szerző: MorelloBlack Sabbath, Rival Sons 2016. június 1, Papp László Sportaréna
Hogy mit jelent a Black Sabbath a rock/metal világnak, annak a jelentőségét felbecsülni sem lehet. Valószínűleg az egész keményzenei színtér nem létezne, vagy nem ilyen formában létezne az 1968-ban alakult, stílusteremtő birminghami brigád nélkül. Ennek pedig immár kis híján félszáz (!!!) éve, a Black Sabbath pedig azóta elég alaposan letette a névjegyét a maga 19 nagylemezével. A The End néven futó búcsúturné, talán tényleg az utolsó, hiszen már az is csoda, hogy a tagok egyáltalán még élnek, pláne olyan életvitel mellett, amit folytattak karrierjük folyamán.
Hogy valóban lesz-e még közös jövőjük Black Sabbath-ként vagy sem, arra azért nem mindenki merne fogadni, de a turné budapesti állomása mindenképpen óriási jelentőségű esemény volt a stílusteremtő négyes rajongói számra. Ozzy Osbourne, Tony Iommi és Geezer Butler újbóli összeállása ugyanis az év hírének bizonyult a maga idejében, egyedül Bill Ward dobossal nem sikerült dűlőre jutni, így az Ozzy oldalán már bejáratott Tommy Clufetos volt a mai ritmusfelelős. A Sportaréna természetesen csordultig megtelt, hiszen erre az eseményre, erre az utolsó találkozásra mindenki kíváncsi volt. Az ülő szektorok szinte teljesen tömve voltak, az álló részek viszont nem voltak kényelmetlenül tele, emberi módon el lehetett férni.
Az este előzenekara a Rival Sons volt Kaliforniából. Nyilván amellett, hogy óriási dolog a Black Sabbath-nak nyitni, valahol hálátlan szerep is az övék, hiszen mindenki türelmetlenül Ozzy-ékra koncentrált, róluk szólt ez a nap. De aki odafigyelt a Rival Sons-ra is, semmiképpen sem bánta meg. Amolyan groove-os, húzós rock & rollt játszottak, egy gitáron és egy billentyűs támogatásával. Kellemes, jól felépített, jól megírt nótákat prezentáltak a közönségnek, könnyű volt belefeledkezni a rock & rollba.
Ami nagyot dobott az előadásukon, az az egészen kiváló énekteljesítmény, az elegáns, laza gitármunka és a természetellenesen nagy, masszív szakállú, őrült billentyűs játéka. Jó hangulat uralkodott tehát a színpadon és a közönség szimpátiáját is kiváltotta a csapat.
És hát a Black Sabbath. Tényleg nem lehet eleget hangsúlyozni a szerepüket a mai metal zenében. Mindenki érezte, hogy különleges pillanat részese, ahogy a Black Sabbath zord, rideg témái után lehullt a függöny (pontosabban másodpercek alatt feltekerték a kötéllétrán a közönség drukkolása közepette felmászó technikusok. Ők egyébként a koncert egész ideje alatt ott trónoltak fent a zenekar feje felett. És ha valamelyiküknek pisilni kell??). Bár nem ez az a nóta, amely nyitószámként felforralja a közönség vérét, de mégis volt valami magasztos, megfoghatatlan pátosz benne. Amit azonnal átérzett minden jelenlévő, hogy ez itt nem más, mint a Black Sabbath, talán utoljára, a legelső lemez, legelső dalával. Én is kicsit úgy éreztem magam, mint aki magát az ősrobbanást, a világ teremtését követheti nyomon a saját szemével.
Bár a The End turnéhoz (amennyiben tényleg az) remekül passzolt volna egy életmű koncert, a zenekar teljes történetét felölelve, netán színpadra hívva valamennyi zenészt, aki a Black Sabbath-ban megfordult, ez az előadás most a kezdetekről szólt, arról az első 3 nagylemezről, amelyek lefektették a heavy metal alapjait.
Másodikként a közmegegyezéses csúcs, a Paranoid album nótája, a Fairies Wear Boots hangzott el, a maga groove-os, rock & rollos témáival, elringatós váltásaival. Majd haladtunk tovább az időrendben, jött a Master Of Reality-ről az After Forever. Ismét egy klasszikus, ahol Geezer Butler csengő-bongó basszusa is jól érvényesült. A hangzás bár nem volt tökéletes (Iommi gitárja egy kicsit a háttérben volt, és az egész koncert szólhatott volna egy hajszálnyival tisztábban, élesebben), bőven elég volt arra, hogy mindegyik zenész munkáját alaposan figyelemmel kísérhesse a hallgató. A folytatás ismét a Master Of Reality-ről érkezett, a szupersúlyos Into The Void következett.
Egy kicsit kilógott az időrendből a Vol. 4 albumon szereplő Snowblind, de mivel ez is megkerülhetetlen pontja a Sabbath életműnek, abszolút indokolt volt az eljátszása. Persze Ozzy teljesítménye volt a legnagyobb kérdőjel a mai estén. Iommi és Geezer Butler vannak annyira profik, hogy miattuk ne kelljen aggódni, Tommy Clufetos ereje teljében, Ozzy viszont ugye eléggé rozoga állapotban van jó pár éve, erősen rajta múlott, milyen végkimenetele lesz az estének. Ráadásul épp a napokban történő különválása Sharon-tól ugyancsak esélyes módon rányomhatta a bélyegét a mai napra.
Szerencsére semmilyen tényező nem zavart be az élvezetbe, Ozzy - persze szigorúan magához képest - egészen elismerésre méltó teljesítményt nyújtott. Jó, az Ozzy érás Sabbath sosem a torokgyilkos énektémákról szólt (bár pont a Snowblind azért jelentett némi kihívást), de azért el kell ismerni, hogy Ozzynak sikerült felülmúlni magát, ahhoz képest hogy én nem voltam nagy elvárásokkal iránta.
Különösen a buli első felében teljesített jól az énekes, olykor alaposan körbefutva a színpadot. Viszont mindvégig sugárzott róla a jókedv és a nagy átélés. De tényleg, ahogy Ozzy óriási vigyor kíséretében rugózott, hajlongott az örökérvényű riffekre és ütemekre, ahogy össze-összemosolyogtak Tonyval, az a nézőtéren is ünnepi hangulatot teremtett. Amilyen undorító életvitelt élt ez a figura, emberileg semmiképpen sem számíthat példaképnek (zeneileg persze feltétel nélkül!), de amilyen gyermeki infantilizmussal és őszinte mosolyokkal élte át és élvezte minden egyes nótát, valamint az egész koncertet, egyszerűen muszáj volt a szívébe zárni az embernek ezt a habókos vén csontot!
A közönség nem csak a gigaslágerek kedvéért jött el az arénába, hanem a legtöbbek láthatóan a kevésbé közismert nótákból is felkészülten érkeztek, sokan együtt zengték Ozzy-val a sorokat. Na de a finom basszus felvezetéssel támadó harci disznók, vagyis a War Pigs igazán nem szorult bemutatásra. Ezt a nótát kétségtelenül az egész stadion énekelte, gigasláger. Nyilván eddig sem lehetett panasz a hangulatra, de innentől tényleg beindult a parádé.
Ismét visszatértünk az első az első lemezhez, mégpedig a Wasp / Behind The Wall Of Sleep / Bassically / N.I.B. sorba kötésével, mindezt Butler finom basszusszólójával megfűszerezve. Az ő játékát figyelni különösen nagy élmény volt, hiszen a nem túl sokat mozgó, elegánsan pengető Geezer Butler etalon módon kezelte a hangszerét. A jellegzetes rock basszusgitározástól eltérően a legtöbbször nem kísérte szolgai módon a gitárt, hanem saját utakat is bejárt, de mégis az ő munkájával lett teljes az összkép. A hangzás nagyon jól kiemelte a szépen búgó basszust, ezért külön köszönet a hangmérnököknek!
A soron következő Hand Of Doom-ban szintén a basszus ringató témáira lehetett odafigyelni, de az egész banda külön-külön és egységesen is remekelt. Ozzy a vége felé azért kezdett már fáradni, nem jött már minden dallam a kívánt módon, de még így is túlteljesített minden várakozást, úgyhogy semmi ok a panaszra.
Az ugyancsak Paranoid albumról származó Rat Salad biztosított egy kis szusszanást, nem csak neki, hanem a többieknek is, mert Clufetos a saját kezébe vette az irányítást, és bivalyerejű dobszólóval kápráztatta el a publikumot. Annyira nem volt nélkülözhetetlen ez a közjáték, bár a fejkendős dobos óriási elánnal előadott, energiától duzzadó magánszáma így is lehengerlő volt. Valamint indokolt is, hiszen tényleg nem lehetett sajnálni a pár pernyi szusszanást a 70-es éveik felé közelítő triótól, addig is hadd produkálja magát a 30-as éveinek derekán járó „kölök”.
És akkor valóban jöjjön a slágerparádé, az Iron Man-t, mint a világ egyik legismertebb nótáját, azt hiszem megint csak nem kell bemutatni. Óriási dal, óriási hangulat, nem is kérdés. Aztán előkerült a Dirty Women, amolyan renegátként a jóval későbbi (de még így is 40 évvel ezelőtti, úristen!) Technical Ecstasy lemezről, Iommi fantasztikus szólózásával.
A végére maradt a Sabbath mértékkel tempósnak számító Children Of The Grave a Master Of Reality-ről, zárásként pedig mi maradna más, mint minden rock nóták, minden rock riffek ősatyja, a Paranoid. A közönségben ekkor már sokan összefogódzkodva ugráltak, valódi ünneppé téve a mai estét.
Amikor a négy zenész hosszas hajlongás után levonult a színpadról, tényleg azt lehetett érezni, hogy lezárult egy korszak. Ami a Sabbath nélkül eleve nem is jöhetett volna létre, de a Sabbath nélkül ismét űr fog keletkezni benne. Persze amíg a tagok élnek, annyira nem érdemes könnyekben áztatott nekrológokat írni, mert a zenészek mind kinyilvánították, hogy nem tervezik abbahagyni a zenélést, de ilyen nagy lélegzetvételű turnék már nem várhatók tőlük, és ha további alkotások is előkerülnek a kezeik közül, az már minden bizonnyal nem a Black Sabbath név alatt lesz majd.
Ahogy többször is említettem, Ozzy Osbourne elismerésre méltó teljesítményt nyújtott, sőt egyszer még a közönséget is lelocsolta egy vödörnyi vízzel. Az elegáns könnyedséggel gitározó Tony Iommi pedig egyenesen a Black Sabbath védjegye. Rajta is látszott a vidámság, a felhőtlen jókedv. Az örökérvényű riffek és a babonázó hatású szólók játszi könnyedséggel kerültek elő a húrok közül. Ugyan Ozzy hangját minden bizonnyal kicsit megtámogatta a technika, Iommi-nál is volt olykor technikai segítség, például amikor a többszólamú gitárharmóniákat elég nyilvánvalóan bejátszották mögé. Ő és Geezer Butler ugyanakkor tanítani való összjátékot mutatott be, az ujjaival pengető basszusgitáros pedig mindig adott egy egyedi ízt a zenei összképbe, egy pillanatig sem volt unalmas a játéka. Ahogy Tommy Clufetos-é sem, hihetetlen precízséggel és intenzitással püfölte a dobokat, kétségtelenül a motorja volt az egész koncertnek. És emlékezzünk meg a legrútabb sorsú tagról, Adam Wakeman-ről, aki billentyűsként a háttérben, a közönség elől rejtve tevékenykedett, de Ozzy volt olyan rendes, hogy az ő nevét külön megemlítette és tapsot is kért a billentyűs számára.
Bár Tommy Clufetos lehengerlő teljesítményének megkerülhetetlen része volt a koncert sikerében, azért valahol mégis ott motoszkált sokakban minden bizonnyal, hogy Bill Ward-nak bizony itt lett volna a helye, és nagyon szomorú, hogy nem tudtak megállapodni. Nem azért, mert Ward jobban dobolt volna Clufetos-nál, mert az teljességgel kizárt. És nem is azért, mert Ward képes lenne a világot oda-vissza bejáró turnét, állomásonként 1,5 óra játékidővel szakadatlanul végigtolni, mert valószínűleg ebben is lehetett igazság. De amit létrehozott ez a négy figura, Ozzy Osbourne, Tony Iommi, Geezer Butler és Bill Ward, ahhoz mindannyian, egységesen kellettek.
21:13
