirkos véget.
  
  Szakítsd át a szalagot, s ne félj;
  Míg zihálva célod eléred, hallod jajszavát
  A balga közönségnek.
  
  Várj némán, fújd ki a levegőt,
  S örvendj méltósággal. Üdvözöljed
  Az áldásos percet
  
  
  Kilépők
  
  Nem kaptak több esélyt,
  Elegük lett. Feladták.
  Unták már a sok mesét,
  Kiitták életük méregpoharát.
  
  Ellöktek megannyi segítő kezet,
  Nem vártak már több
  Csalárd fényt, bölcs intelmet,
  Hazugságot maguk előtt.
  
  Eldobták, mint egy üveggolyót,
  Szélsebesen repültek
  Repesztették a levegőt,
  Fodrozták a folyót és a felhőket.
  
  Süvített a szél, tehetetlenül zuhantak
  Elhagyatva. Nem volt senkijük.
  Régóta már egyedül száguldtak,
  Számtalan üveggolyó repült mellettük.
  
  Meghagyták nekik a vigaszt
  S valaki vadul vihogott;
  A sok sebről letépték a tapaszt,
  Hadd lássák a szégyenfoltot!
  
  Egyáltalán nem tétováztak,
  Semmi sem tartotta itt őket,
  Csak fohászkodtak az Odaátnak,
  Hogy engedje be az újabb kilépőket!

  Aranyszívű alkonyat; Bűvös határ; Az Éj Hangja

  Aranyszívű alkonyat
  
  Mindannyian itt vagyunk,
  A végtelen hideg ég alatt,
  Egyszer mind meghalunk,
  A maja fátyla akkor elszakad.
  
  Mint egy villanykörte,
  Mely felragyog, mielőtt kiég,
  Mint egy meglőtt madár röpte,
  Akit megölt a sebesség.
  
  Ne habozz, ha menni kell,
  Csak bátran lépj előre.
  Ne törődj már semmivel,
  Nevess rá hegytetőre!
  
  Most neked szaval a csönd,
  És torkod kicsit elszorul;
  Az őszi szél álmaiddal elsöpört,
  Egy keret nélküli kép elvonul.
  
  Gyűjts össze mindent,
  Semmit se hagyj ki. Öltözz,
  Ölelj át ismerőst és idegent,
  S emelt fejjel költözz!
  
  Néhány morzsa a kezdőknek,
  Kik utánad jönnek még
  Marad itt. Az eget fürkészed:
  Még gyönyörű égszínkék...
  
  (Ne félj hát, ha eljő a pillanat,
  Töröld meg könnyes arcodat!
  Légy hálás, ha majd elragad
  Az aranyszívű alkonyat)
  
  
  Bűvös határ
  
  A remény bordó hiánya
  az őszies szélnek,
  Gyertyát gyújt a citromsárga
  Feledésnek.
  
  Körös-körül tökéletlen testek
  Eltévednek a sötétben,
  Rosszul lépnek, elesnek,
  Remegnek a fák tövében.
  
  Füstillatú ködben nyíló
  Fehér liliom, pipacs, tavirózsa,
  Áldásukat szórják a mindent lezáró
  Fekete koporsóra.
  
  Megannyi csodája az éjnek,
  Nádsuhogás és szentjánosbogár
  Tudom, hogy semmi nem ment meg,
  Már pirkad: indulnom kell korán.
  
  Kitárom lelkem súlyos kapuit,
  Mert elkövettem a legnagyobb hibát;
  Összeszedem a boldog percek hamvait,
  Hogy átlépjem a bűvös határt.
  
  A folyó felett elborul az ég,
  A sirályok rikoltoznak,
  Amit tettem, arra nincs mentség,
  S a démonok végre elragadnak.
  
  
  Az Éj Hangja
  
  Nézem, ahogy az Éj fekete leple
  Lassan betakarja a várost.
  Érzem, ahogy az Éj sötétje
  Csendben rabul ejt most.
  
  Betakar jótékony szárnyaival,
  Nem kérdez, s nem akar.
  Az őszben édes illat kering:
  Az Elmúlás Lehelete az.
  
  Amíg parázslik az Éj,
  S távolban lobban egy láng,
  Addig folytatnom kell még:
  Míg utolér a Halál.
  
  S én folytatom az utam
  a semmibe; vadul vágtatva
  Állaton, emberen át;
  Hosszú teleken, nyarakon keresztül,
  Míg elérek Hozzád.
  
  Mert míg parázslik az Éj,
  És lobban az a láng
   Bár a lelkem a holnaptól fél,
  Mennem kell tovább
  
  Hamarosan megvirrad,
  És szertefoszlik a sötét lepel,
  A mécses-mágia elillan majd,
  De fénye helyetted is átölel.

  Búcsúztató; Ami állandó; Tegnap, Ma, Holnap

  Búcsúztató
  (Emlékeknek élni)
  
  Simítsd meg haját,
  Most szorítsd a kezét,
  Töröld le homlokát:
  Hamarosan átlép.
  
  Nézd csak sima arcát:
  Rajta már ránc sincs;
  Készítsd a gyertyát,
  S ha fáj is: ne sikíts.
  
  Nem látsz több barázdát,
  Arca szép s nyugodt.
  Lassan bezárja szíve kapuját
  S eldobja a kulcsot.
  
  Megemelte kalapját Tél-herceg,
  S megrázta a kietlen tájat.
  Varjúhang kínozza a csendet,
  Hópelyheket olvaszt a bánat.
  
  (Csak az emlékeknek élt.
  Már csak néha enni,
  És inni kért.
  S Istent: mielőbb elmenni.
  
  Fázott, begubózott.
  Bámulta a szürke felleget.
  Szeme becsukódott.
  S nem érzett többé szerelmet.)
  
  
  Ami állandó
  
  Csak a változás az,
  Ami örökké állandó.
  Csak a serkenő gaz
  Ami folyton elszáradó.
  
  A soha nem szűnő harc,
  Ami örökké állandó;
  Az iszapba süppedő arc,
  Minek szépsége múlandó.
  
  Csak az ingázó lélek,
  Amit néha elkerül a manír;
  Csak a kibillenő mérleg,
  Ami mindig stabil.
  
  Csak a havas domb,
  Aminek képe belém égett,
  Csak az átölelő karod
  Zúzta szét e képet.
  
  Az örökös pusztulás
  Ami soha nem változik,
  S a lidérces látomás
  Ami ébren is álmodik.
  
  Epilógus
  Egy újabb fejezet lezárult,
  Azt hiszem ez volt a végső.
  Az igazság karja kitárult -
  Korán van még,
  De már túl késő.
  Fotók,
  melyek fiókokat töltenek meg;
  Hangok,
  melyek szíveket emésztenek.
  Elpárolgó könnycseppek.
  Felöltözök ünnepekhez
  Bárányfelhőkbe burkolózok,
  Mosolyt vágok fényképhez,
  S bizarr grimasz leplezi,
  Hogy belül zokogok.
  Állok lenn a parton,
  Naplementében,
  Sétálok az aranyhídon,
  Gyászruhában,
  Feketében
  
  
  Tegnap, Ma, Holnap
  
  A Ma is meghalt a Tegnap után
  Az éjbe fordult csendesen,
  Te is csak egy néző vagy csupán
  Érzéstől, gondolattól mentesen.
  
  Újra darabokra hullsz,
  Szóródsz egyre szerteszét,
  Karod a lelked után nyúl
  És széttöri megint az estét
  
  Már nem értesz semmit:
  Gondolatod az űrbe veszett;
  Már nem érzel semmit:
  Minden vágyadat érdes bánat temet.
  
  Tavaszi napsugár, csók-meleg
  Rajtunk már nem segíthet;
  Hosszú nyári esték, tücskök
  Nem feledtetik bűnünk.
  
  A Holnap is meghal azután,
  De fial majd újakat,
  S kergeti őrületbe egy zord pusztán
  A szerelmes ifjakat.

  Tűzijáték; Ámítás és igazság; Csak éljen!

  Tűzijáték
  
  A fárasztó nap után
  Hazaérkeznek
  Az újdonsült
  Szerelmespárok.
  Szájuk egymást keresi,
  Sután. Mert félnek.
  Elkezdődnek a hamuban sült
  Szokások.
  Gyertyát gyújtanak
  Az őszi holdfénynek;
  Sír az ördög, gurulnak
  A viaszcseppek
  Ruha bomlik, sóhaj szakad,
  A nap gondjai elrepülnek.
  Ezek minden szépet bemocskolnak:
  Vadul üzekednek.
  Felragyognak az égen
  A megfáradt csillagok,
  És feláldozzák egymást
  E boldogtalan fiatalok!
  Újra és újra felsikít az ég
  Az ablakon át beszakad a
  A mindenkit túlélő sötétség!
  Férfi és nő már alszanak
  Újra és újra felsikít az éj.
  Ki tudja miről álmodnak?
  Mára kihunyt a tűzijáték,
  Holnapra jön egy újabb nap
  Újra és újra felsikít az éj,
  Végetért a leggonoszabb rituálé!
  Senki sem tudhatja még
  Az élet ajándéka szebb-e,
  Vagy a Halálé
  
  Pár lépés
  Pár lépés csak,
  De mérföldeknek tűnik.
  Felcsillan a Nap
  A plafonon, majd
  Eltűnik.
  Kaján mosoly az arcomon,
  Most vége mindennek.
  Kulcszörgés az ajtómon:
  Jól tudom,
  Értem jönnek.
  Pár lépés csak,
  S megtalálom őt,
  Az egyetlen Igazat;
  És nem menthetem már
  A megmenthetőt.
  Pár lépés csak,
  Pár pillanat,
  Semmi ez a világ,
  Múló álom. Utoljára láthatom
  Hogy kel fel a Nap
  
  
  Ámítás és igazság
  
  Azt mondják, bátraké a szerencse,
  De a szerencse forgandó,
  Azt mondják a gyengék elhullnak,
  De hisz mindenki halandó.
  
  Te voltál az ok s okozat,
  Válaszom sok-sok miértre,
  S lettél végül a kárhozat,
  Vaspánt a koporsófedélre.
  
  Azt mondják, az Idő meggyógyít,
  Begyógyíthat minden sebet,
  De a heg nyoma nem kopik,
  S elcsúfítja lelkemet.
  
  Te voltál az életfonál,
  Amire álmaimat fűzhettem,
  Oltalmazó öled a mentsvár,
  Ahova fejemet temettem
  
  Azt mondják, előre kell nézni,
  Még a szokás rabja vagyok;
  De amiről nem lehet beszélni,
  Arról inkább csak hallgatok
  
  
  Csak éljen!
  
  Az ég ráborul,
  Zápor veri testét,
  Egy csípős gondolat feljajdul,
  S az égnek tárja tenyerét.
  
  Nem számít hol volt,
  S hogy mit tett,
  Nem számít a múlt:
  Érzése győzött az Ész felett.
  
  Egymagában áll,
  Ott, ahol illatoztak orgonák;
  Csak az számít, hogy tovább lépjen,
  Azt akarják, hogy csak éljen!
  
  Nem számít hova megy,
  Hogy kihez, s miért: mindegy.
  Nem számít, hogy reménye sincsen,
  De elvárják tőle, hogy éljen!
  
  Az ég ráborul,
  Könny fullasztja lelkét,
  De mielőtt elindul,
  Az égnek szegezi tekintetét

  Csillagpor; Éjnek évadján; Kitaszítva

  Csillagpor
  
  Csillagok permetje száll mélán,
  Bordó kínba ringat amott az esti csók.
  Karomat rügyek sebzik e sétán,
  Az ezüsthíd tompán ékíti a folyót.
  
  Ma éjjel lerántanám az eget
  Az összes csillagával együtt,
  Hogy láthassam, mit rejteget,
  A csillagporba még mi vegyült.
  
  Szótlan szerelmespár suhan el
  S macskaméz csurog a gesztenyefán;
  Megtörik a lélegzetvétel,
  Rést üt a páncéltestű éjszakán
  
  Férfi és nő már messze jár,
  Ki tudja meddig még
  Velem sóhajt a táj,
  Velem sóhajt már rég.
  
  Hű barátom - a csillagpor szitál,
  Betömi az ordító lélek-szájakat,
  Hisz Te már máshoz szóltál,
  Más hallhatja hangodat
  
  Végtelen ékszer pulzál,
  Enyém mind, s enyém a harmat,
  S már nem érdekel mit mondtál,
  Mert egyszer mindenki elhallgat
  
  
  Éjnek évadján
  
  Csattanva leesek, letarolva,
  Mint az összes kuglibábu,
  Beleég a szó az ujjamba,
  Durranva dörgök, akár az ágyú.
  
  Mert mást nem tehetek:
  Hadakozhatok és kérlelhetek,
  Recsegnek ropogó lemezek,
  Fohászkodva áttelelhetek.
  
  Vacogó vackomban véres viasz;
  Sűrű a homály, de meleg
  A gyertyaláng, mellettem virraszt,
  Füstjén futnak titkos szekerek
  
  Nincsenek könnyű álmaim.
  Lemondtam róluk, s tán ezért
  Vergődök siralmas tájain,
  Ezért rút, ami pedig szép.
  
  Furcsa koboldok a társaim.
  Soha nem látott vendégek ők,
  Hívatlanul jöttek kacér szárnyain
  A végzetbe kergetők.
  
  
  Kitaszítva
  
  Nem szóltál, s nem kérted,
  Hogy kitaszítva a Létbe kelljen élned.
  Kizökkent a mérleg,
  Minden nap egy újabb csepp méreg.
  
  S te nem érted,
  Sorsodat miért kell félned
  
  Reszketve kelsz, reszketve fekszel,
  Hátha erős leszel még egyszer.
  Érzed a kínokat, a szenvedést,
  A reménytelen szerelmet, a lázas vergődést.
  
  S te még nem érted,
  Sorsodat miért kéne félned?
  
  Nyugodt éveidnek immár vége!
  Vibrál a levegő, s benne a Gondolat
  Söpri játékaid félre:
   Őrült dervisként tombolhat!
  
  S te még nem érted,
  Sorsodat miért kéne félned?
  
  Még átfut az agyadon
  Egy baljós sejtés,
  Valami távoli derengés,
  Mielőtt mindennel felhagysz:
  S csordultig bűnökkel egy őszi hajnalon
  Végleg leroskadsz.
  
  (S most már érted:
  Sorsodat miért kellett félned.)

  Tét nélkül…; Lakatlan esték; Beszélő könnyeid

  Tét nélkül
  
  Tét nélkül élni.
  
  - Mit is jelent ez?
  Semmitől sem félni.
  Nyugodtan kelsz.
  
  Nem várni a csodát.
  
  Mosolyogni rosszra és jóra;
  Nem kérdezni az okát
  Miért és mikor áll meg az óra.
  
  Kívülről látni önmagad.
  
  Nézni másokat is,
  Nevetni, ahogy halad
  A sok megtévedt hamis.
  
  Lebegve létezni.
  
  Kapaszkodás nélkül
  Mindenről lemondani.
  Egyszer talán megtérül.
  
  Elengedni a múltat és a jövőt.
  
  Elhagyni, ami elveszett.
  Nem szeretni többé a nőt,
  Akit szerettél, s aki szeretett
  
  
  Lakatlan esték
  
  Nyakamra tekeredik az este,
  Szépen, lassan roppantja szét a csontjaim.
  Megfojt az éj hideg szeme,
  Barackfalevelek zizegnek ujjain.
  
  Kinézek az ablakon,
  Messze, túl az üveghegyen is túlra,
  A szótlanság szava ül cserép-ajkamon,
  A jövő-fátylat átszakítja rémítő múltja.
  
  Kár erőltetni, kár feltölteni
  A képet, melyből kiégtek a színek;
  (- Valaki ellopta őket?)
  Azt hiszem színt kell vallani:
  Fekete-fehérré hűltek ki a fények.
  
  Megérintesz, de én már nem érzek semmit.
  De hallgasd csak!
  A Hold szólni akart!
  Létezni boldogan? Nem, ezt nem engedik,
  Igaz élted a csók csodájáig tart.
  
  Eliszkol előlem, elfogy az este
  A füst-illatú;
  eltűnik, mint a gyertya
  Vacsorámat a könnyel telt véredények
  Öntözik e hajnalórán sósra.
  
  S mint nevető csörgőkígyó,
  Úgy tekeredik rám a lakatlan este;
  S megint hiába minden szó,
  Elnyeli őket a kopár,
  Elmúlás-szagú szerelem teste
  
  Beszélő könnyeid
  
  Hangtalan sírsz a falnak fordulva
  Sajgó csontjaiddal párnádba kapaszkodsz,
  Napjaid széttörve, felborulva:
  Felejted a tegnapot s holnapot.
  
  Feloldódsz a Semmiben,
  Végül te is azzá válsz;
  Máskor nem hagynád ennyiben,
  De most vágyod már a halált.
  
  Megváltást reméltél
  Naivul és ostobán
  Túl későn eszméltél,
  Árnykép után rohantál.
  
  És most már vége.
  Boldogságod elmúlt,
  Arcodon izzik a szégyen,
  Ahogyan lángszívedbe szúrt.
  
  Hasztalan sírsz a falnak fordulva
  Égő ujjaiddal egy fényképbe kapaszkodsz
  Terveid széttörve, gúzsba szorítva;
  Csókjára gondolsz,
  Amikor eldobod a holnapot
  
  
  Akinek tetszettek a versek, az a Beszélő könnyek kötetet megvásárolhatja a Last Exit boltban (1081 Bp., Légszesz u. 4. - a Keletitől pár percre).



Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó linkek: 

Váradi Róbert bemutatkozása

A kötet fóruma

 programajánló: 
2017. december 4.
Egy angol New Yorkban - a Dave Holland Trio Budapesten (MOM Kulturális Központ)
2017. december 11.
Visszatér Budapestre a világhírű Harlem Gospel Choir
2017. december 21.
Karácsonyi nagykoncertet ad Gájer Bálint
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Kortárs zongora est a Fonóban- Balázs János Liszt díjas zongoraművész koncertje
Forte Társulat aktuális
Happy birthday, Mr. Cziffra!
Nagyszabású koncerttel emlékeznek Kocsis Zoltánra a Müpában
Tarkovszkij: Emlékek tükre
No + politics or What We Want
A szeretet soha el nem fogy
Sosztakovics, Rachmaninov és Csajkovszkij – Dmitrij Kitajenko Budapesten vezényel
Életünk kérdései egy Pulitzer-díjas történetben - Egerek és Emberek a Spirit Színházban
Arany János-hangoskönyvet ad ki és színházban mond verset Ákos
 kiemelt 
Karácsonyi nagykoncertet ad Gájer Bálint
  
A magyar „Swing´n Pop” zenei stílus meghonosítója december 21-én a MOM Sport Rendezvényközpontban ad koncertet harmadik nagylemezének, a “Swing karácsony”-nak a zenei anyagából

Egy angol New Yorkban - a Dave Holland Trio Budapesten
Harlem Globetrotters, show Budapest!
Enrique Iglesias dupla koncertet ad tavasszal Budapesten!
Accept - A heavy metal legenda Barba Negra Music Clubban
 friss hozzászólások 

Richie Kotzen (1)
Interjú Petrás Jánossal az Europica zenekar születéséről (2)
Dark Tranquillity, Nailed To Obscurity, Watch My Dying (2)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 tiamat    frank blackfire    don gatto    vizet az elefántnak    opera    hs7    fleshgod apocalypse    life of pi    lars ulrich    szokolay-dongó balázs    ahad & fujak & hautzinger    geezer butler    gurd    spirit of pink floyd show    cliff burton    sharon tate    rock in vienna    no omega    sylosis    sahg    dark tranquillity     leonardo dicaprio    alestrom    dreyelands    tegnapután  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2017 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!