szerző: MorelloKillswitch Engage, August Burns Red, Atreyu, Bury Tomorrow 2016. június 15, Budapest Park
A Killswitch Engage-t nyugodtan tekinthetjük stílusteremtő zenekarnak, ehhez képest viszonylag kevés alkalommal láthattuk őket Magyarországon. Én is különösen vártam már a metalcore műfaj zászlóshajójának újbóli kikötését, mert az eddigi eseményeknél mindig valami más jött közbe. Nagy kár, hogy Howard Jones énekessel nem láthattam a csapatot, de Jesse Leach újbóli visszatérésével ismét lendületbe jött a Killswitch Engage, ezen kívül élőben legendásan jó bandáról beszélünk. A mai estére ráadásul egy komplett minifesztivált csaptak hozzá a koncertjükhöz, fellépett még ugyanis az August Burns Red, az Atreyu és a Bury Tomorrow, akik mind a metalcore fontos csapatai. Jelen lett volna még az Architects is, akik viszont menet közben lemondták a turnét. Ők mondjuk viszonylag sűrűn visszajáró vendégek, nemrégiben is láthattuk már őket a Parkway Drive előtt, sőt a mostani koncertet pótolandó, novemberben saját klubbulival jönnek vissza, szóval az ő társaságukat sem kell sokáig nélkülözni.
A mai nap aktualitását az osztrák-magyar foci EB csoportmeccs is adta („de kivel játszunk??” - kérdezhetné Habsburg György), szóval a Budapest Park bejárati részére, a kivetítőhöz is rengetegen érkeztek, a koncertre várók pedig továbbhaladtak a kordonon túlra, a színpadhoz. Emiatt a menetrend is kissé szokatlan volt, a Bury Tomorrow már egészen korán, fél 6 felé kezdett és a későbbiekben is tekintettel voltak a meccs menetrendjére.
A Bury Tomorrow brit formáció, akik idén a negyedik sorlemezükkel, az Earthbound-dal jelentkeztek. Igazán lelkesen játszottak, nagy ugrálással, headbangeléssel, és a zenéjük is egész korrekt volt a metalcore műfajon belül (igaz, egy kicsit tisztább hangzást el lehetett volna viselni). A műfaj elengedhetetlen velejárója, a hörgős ének-tiszta ének kombináció náluk is működött, Daniel Winter-Bates és a Jason Cameron voltak érte felelősek. Szimpatikus volt, hogy a végén elküldték a teljes zeneipart a búsba, a „meet-and-greet” nevű pénzlehúzási találmányukkal együtt. Felvezetésnek teljesen jó volt a koncertjük.
Az Atreyu neve is meglehetősen közszájon forog metalcore berkekben, és nem csak a szokatlan hangzás miatt. A tengerentúli csapat már 6 albumot sorakoztatott fel, érdekesség, hogy náluk a dobos, Brandon Saller vállalta a tiszta éneket, miközben püfölte a bőröket. Az Atreyu – jó amerikai módra – a showelemre is különös hangsúlyt fektetett, így nem csak az egyébként kiváló zenei teljesítményre, a jól felépített, változatos dalokra figyelhettünk, hanem a csapat gondoskodott róla, hogy mindig legyen valami látnivaló.
Az Atreyu úgy döntött, nekik kicsi a Budapest Park meglehetősen tágas színpada, így inkább idejük nagyobb részét a közönség között töltötték. Alex Varkatzas énekes sűrűn lemászott a kordonokhoz, de egyszer még a közönségen is végigsétált, gyakorlatilag körbejárta a Park nézőterét. Ugyanezt megcsinálta a tekintélyes szakállú Marc McKnight basszer is, fesztelenül mosolyogva döngette a basszust a nézőtéren. A rajongókat persze felcsigázta a zenészek közvetlensége, nem fukarkodtak a vállveregetésekkel és természetesen a fotókkal se, de még egy circle pit-et is kialakítottak Marc körül. Sőt, egy alkalommal még a teljes közönséget is leültették a földre. A hangulatteremtés tehát kiválóan sikerült.
A hagyományos metalcore paneleken túl az Atreyu-ban van egyfajta könnyed, rock & rollos felhang is, amit jól példáz, hogy még a Bon Jovi-tól is előadtak egy feldolgozást ma este, a You Give Love A Bad Name-et, persze a saját világukba átültetve. Jól szóltak, remek zenei teljesítményt és nagy lelkesedést láthattunk mindegyik tagtól, biztosan ráleltek ma néhány új rajongóra.
Közben a meccsnek is közeledett a fináléja, az August Burns Red pedig illedelmesen kivárta a kezdéssel a meccs végét. A koncertről a Park előterébe szivárgó rajongók hitetlenkedve faggatták egymást, hogy most tényleg igaz, hogy 1-0-ra megyünk az osztrákok ellen!? A második magyar gólra persze egy emberként lendítette magasba a karját minden jelenlévő, a lefújás után pedig nem meglepő euforikus hangulat lett úrrá mindenkin. Ez természetesen a koncertek élvezetére is rádobott egy lapáttal, sőt az sem kizárt, hogy az eredetileg meccsre érkezők is váltottak még ekkor jegyet, egy jót ünnepelni és bulizni ezekre a furcsa, üvöltözős zenékre.
Az August Burns Red megint csak más árnyalatokkal bővíti a metalcore világát, náluk mindig jelen van egy folyamatos melodikus dallamvonulat, ugyanakkor több az instrumentális rész, kicsit elvontabb, technikásabb ízekkel is megtoldva. 2013-ban jártak nálunk, akkor is emlékezetes koncertet adtak és a mai fellépésre sem lehetett panasz. Jórészt a tavalyi, Found In Far Away Places címet viselő korongot preferálták, de belefért több dal a megelőző Rescue & Restore és Messengers albumokról is, de a Constellations és a Leveler ugyancsak képviseltette magát 1-1 nótával. Ők is meglehetősen intenzív színpadi munkát végeztek, alaposan betonba döngölték a közönséget a masszív breakdown-jaikkal. A hangzás masszív és erőteljes volt, egyedül azt hiányoltam, hogy a szólógitár szólhatott volna hangsúlyosabban, mert rifferdő mögül nehéz volt kihallani a zene ízét rejtő melodikus kalandozásokat.
A közönség ugyancsak kitett magért, mind az August Burns Red, mind az Atreyu alatt látványosan sokan énekelték a szövegeket. A gitáros JB Brubaker nem felejtette el megemlíteni a pár perccel ezelőtti magyar sikert és gratulálni hozzá, sőt Jake Luhrs énekes az egyik számot eleve „Hungary 2 – Austria 0” címmel konferálta be, sokakat kacajra ingerelve. Mondanom sem kell, ezzel a tiszteletteljes gesztussal nagy szimpátiát váltottak ki a jelenlévőkből.
Nem tudtam megsaccolni, az eredetileg tervezetthez képest mennyivel játszottak többet ők vagy a korábbi bandák az Architects kiesésével. A hosszas szünetek miatt nem hiszem, hogy túlságosan érzékelhető különbség lett végül, de a játékidő az August Burns Red esetében is elégségesnek bizonyult. A rajongók éhségét sikerült csillapítani.
Bár mindegyik banda a metalcore műfaj élvonalába tartozik, azért nem gondoltam volna, hogy a Killswitch Engage gyakorlatilag külön ligában játszik az összes többi bandához képest (talán ma élhetek ilyen focis szóképpel). Mert ahogy színpadra léptek, ezzel a teljesítménnyel gyakorlatilag leiskolázták az egész délutáni mezőnyt. Mondva ezt úgy, hogy a megelőző bandák is igen korrekt produkciót nyújtottak. Kellett egy kis idő, amíg beállt az eredetileg is masszív hangzás, de utána mindvégig álomszerű megszólalással, gyakorlatilag tökéletesen szólt a banda. Ezekkel a nótákkal, amikkel 2000 óta megajándékozták a rajongókat, nem lehetett tévedni.
Szerencsére náluk nincsenek egozások, Jesse Leach minden gond nélkül elénekli a Howard Jones éra szerzeményeit is. Az is igaz persze, hogy valószínűleg lázadás lenne belőle, ha nem tenné, mert őszintén szólva a legtöbb nélkülözhetetlen Killswitch sláger ekkoriban készült. Ma viszont jókora merítést kaptunk a banda életművéből, nem csak a legfrissebb, hanem a legkorábbi időszak termését is beleértve.
Egy nagy slágerrel, az A Bid Farewell-lel kezdtek, innentől már könnyen megjósolható volt az este óriási hangulata. A nézők egy emberként zengték a remek refréneket és a zúzásba, tombolásba is mindenki belevetette magát. Eleinte váltogatták a márciusban megjelent Incarnate és a korábbi albumok tételeit, a Strength Of The Mind az újról jött, a Fixation On The Darkness 2002-ből, az első igazi sikerlemezükről, az Alive Or Just Breathing-ről, a Quiet Distress ismét az újról, a This Is Absolution pedig 2006-ból.
A Take This Oath a The End Of Heartache lemezt képviselte, a Beyond The Flames pedig a Jesse visszatérését jelentő Disarm The Descent albumot idézte fel. A szintén nagy éneklést kiváltó Hate By Design a friss lemezről lett máris sokak kedvence. A banda briliáns összjátékot mutatott be, látszott, hogy remekül érzik magukat egymás társaságában, ezt bizonyította a sok összemosolygás és a számtalan apró zenei geg, amit egymás (és a közönség) szórakoztatására elsütöttek a dalokon belül, mindegyik posztot beleértve.
A mókázás persze sosem állt távol a Killswitch-től, Adam D. eszement mozgáskultúráját és őrült kommentárjait tekintve ez nem volt kérdés, de legkésőbb akkor mindenkinek le kellett hogy essen, hogy ezeknek tényleg begurult a gyógyszere a színpad alá, amikor egy átmontázsolt Star Wars plakátra váltott a háttér, rajta a zenészek őrült grimaszai Luke, Chewbacca és a többiek szerepében, Adam különösen megnyerő volt Leia-ként.
Az önfeledt jókedv tehát mindig egy Killswitch Engage koncert velejárója, de a remekbe szabott zenei teljesítmény mellett se lehet elmenni. Elsősorban Jesse Leach mellett, aki óriásit énekelt ma. Az agresszív, olykor pincemély hörgésből pillanatok alatt váltott át a tökéletesen prezentált megadallamokba, gyakorlatilag album minőségben előadva a nótákat. Bár én Jones hangját is szerettem, de ezen az estén Jesse tényleg letaglózó volt, a lehető legjobb választás volt a visszaédesgetése a Killswitch soraiba.
Meglepetésként még a debütalbumig is hajlandóak voltak visszanyúlni, az első Killswitch Engage nevű korongig (azért első, mert a 2000-es debüt után furcsa módon ugyanilyen névvel adtak ki egy másikat is, 2009-ben). A Temple From The Within hangzott el, ez az ősrajongóknak okozott nagy örömöt. Jöttek aztán az újabb és korábbi időszak fantasztikus kompozíciói, a remekül összerakott Always, a közönséget felhevítő, közösen éneklős My Last Serenade, az Incarnate album nyitónótájaként sokakat megnyerő Alone I Stand, az egyik legnagyobb slágernek számító zúzós, nagyot headbangelős breakdown-okkal tűzdelt Rose Of Sharyn, és a szintén felejthetetlen slágernek számító The End Of Heartache, ami konkrétan libabőr volt...
A masszív riff-özönök, a szépen betonozó basszus, a hatásosan gyomrozó dob, a szépen felépített gitárszólók és a remek énekteljesítmény így együttesen okozott óriási pillanatokat, de kellettek a maximális élvezethez ezek a dalok is. Így, egy estén keresztül volt igazán jól látható, milyen dalszerzési zsenialitás rejtőzik a Killswitch-ben és mennyivel változatosabbak, fogósabbak a dalok a korábbiakhoz képest.
De volt még hátra pár sláger, a Howard Jones éra egyik kultikusának számító My Curse és a 2013-as Disarm The Descent lemezről a nagyszerű In Due Time. Azért ugyanerről a korongról a No End In Sight-on én nagyon hiányoltam. De itt volt a vége, búcsúzkodás, már berakták a levonuló zenét, a közönség el is kezdett elszivárogni... de hopp, Adam D. még visszatért, és a maga nem túl kifinomult modorában afelől érdeklődött, netán akar-e a közönség még egy számot. Hát persze hogy akart, így a Life To Lifeless lett a valódi búcsú, amely szerintem tényleg nem tervezett tétel volt a setlist-ben, de szimpatikus volt a csapattól ez a kis gesztus.
Kétségtelen, a metalcore műfaj legnagyobbikát láttuk a színpadon, annak „udvarhölgyeivel”, ez az összeállítás kétségtelenül minden igényt kielégített. Nyert a magyar csapat, a jelenlévők pedig az örömmámort egy ilyen remek koncert-sorozattal vezették le, és még ez után is sokan maradtak a rockdiszkóra a súlyosabb műfaj legütősebb slágereivel. Na ilyen kérem egy tökéletes este!
(utóirat: ma sem tudom eldönteni, hogy a rockdiszkóban a Killswitch Engage dobosa, Justin Foley tombolt velünk, vagy csak egy rá kísértetiesen hasonlító figura, de a zenekar közvetlensége így is példaértékű)
16:49
