hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [fesztivál]  2016. július 30. szombat   16:22
nincsen hozzászólás

szerző: Morello
Rockmaraton 2016 - 3. rész
2016. július 8-17, Szalki-sziget, Dunaújváros

  1. rész itt
  2. rész itt
  
  Július 14 – csütörtök
  
  Ez a nap elsősorban a hardcore-é volt, de még ilyen téren is elég színes volt a választék. A Rádió Rock színpad viszont a tradicionálisabb magyar bandákat gyűjtötte össze, kezdve éppen az Omennel. A rutinos zenekar természetesen nem volt megilletődve, jó hangulatú, feszesen előadott koncertet adtak. Érdekes volt Nagy Máté gitáros lilás árnyalatú Dimebag szakálla, Kori pedig annyira elemében volt, hogy még a színpadot is megmászta. A banda a tavalyi albumával ünnepelte fennállásának 25. évfordulóját, szóval volt miről válogatni. Bár a közönség így is lelkesen énekelte a dalokat, legközelebb jó lenne valami későbbi időpontra szervezni őket, akár valami speciálisabb programmal. Egy jó kis életmű koncert kijárna nekik.
  A nagyszínpad programja a Dog Eat Dog bulijával kezdődött. Ez a koncert igazi kuriózum volt, hiszen a ´90-es években népszerű rap/rock/funk zenekar nem sok életjelt ad magáról, de az akkoriban felnőtt generációnak biztos, hogy beugrik legalább egy vagy két számuk. Ami a különlegességet adta a zenéjükben, hogy még egy szaxofonos tag is erősíti a soraikat, aki játékával egy külön, egyedi ízzel vegyíti a napfényes hangulatú, könnyed rap/rock nótákat.
  
  Felállásuk persze sokszor változott az idők folyamán, jelenleg például egy hölgy szaxofonossal róják az utat, aki a Dada becenévre hallgat. Nyilván ők már az a banda, akik a régmúltból tudnak csak megélni (John Connor énekes/rapper sem a jövőből tért vissza, a neve ellenére...), mint a ´96-os Play Games, a legismertebb albumuk, de egy jó hangulatú múltidézésnél egyébként sem várt többet senki.
  Azok a rajongók, akiknek mondtak valamit azok a számcímek, mint az Expect The Unexpected, a Pull My Finger, a Step Right In, az Isms vagy a stílszerűen bokszoló köpenybe bújt Dave Neabore basszeros énekével előadott ultimate sláger, a Rocky, már kiszolgálva érezték magukat. A Dog Eat Dog zenéje sosem igényelt valami különösebben nagy zenei teljesítményt, de azokkal az egyszerű, hangulatos témákkal épp elég jól tudtak kombinálni. A jó hangulatra pedig mi sem volt jobb példa, mint hogy a Step Right In című dalnál még a dobos, Brandon Finley is előrejött rappelni (ekkor a dobokat felvételről keverték alá). A fekete dobosnak jól állt ez a szerep, de még jobban állt a turnémenedzser srácnak, aki szintén beállt rappelni több szám erejéig. Már lassan azt lehetett várni, hogy még a buszvezető vagy a takarító néni is mikrofont ragad...
  De a viccet félretéve, őszintén szólva ezek a dalok szóltak a legjobban, amikor a jó kiállású, baseball sapkában ugráló turnémenedzser és John dobálgatták egymásnak a vokálokat. A rap zenékben is annak van a legjobb hangulata, amikor egymásnak felelgetnek a rapperek. Bár egy egészen új számot is lejátszottak a közönségnek, a Dog Eat Dog egy vérbeli nosztalgia bulit nyomott, de pont ez kellett a rajongóknak.
  
  A másik színpadon a rutinos Moby Dick adott szokás szerint jól megdörrenő, húzós bulit. Nagyot lehetett tombolni, az olyan számokra, mint a Mennyből Az Angyal, Ámen, Happy End, Kiképzés, Beteg A Föld, Zsibbad Az Agyam, Fejfa Helyett, Múló Álom, Na, Mi Van?, Ugass Kutya!, Prometheus, Keresztes Vitéz. Jó volt látni, hogy a tagok még ma is milyen elánnal zúznak a színpadon, a közönség pedig egy emberként fújta a hazai thrash klasszikusokat. Jó volt a hangzás, még Mentes Norbi vokáljait is tisztán lehetett hallani. A Moby Dick továbbra is remek koncertbanda.
  A nagyszínpadon a keményebb kötésű hardcore vette át a stafétát, mégpedig a Madball személyében. A csapat ugyancsak egy rendkívül energikus koncertbanda, ami főleg az énekes Freddy Cricien-nek köszönhető, aki megállás nélkül rótta a köröket és ugrált a deszkákon. Több se kellett az első soroknak, máris fortyogó moshpit alakult ki a nézőtéren, ezekre az erőszakos, ütős nótákra.
  A betonba döngölő riffek, a vad szövegköpködés és a gyors, pogózható, punkos hangulatú témák egyaránt alkalmasak voltak arra, hogy felpörgessék a közönséget. 1989 óta folyamatosan adják ki az albumaikat, szóval minden korongot persze nem lehetett megidézni, de azért jó pár vadbivaly sláger belefért a szetbe, igazi best of programot nyomtak. Nem csoda, hogy a buli végeztével ömlött a víz az első sorokból visszaszállingózó emberekről. Ezek az amerikai hardcore bandák, mint a Madball, őrületesen energikus produkciókat nyújtanak, amire még azok is beindulnak, akik korábban nem ismerték őket. Biztos vagyok benne, hogy a Rockmaratonos buli után sokan figyeltek fel a new yorki kvartettre.
  
  Egy ilyen elképesztően ütős bulit nem lehet akármivel megtoldani, és különösen nagy szó, hogy az iramot egy magyar banda is fel tudta venni. Persze nem akárki, hanem a Don Gatto. Az ország egyik legenergikusabb, de kétségtelenül leghumorosabb koncertbandája ma sem hazudtolta meg magát, továbbvitte a hardcore rajongók lendületét az Offline Pit-be. Aczélos Baliéknál az egy főre jutó ugrálás bőven meghaladja a sokéves átlagot, a pofonegyszerű, de annál húzósabb nótáik, mint a Hardcore Babylon, 5522, Same Shit, No Turning Back, Balls To The Wall, Beard Out, Start Again, For The Friendship For The Fun persze tovább pumpálták az adrenalint a közönségbe.
  Népszerűségüket jelzi, hogy könnyen megtelítették a sátrat és a stagedive sem volt ritka jelenség, még a zenészek részéről sem. Mindez persze sokat elmond a banda közvetlenségéről, amelyre felteszik a koronát Aczélos elmeroggyant kommentárjai. A sok kamerának köszönhetően ebből a buliból koncert klip fog készülni, a végén pedig a színpadi össznépi éneklésből sem volt hiány.
  Volt bőven játékidejük, még így sem használták ki igazán, legalább egy 20 perc-fél órát játszhattak volna még program szerint. Nagylemezt nem adtak ki, csak három 4-5 számos EP jelenti az életművüket, de szerintem ha futja az időből, bőven jöhetne még 2-3 feldolgozás a programjukba, Agnostic Front, Pro-Pain, Hatebreed vagy valami egyéb stílszerű. Így is a színpadmesternek kellett visszazavarni őket a deszkákra, hogy játszanak még, a közönség is szeretett volna további nótákat hallani ezektől az őrült fenegyerekektől.
  
  A Rádió Rock színpadon eközben már a vége felé járt az Ossian, amibe szintén belepillantottam. Paksi Endréék kétségtelenül az egyik legnépszerűbb heavy metal banda, rengeteg rajongót tudnak színpad elé vonzani, és bár kétségtelenül őrájuk szálltak rá legjobban az utálkozók a színtéren (egyrészt mára unalmas módon, másrészt hasonló okokkal ugyanígy lehetne más zenekarokat is betalálni), zenei szinten, maguk heavy metal műfaján belül abszolút színvonalas teljesítményt nyújtanak. Még ha én magam nem is szoktam Ossiant hallgatni, mindenképpen el kell ismerni, hogy élőben mindig működik a hangulat. A mai előadás viszont – meglepetésemre – egyáltalán nem sikerült jóra.
  Nem csak az volt az ok, hogy Wéber Attus távozásával kissé kiürült a hangkép. Rubcsics Ricsi kiváló képességű gitáros, remekül megoldotta egymaga is a feladatát, de (pláne szólózáskor) nagyon hiányzott a másik gitár, szinte tapintani lehetett a lyukat a hangzásban. A gondot inkább az jelentette, hogy ma Endre fogott ki gyengébb napot. Lehet hogy beteg volt, vagy meg volt fázva (az alkohol túl magas labda, szerintem ma már nem erről van szó), de feltűnően gyengén énekelt. Én sosem tartottam egy óriási toroknak, de megvolt az a jellegzetes hangszíne, hangfekvése, amitől Ossian az Ossian. De ma a dallamok is rendkívül gyengén mentek neki és az egész banda kiállása is túlzottan statikus volt. Van ez így, ez most nem jött össze.
  Nem csak én láttam így, kifejezett Ossian rajongók is csalódottan távoztak a deszkák elől. Ez megnyugtatott, hogy nem a rosszindulat mondatja velem mindezt. Az utálkozóknak viszont kár örülniük, nem gondolom, hogy emiatt le kellene írni a bandát, mert élőben az esetek döntő többségében nem szokott probléma lenni. Viszont szerintem érdemes lenne elgondolkozni azon, hogy mégis elférne ott az a másik gitár.
  
  A hardcore műfaj egy kicsit dallamosabb, punkosabb képviselője, az Ignite zárta a nagyszínpad programját. A végtelenül szimpatikus Téglás Zoli és társulata viszonylag sűrűn járnak errefelé, de már nagyon régen láttam őket élőben, valamiért mindig kimaradt a koncertjük. Most nagyon készültem a Rockmaratonos fellépésükre, de ezúttal is úgy jött ki a lépés, hogy nem láttam az előadásukat. Az ok pedig nem volt más, mint Magyarország egyik leginkább alulértékelt zenekara, akik kiadták minden idők legjobb hazai thrash metal lemezét (ez így is van, mert még az összesített HangSúly szavazást is fölényesen nyerték meg). Az ózdi Remorse-ról van szó, akik a Hammerworld sátorban léptek fel az Ignite-tal egy időben, mégpedig nem is akárhogy, hanem az emlegetett kitűnő albumot, a Harcot feljátszó egykori tagság közreműködésével. Ezt muszáj volt látni, akármilyen fájó az Ignite kimaradása.
  Először a mai tagság játszott le néhány dalt a legutolsó, 2008-as D.Ü.H. című lemezről, a Soha Nem Adom Fel!, Jég, Kín, illetve a régebbi In Versio dalok után viszont érkeztek a Harc! korong zenészei. Sajnos a külföldi munkavállalás bomlasztotta fel a társulatot (Norvégiából és Ausztriából is érkeztek egyesek), de amit 2005-ben együtt alkottak, az etalonnak számít. A loboncát vesztett Róm Gábor énekes, a továbbra sem kosárlabdás alkatú Kossuth Lajos gitáros és a szőkéről barnára váltó Kovács Krisztián basszer egészítette ki az alaptagoknak számító Oláh tesókat.
  
  Magyarország legjobb thrash lemezéről pedig majdnem minden dalt lejátszottak, sorrendben a Valóság, Ember Vagy? Fázom, Harc!, 20-40 (amiből a tagság nagyobb része immár kiesett), Miért Van Csend, (a Ha Lesz Még Folytatás... miért maradt ki???), Túl Gonosz, A Varázsló (a basszus outro nélkül), A Lény, A Vér, Várom Az Esőt..., Végtelen Út. Az utolsó Nem Menekülsz! már sajnos nem fért bele az időrendbe, de így is tökéletes memento volt ez a koncert, a 2005-ös tagsággal.
  Számomra meghatározó volt ez a korong, szóval nem is tudok elfogultság nélkül nyilatkozni. A sátor hangzása persze megint csapnivaló volt, de ez se a zenekart, se a közönséget nem zavarta az átszellemült zúzásban. Bár a Remorse sosem volt annyira kirakatban, mint amit megérdemeltek volna, még ezen a késői órán is egész jó létszám gyűlt össze a színpad előtt. Nem tudom, hogy a legtöbben a banda életművének ismerőjeként vagy pusztán érdeklődésből jöttek el, de a szövegeket sokan énekelték, szóval nem lehet mindez véletlen. Ha jól emlékszem, pedzegettek már új lemezt, nagyon ideje lenne, mert 2008 óta már sok víz folyt le a Dunán, jó lenne, ha egy vadiúj Remorse albumot is a partra vetne...!
  Sikerült kellően kifáradni a mai napon, olyan kőkemény buliktól mint a Madball, Don Gatto, Moby Dick és a Remorse, szóval a Slipknot tribute-ot, a Slipchaost nem néztem már meg, egyébként sem kifejezett kedvencem az iowai bohóc-brigád. Jött a 8. nap, tartalékolni kellett az energiát.
  
  Július 15 – péntek
  
  A mai napra is bőven kijutott a jóból! Meg a rosszból is, de erről később... Az este 7-kor kezdődő Varg-ra sokan készültek, nem gondoltam, hogy a német banda ennyire népszerűvé vált nálunk. Én 2009 körül láttam őket először egy külföldi fesztiválon és akkor rögtön meggyőztek. Azóta itthon is szerepeltek már párszor, de akkor nem annyira jött át ugyanaz a hangulat, mint először. A banda amolyan pagan/black/folk metal stílusban nyomult korábban, amolyan black metalosabb Amon Amarth szintjén lehetett körülírni őket,. Az idei Das Ende Aller Lügen albummal viszont sokat változott a világ.
  Megjelent egy erőteljesen modernebb, metalcore-osabb íz a zenéjükben és egyúttal dallamosabbá is vált. Ezzel persze sok rajongót felháborítottak, biztosan voltak, akik el is fordultak a bandától, de nekem például nagyon is betalált ez az irányvonal. Nem csak emiatt, hanem mert piszok jól megírt számokat raktak össze az új lemezre. Ráadásul az is biztos, hogy ez a dallamosabb irány többek számára lesz befogadható, mint akiknél fintorgást vált ki.
  
  A fő kérdés az volt, élőben, pláne egy fesztivál koncerten mennyire fognak dominálni az új számok és persze mennyire sikerül átadni a hangulatot. Nos, azt kell mondani, kifejezetten jól sikerült a Varg Rockmaratonos előadása. Ehhez persze a továbbra is remek közönségre ugyancsak szükség volt, akik nagy lelkesedéssel tomboltak a dalokra. Valóban nagy súlyt fektettek az új nótákra, de szerintem ez abszolút működőképes ötlet volt.
  Charlie Chaplin híres jelenete, A Diktátor angol nyelvű változata jelentette az intrót. Jobban szerettem volna a német nyelvű korong verzióját hallani, mert egyrészről szerintem hatásosabb, másrészt mert baromi vicces, hogy az egyébként végtelenül emberbaráti szöveg is tökéletes Hitler beszédnek hangzik német nyelven (persze ez Chaplin dramaturgiájának köszönhető). Utána az új dalok következtek, a Das Ende Aller Lügen és a Revolution. Philipp Seiler énekes (aki itt a nevetségesen hangzó Freki nevet viseli) bár nem egy hangszál akrobata, a dallamos részek is nagyjából működtek neki élőben. A hörgős témák azért jobban mennek. Az új idők szelét talán az is jelenti, hogy a korábban jellemzően piros-fekete arcfestéssel színpadra lépő tagok most inkább fehér alapon pirosra és feketére mázolva zúztak a deszkákon, szóval több szempontból is látszik a megújulás igénye.
  
  Persze a korábbi dalokból is több terítékre került, mint a 2011-es Wolfskult-ról a Schwertzeit és a Nagelfar. Aztán ismét új nóták jöttek, mint a szintén dallamosabb Streyfzug és a Varg szerintem valaha volt legjobban sikerült nótája, a valóban himnikus Einherjer. A közönség meg volt győzve, ez nem kérdés, nagy nyomulás volt az első sorokban a zúzósabb tempóknál.
  Az utolsó 2016-os szám a Dunkelheit és az ököllengetős Achtung volt ezen az estén, innentől már a folkosabb, blackesebb korábbi tételek vették át a stafétát, mint a Wir Sind Die Wölfe, a Guten Tag. Ráadásként pedig egy bónusz lemezes tétel, a Rotkäppchen jött, amire még néhány rajongólányt is a színpadra hívtak tombolni. Nagyon jól sikerült előadást láthattunk a német farkasoktól, remélem a Varg egy klubkoncert erejéig is elhozza nekünk a tőlük meglepő, de igencsak ütős utolsó lemezét.
  
  A Rádió Rock színpadra került a finn heavy metalos Battle Beast, akiknek a produkcióját ugyan nem néztem végig, de ez alkalommal is bizonyították, hogy remek képességű bandáról van szó. Különösen az extravagánsan kinéző frontasszonyuk, Noora Louhimo vonta magára a figyelmet, nem csak a durva sminkjével és tarajával, hanem a rekedtes, karcos énekhangjával is, amely a fő erősségét jelenti a bandának. Bár jól megírt, élvezetes nótáik vannak, de az a dög, amit Noora beletesz, az ad egy egyéni karaktert a Battle Beast-nek.
  A banda mindhárom nagylemezét megidézte, de főszerepbe inkább az általánosan legjobbnak tartott Battle Beast című korong került. A feszes ritmusok mellé olykor egy kis diszkós, Duran Duranos hangulat is társult, ebből is látszik, hogy nem veszi teljesen komolyan magát a banda. Jó hangulatú, erőteljesen megszólaló előadást láthatott a közönség, a buli pedig folytatódott a legmagasabbra törő viking zenekarral, a svéd Amon Amarth-tal.
  
  A svédek gyakorlatilag kirúgták azt az üvegplafont, ami fölé elméletileg ilyen durva, hörgős, death metalos zenével nem lehetne jutni, elképesztő népszerűségnek örvendenek világszerte. Még olyanok is a kedvencek között tartják nyilván az Amon Amarth-ot, akiknél elképzelhetetlen lenne, hogy ilyen hörgős, durva zenékért lelkesedjenek. Nagy titok pedig nincs, a sikerhez mindössze kiválóan megírt számok kellenek, egy durva, de mégis végtelenül fülbemászó, dallamos zenei világ és persze nem ártanak a külsőségek sem, a vikingek rejtélyes mitológiája és a propeller módra pörgő hajak a színpadon. Igazából ennyi kell és nem több.
  Kétségtelenül az Amon Amarth állította össze a leglátványosabb színpadképet a Rockmaratonon. A közönség fölé magasodó viking hajóorrok tetejére többször is felmásztak a zenészek, hogy 5-6 méter magasból zúzzanak. A kiállás természetesen semmit nem változott az idők folyamán: három jól megtermett viking pörgeti a haját (és a szakállát, ahogy Johan Hegg énekes esetében látható) és a viking mitológiát idézik fel a hallgatóságnak. Dobos fronton Jocke Wallgren csatlakozott hozzájuk a turnéra, ő kiválóan ellátta a feladatát.
  
  A banda remek programot rakott össze nekünk. Az egyik első nagy slágerrel, a The Pursuit Of Vikings-szel máris nem lehet tévedni, a megadallamos As Loke Falls pedig a 2013-as remekműről, a Deceiver Of The Gods-ról szólt. A hatalmas számban összegyűlt közönség természetesen azonnal megőrült ezektől a nótáktól, egy gond volt csak, hogy a koncert nem szólt igazán jól (legalábbis ott, ahol én álltam).
  Az általában benne van, hogy az első 2-3 dal még kicsit tompábban, zajosabban szólal meg, de utána már illik belőni az arányokat. Az Amon Amarth-nál ez sajnos nem sikerült, mindvégig túlzottan előtérben szólt a dob, elnyomva a gitárokat és az Amon Amarth igazi erényének számító finom, dallamos gitármelódiákat. Sajnos emiatt nem volt annyira kiélvezhető a koncert, mint amennyire lehetett volna, de persze ezzel sem azt mondom, hogy ne produkáltak volna elsőrangú előadást a svédek.
  
  A közmegegyezéses alapon viszonylag kevésbé eltalált új albumot, a Jomsviking-et szerencsére ezúttal a legjobban működő számok képviselték, mint a lemeznyitó First Kill, később pedig a Raise Your Horns, amely ivós nótának tökéletes, amennyiben azt bősz tülök lengetéssel együtt végezzük. Előkerültek olyan nagy slágerek is, mint a Cry Of The Black Birds, a Death In Fire egészen 2002-ből, a közönség óóó-zásával felvezetett Deceiver Of The Gods, majd pár igazán zúzós tétel jött a Destroyer Of The Universe és a Runes To My Memory képében.
  A végére maradt a Surtur Rising album nyitó nótája, a War Of The Gods, majd pedig a kétségkívül egyik legjobb albumnak számító Twilight Of The Thunder God két slágere, a címadó és a Guardians Of Asgaard zárta az estét. Bár mint mondtam, nem szólt igazán jól a koncert, az Amon Amarth ma is bebizonyította, hogy jogosan szolgált rá az óriási népszerűségre. A zenészek sokat mozogtak, még a gitárosok is felkaptattak a sárkányfejekre olykor. Hegg pedig szónoklataival nagy szimpátiát váltott ki a rajongóknál, és különösen érdekes volt, ahogy a közönséget „magyarságnak” nevezte, amely szimpla szinonimaként, de mégis adott egyfajta archaikus ízt, ami különösen passzolt a Mjölnirekkel és rúnás színpadképpel felszerelt bandához. Folytatás decemberben!
  
  Talán ez a nap ígérkezett a legerősebbnek, hiszen az Amon Amarth után ismét egy piszkosul energikus banda, mégpedig az ausztrál Airbourne készülődött a Rádió Rock színpadon. Nem aprózták el, összesen 24 Marshall ládát pakoltak fel a deszkákra, olyannyira, hogy szegény dobos szinte el se fért közöttük. Ebből sejthető volt, hogy a hangerővel itt nem lesz probléma. Nem is volt, a pőre rock & roll szinte levitte a hallgatóság fejét, a dob pedig alaposan gyomrozott az egész előadás alatt. Kétségtelen, hogy az egész Maraton leghangosabb koncertje volt az Airbourne, de itt épp az a lényeg, hogy nincs semmi nagy megfejtés, csak rock & roll, ami a csövön kifér!
  Az AC/DC legtehetségesebb utódja hatalmas elánnal zúzott a színpadon, ebben jók igazán. Joel O´Keeffe igazi rock & roll sztár pózokban nyúzta a szólókat. Nem csak ő, hanem az egész banda nyughatatlanul rohangált a színpadon, ez a magával ragadó energia persze a közönségre is hatással volt.
  
  Mindhárom lemezükről játszottak, a Ready To Rock, Too Much Too Young Too Fast, Chewin´ The Fat, Diamond In The Rough, Girls In Black, Cheap Wine & Cheaper Women, Stand Up For Rock ´n´ Roll dalok kissé talán egybe is folytak, de egy Airbourne koncerten a hangulat a lényeg, nem csak feltétlenül maguk a számok. Abban pedig semmi hiba nem volt, mert bár a híres színpadmászás ezúttal elmaradt, Joel épp eléggé gondoskodott róla, hogy emlékezetes legyen a mai koncert. Egyszer még a Marshall ládák tetejére is felmászott gitározni, másszor pedig a sördobálás mellett a legendás fejen sörszétverős mutatványát is előadta. Rock & roll a javából!
  Még egy új dal is belefért az idejükbe a szeptemberben megjelenő új lemezükről, mégpedig a címadó, a Breakin´ Outta Hell. Ráadásként még két számot játszottak le, két igazi bulinótát, a Live It Up-ot és a slágernek nevezhető Runnin´ Wild-ot. Az Airbourne koncertjét egyszer mindenkinek látnia kell, mert ezek a srácok szétszedik a házat!
  
  A legjobban várt koncert természetesen a Megadeth volt, ám a gondosan felépített díszlet előtt rövidesen egyedül Dave Mustaine jelent meg, aki bejelentette, hogy David Ellefson röviddel ezelőtt lábcsont törést szenvedett és nem képes játszani. Így a koncert sajnos elmarad, de igyekeznek valamit kitalálni, hogy kárpótolják a rajongókat.
  A sztori természetesen azóta önálló életre kelt, internetes mémek hadával (nekem a Deák Bill Gyulás a kedvencem!), és míg a színpad előtt megértően fogadta a közönség a magyarázatot, a később napvilágra kerülő újabb infók és hírek egyre jobban felbőszítették a rajongókat. A harag igazából nem is a zenekar felé (hiszen Kiko és Dirk nem tehettek a dologról, és mint később kiderült, Mustaine szavaival ellentétben maga Ellefson vállalta volna a koncertet), hanem Mustaine felé irányult, hiszen egyértelmű, hogy az ő döntése volt a koncert lemondása, és a színpadra is csak nagy feszültségek árán sikerült belökdösni.
  
  A fejleményeket mindenki ismeri, nem is akarom tovább ragozni az „avocado gate-et”. Annyi véleményem mindenesetre van a dologról, hogy egyedül Dave Mustaine és a későbbi cinikus, visszataszító kommentárjai érdemlik meg a rajongók felháborodását. Azt a részét megértem, hogy aggódott a zenésztársáért, talán még valami amerikai társadalombiztosítási szabályozások is lehetnek az okok között, amiért az itthoni kezelés nem elég. Ehhez nem tudok hozzászólni. De amit még utána is előadott az interneten, az tényleg bicskanyitogató.
  Bár kétségtelen, hogy a főszervező felszólalása semmiképpen sem vall profizmusra, az ő kifakadása teljesen jogos és megérthető. Más kérdés, hogy mindezzel az alkupozíciónak biztosan nem tett jót. Azt szinte kizártnak tartom, hogy valamilyen pótlása legyen itthon a Megadeth koncertnek ilyen körülmények között. Hogy egyáltalán kapnak-e vissza valamennyi pénzt, azt is erőteljesen kérdőjelesnek tartom, sőt ami még aggaszt, hogy a minden hájjal megkent amerikai ügyvédek (ne legyen kétségünk, hogy a Megadeth ilyeneket foglalkoztat) még „üzleti titok megsértése” és hasonlók jogcímén is lehúzhatnak még egy bőrt a fesztiválról, ami akár a rendezvény végét is jelentheti! Szóval nagyon remélem, hogy legalább viszonylag vállalható megállapodás fog születni a végén.
  
  Nyilván kellemetlenül érintette a rajongókat is ez a dolog, pláne aki napijeggyel elsősorban a Megadeth miatt jött volna. A szervezők részéről nagyon korrekt gesztus, hogy próbálják őket kárpótolni, noha ez nem lenne kötelesség. Mert még ha a fő attrakció (a szervezőkön kívül álló okokból) el is maradt, azért bőven volt lehetőség jó bulikra aznap, lásd feljebb. És ha innen nézzük, akár egyetlen ilyen koncert sem kerülne kevesebbe a napijegy áránál, szóval még így se mondható, hogy ne kaptak volna bőven értéket a pénzükért a vásárlók. Lehet, hogy a Rockmaraton jövője múlik ezen, szóval a napijegyesekben esetleg lehetne ennyi belátás (azokat viszont természetesen megértem, akiknek a határon túlról vagy távolról érkezve, drága útiköltséget, szállást, stb. kellett állniuk a rendezvényen való részvételhez). Aki pedig hetijegyesként is követelőzik, az meg tényleg elmehet a büdös francba! Szerencsére az ilyeneket a többi kommentelő is leoltja a vérbe. A maximum amit én el tudok képzelni, hogy a pórul járt bejelentkezett napijegyesek esetleg egy ingyen napijegyet kapnak a jövő évi fesztivál valamelyik tetszőleges napjára, ezzel szerintem mindkét fél jól járhat.
  Amit a legjobban sajnálok, az viszont a zene maga. Mert akárhogy is nézzük, a Megadeth egy komoly életmű, a rocktörténelem egy megkerülhetetlen szelete. Még ez az eset és a Mustaine szemétsége sem teszi hulladékká a ´80-as, ´90-es évek metal mérföldköveit. Márpedig a csalódottak dühe a zene ellen is irányul („soha többet nem hallgatok Megadeth-t”, „tűzre dobom az összes lemezüket”, stb.). Ez sajnálatos, úgy gondolom pont maga a zene tehet a legkevésbé a történtekről. Valószínűleg már sose fog senki olyan szájízzel Megadeth-et hallgatni, mint korábban, de azért azt javaslom, ne a zene igya meg az egész helyzetnek a levét.
  
  A rajongók kiábrándultsága persze határtalan volt, ráadásul nekikezdett az eső is, így az eddigi 8 nap jókedv kissé megcsappant. A Rádió Rock színpadon még a legjobb hazai Metallica tribute, a Scary Guys próbálta menteni a menthetőt. Már többször láttam a csapatot, első osztályú színvonalat produkálnak, de az esőzésben már nem volt hangulatom ott ázni a deszkák előtt.
  Egyébként ha már Mustaine ilyen pofátlanul elbánt a rajongókkal, én is veszem a bátorságot ahhoz a javaslathoz, hogy igazán fel lehetett volna vetni neki, ha már nem játszanak, de maga Mustaine mégis itt van, igazán becsatlakozhatna a Scary Guys-os srácokhoz gitározni, lejátszanának néhány korai Metallica klasszikust. Megnéztem volna, milyen fejet vág erre a vörös, haha!
  
  Július 16 – szombat
  
  Az a helyzet, hogy erről a napról már nem tudok sokat mondani. Az eső folyamatosan ömlött, éjszaka és napközben is, minden merő víz lett, ami nem kifejezetten ideális körülmény a koncertekhez. A fesztiválozók is folyamatosan sokalltak be a szűnni nem akaró esőzés kapcsán, így egyre nagyobb arányban vették a sátorfájukat és indultak el haza. Végül mi is a távozás mellett döntöttünk, pedig érdekeltek volna a koncertek. A szervezők és a bandák javára legyen mondva, hogy ezek a fellépések nem maradtak el.
  Abban biztos vagyok, hogy az Epica még az esőzés ellenére is kiváló előadást adott élőben, a Sonata Arcticáról már sajnos nem vagyok meggyőződve (az utóbbi években rendszeresen torokproblémákra hivatkozva áll színpadra Tony Kakko és képtelen megütni a mércét. Valamikor 2008-2009 táján láttam tőlük utoljára igazán ütős bulit, így nem voltak illúzióim). De az olyan magyar bandák előadására is kíváncsi lettem volna, mint a Tales Of Evening, a kiváló System Of A Down tribute Science Or Society, a Stonedirt, a Wall Of Sleep, és persze az olyan közönségkedvencek, mint a Depresszió vagy a Rómeó Vérzik.
  Minden bizonnyal jó bulit adtak ezek a zenekarok, de még ha kifogástalan teljesítményt is nyújtanak a színpadon, valószínűleg nem ugyanaz már az élvezeti faktor a közönség esetében, amikor pocsolyákban kell taposni és átázott ruhákban ácsorogni. Nem ugyanaz az élmény, mint ami az előző napok felhőtlen hangulatát jellemezte. Szóval fájdalom, de ezek a koncertek nekem kimaradtak végül. Majd talán legközelebb.
  
  Így zárult ez a valóban maratoni hosszúságú Rockmaraton fesztivál. Persze azóta mindenki a Megadeth-ről beszél, kétségtelenül ez lett a legnagyobb beszédtéma. De én azt javaslom, ne a negatívat lássuk! Hiszen itt volt 10, nem is akármilyen nap! Inkább ezekről beszéljünk, ezekre emlékezzünk! A rock, metal, punk zene legkomolyabb neveire, akik ütős előadásokat produkáltak Dunaújvárosban.
  A helyszín továbbra is életképes, a strandolós résszel és az egyéb időtöltésre alkalmat adó programokkal szerintem mindenki jól érezhette magát, jól szórakozhatott és persze az őrültködésből is kijutott elég. Nagyon bízom benne, hogy a Rockmaraton fesztivál, amely 26 éves történelmével és azzal, hogy mindvégig elutasította a kommersz szarokat, továbbra is képes megmaradni Magyarország vezető, szó szoros értelmében vett rock/metal fesztiváljának.
  


Kulcsszavak:
  rockmaraton     omen     dog eat dog     moby dick     madball     don gatto     ossian     ignite     remorse     varg     battle beast     amon amarth     airbourne     megadeth     scary guys     epica     sonata arctica     tales of evening     science or society     stonedirt     wall of sleep     depresszió     rómeó vérzik 


Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó előadók: 

Depresszió
Ossian
Moby Dick

 kapcsolódó cikkek: 

Pro-Pain, Don Gatto, Hemlock, Stonedirt a Durerben

Wall Of Sleep: dalpremier az új lemezről - Deserter

Depresszió: új klip, platinalemez és turné

Stonedirt: megjelent a groove/thrasherek harmadik stúdióalbuma!

Különleges Depresszió szülinapi koncert a Barba Negra Track-ben
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Sons Of Apollo, Kip Winger acoustic
FEZEN ´18
Rockmaraton 2018 - 2. rész
Rockmaraton 2018 - 1. rész
EFOTT ´18
FEZEN 2018 – 1. nap (Helloween, Epica, Delain)
Judas Priest, Ordog
Joe Satriani - What Happens Next World Tour 2018
Exodus, Savage Messiah
Bullet for My Valentine, Asking Alexandria, Caliban és a többiek
Kigombolt blues - Joe Bonamassa
Rise Against
Ensiferum, Ex Deo
 kapcsolódó fotók: 

Rockmaraton életképek - 2016. július 9.-17. Rockmaraton´16, Dunaújváros, Szalki-sziget

Dog Eat Dog - 2016. július 9.-17. Rockmaraton´16, Dunaújváros, Szalki-sziget

Moby Dick - 2016. június 4. BARBA NEGRA TRACK - KREATOR-MOBY DICK-EKTOMORF

Madball - 2016. július 9.-17. Rockmaraton´16, Dunaújváros, Szalki-sziget

Don Gatto - 2016. július 9.-17. Rockmaraton´16, Dunaújváros, Szalki-sziget

Ossian - 2016. június 23-25., RockPart´16, Balatonszemes

Ignite - 2016. július 9.-17. Rockmaraton´16, Dunaújváros, Szalki-sziget

Varg - 2016. július 9.-17. Rockmaraton´16, Dunaújváros, Szalki-sziget

Battle Beast - 2016. július 9.-17. Rockmaraton´16, Dunaújváros, Szalki-sziget

Amon Amarth - 2016. július 9.-17. Rockmaraton´16, Dunaújváros, Szalki-sziget
Airbourne - 2016. július 9.-17. Rockmaraton´16, Dunaújváros, Szalki-sziget
| Megadeth - 2016. július 9.-17. Rockmaraton´16, Dunaújváros, Szalki-sziget
| Epica - 2016. július 9.-17. Rockmaraton´16, Dunaújváros, Szalki-sziget
| Sonata Arctica - 2016. július 9.-17. Rockmaraton´16, Dunaújváros, Szalki-sziget
| Tales of Evening - 2016. július 9.-17. Rockmaraton´16, Dunaújváros, Szalki-sziget
| Depresszió - 2016. július 9.-17. Rockmaraton´16, Dunaújváros, Szalki-sziget
| Rómeó Vérzik - 2016. június 23-25., RockPart´16, Balatonszemes
| Rómeó Vérzik - 2016. július 9.-17. Rockmaraton´16, Dunaújváros, Szalki-sziget
 kiemelt 
Hammerfall, Armored Dawn a Barba Negra klubban
  
A heavy metal egyik újkori zászlóvivője, a svéd Hammerfall, töretlen népszerűséggel járja a világot

Gus G az A38-on - Fearless European Tour 18
Dead Daisies - Welcome To Daisyland – EU Winter Tour 2018 - Barba Negra Music Club
Pro-Pain, Don Gatto, Hemlock, Stonedirt a Durerben
Infected Rain + Over My Dawn novemberben a Blue Hell-ben
 friss hozzászólások 

A rock ötven árnyalta - The Dead Daisies (2)
Satyricon, Suicidal Angels (3)
Könyvtárban forgatott klipet az Emma Undressed (1)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 stonedirt    rio    grave maker    jackson browne    bleed from within    insane    gazember lászló    illdisposed    dreadful peace    bullet for my valentine    intim torna illegál    obscura    nohanded painter    fran palermo    brendan perry    amon amarth    dillinger escape plan    symphorce    steve carell    space battleship yamato    evile    hanna    ramones    a kétballábas banda    florence and the machine  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2018 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!