szerző: MorelloDalriada, Nevergreen 2016. május 13, Barba Negra klub
Az utolsó pillanatig kétséges volt, vajon részt tudok-e venni a hazai folk metal alapvetésnek számító Dalriada nagykoncertjén, de szerencsére végül úgy jött ki a lépés, hogy eljutottam a Barba Negra klubba. Így persze nem tudtam mindegyik előadáson részt venni, a Wisdom énekes NG új projektje, a Candlelight pedig érdekelt volna. De a Nevergreen-re azért mégis beértem, így Bob Macuráékat már egészében láthattam. Ez volt az első találkozóm velük Simon Valentina énekesnő 2014-es távozása óta, akinek a helyébe nem vettek be új tagot. Így arra is kíváncsi voltam, mennyiben érintette ez a váltás az élő teljesítményüket.
Hangzás terén így a korai Nevergreen éra tért vissza, jól is szólt a csapat, érthető módon visszanyúltak a ´90-es évek és a 2000-es évek elejének néhány nótájához is. Sosem voltak egy színpadot felszántó társaság, most is inkább statikusabb, kimértebb előadást produkáltak, de mégis volt hiányérzetem. Tinát többen kritizálták a színpadi kiállása miatt (bár én ilyen véleményeket gyakorlatilag kizárólag csak hölgyektől hallottam), most a hiányával valahogy mégis kevesebbnek, üresebbnek éreztem a Nevergreen produkcióját. Nem a Matláry-Macura tengely és zenésztársaik teljesítményével volt a baj, hanem egyszerűen érződött, hogy Valentina éneke és jelenléte mégis egy olyan színt vitt bele a Nevergreen-be, ami egyértelműen hiányzik.
A kezdeti időkhöz képest meglehetősen takaréklángon ég már a zenekar, ezt az is jelzi, hogy meglepetésemre viszonylag kevés érdeklődő gyűlt össze a deszkák előtt ezekben az órákban. Manapság persze már teljesen más működtetni egy zenekart, mint egykoron, de szerintem előnyére válna a csapatnak, ha nem hagynának fel véglegesen az énekesnős vonallal.
Ha a legizgalmasabb, legegyedibb magyar metal zenekart kellene megnevezni, gondolkodás nélkül a Dalriadát mondanám. Tudom, sokan prüszkölnének ez ellen, hiszen akik már egy kicsit is komolyabb ismertséget értek el, akikért rajonganak a fiatalok, akikbe valamiféle mondanivaló is szorult, azokat természetesen divat, sőt „illik” lenézni, gúnyolni, gyalázni. Szerencsére a Dalriada egyáltalán nem ezeknek a „zenei náciknak” igyekszik megfelelni, akik majd jól eldöntik, mi a jó és mi a szar zene. Mi több, a soproni csapatnak még egészséges humorérzéke és önkritikája is van, hiszen az „Ürgebőrbe varrt parasztmetál” című lefitymáló megjegyzést még előnyükre is fordították és pólóra varratták. A rajongók is vették a lapot, hiszen többen is ebben a ruházatban jelentek meg a koncerten, így mutatva fityiszt az újságírói arroganciának.
A Dalriada azért emelkedik ki a hazai mezőnyből, mert azonnal felismerhető, karakteres zenei világot alakítottak ki és nem mellesleg már 7 nagylemezt voltak képesek rogyásig megtölteni azonnal fülberagadó, énekelhető, húzós slágerekkel. Most a tavalyi keltezésű (ugyancsak remekbe szabott) Áldás album bemutatója zajlott, pontosabban még ennél is több, ugyanis épp erre az eseményre időzítették a Forrás című akusztikus lemezük megjelentetését is, amelyet szintén főszerepbe állítottak. A Dalriada szetje így két blokkból állt: eleinte az akusztikus, illetve még tőlük is szokatlan hangszerelésben felújított dalok kaptak helyet, majd pedig természetesen felsivítottak a gitárok és a jól bejáratott metal buli adta a második részt.
Az akusztikus blokknál a felállás annyiban módosult, hogy Matyi még hűsölhetett/sörözhetett egy darabig, helyette Kárpáti Péter szerepelt akusztikus gitáron, aki a Forrás lemezen szintúgy játszott. A Fajkusz bandát most csak egyedül Fajkusz Attila képviselte hegedűn, a népi hangszerek felelőse, Csete Ádám pedig szintén akusztikus gitárt ragadott. Így játszották el a Bor Vitéz és a Hírhozó nótákat, valamint az új korong ínyencségét, a Középeurópai Hobo Blues III-at. Inkább a dalválasztás miatt érdekes ez a tétel, zeneileg azért annyira nem tartom izgalmasnak, a közönség se pörgött túlságosan rá. De azért megilleti a tisztelet a csapatot, hogy egy ilyen kevésbé egyértelmű dalhoz volt merszük nyúlni.
Érkezett aztán a banda egyik legelső slágere, a Vérző Ima, mégpedig nem is akárhogy, hanem egyfajta belazult, már-már reggae-s hangulatú előadásban. Ez már kifejezetten izgalmas átdolgozás volt, hallhattuk is egy-kétszer ezt a verziót a csapattól élőben, szóval ilyen értelemben nem volt újdonság, de jó hangulatot biztosított a nézőtéren. A Dalriada kezdésére azért már feltöltődtek a sorok, de még így is kényelmesen elfért a nézősereg, nem volt izzasztó teltház.
Szintén régi sláger a Téli Ének, amit ugyancsak akusztikusan szólaltattak meg, de vadiúj szerzeményekből is jutott a Forrás lemezre, például az Úri Toborzó, amit szintén nagyon jól esett hallani a maga óriási refrénjével. Az össznépi éneklés persze nem is volt kérdés. A blokk végére pedig ismét egy élő debütálás a Forrás albumról, Weöres Sándor – A Galagonya feldolgozását adták elő. Nem volt rossz, de ezt sem tartom annyira fülbemászó tételnek. Ezzel vége volt a Forrás lemez bemutatójának, szerintem mind ez a spéci új korong, mind az élő prezentáció jól sikerült. Szerencsére most a koncerten nem vették elő Zámbó Imre úr szerzeményét, a Bukott Diákot.
Elsőrangú zenei geg és egy nagy középső ujj a magukat túl komolyan vevőknek, ahogy maga a klipje is (A „nem bánom én, ki kit szeret” résznél ahogy András a zongoránál ülő Szögvállára teszi a kezét, utóbbinak riadt kisállat-tekintete örökre a retinámba égett...). De ide most nem hiányzott.
Jöhetett immár a mötál, előkerült Matyi is és mostanra a hagyományos Dalriada felállás ontotta a fémet a színpadról. A 2008-as Égi Madárral indult a buli, tökéletes volt a közönség felpörgetéséhez. És hogy még nagyobb legyen a fordulatszám, a Tűzhozó következett az eggyel korábbi lemezről, amit már régen játszott a banda, be is indult az aprítás az első sorokban.
Kicsit nyugisabb vizekre evezett a 2015-ös album címadója, az Áldást ma már kívülről fújta a legtöbb rajongó, biztosított volt tehát az óriási hangulat. A banda nem túlzott, hogy ez a korong lesz a koncert fókuszában, hiszen majdnem mindegyik dal szerepet kapott ma este. Egyelőre az Ígéret szólt, de aztán érkezett az ugyancsak zenei poénoktól hemzsegő, majd ordenáré őrjöngésig fajuló Moldvageddon, utána pedig az ugyancsak jóféle zúzással és fantasztikus refrénnel terhelt Napom, Fényes Napom.
Az Áldás albumnak talán a leginkább figyelemre méltó tételévé vált az „istvánakirályos” Zivatar című dal, most először hallhattuk élőben ezt a nótát és nem okozott csalódást. A többszólamú vokál remekül szólt, korábban leginkább az élő énekteljesítményt érte kritika a Dalriada terén, de óriásit fejlődtek ezen a téren. Szinte izzott a színpad és a nézőtér egyaránt, az egykedvű fitymálók egyszerűen nem érezhetik át azt az érzelmi töltetet, amit ezek a nóták adnak a rajongóknak.
Persze a Dalriada-ban nem a magasztos, hagymázas kántálás a kiindulópont, hanem mégiscsak egy zúzós metal bandáról van szó. Az új lemez legpörgősebb tétele, a Dózsa Rongyosa tovább szította a hangulatot, vad pogózásra is alkalmas volt ez a dal, szóval mindenkiből kihozta a maximumot. A szintén remek refrénnel megáldott Amit Ad Az Ég (Álmos Búcsúja) is könnyen énekelhető volt, a rajongók olykor összekapaszkodva zengték a sorokat.
Ideje volt egy kicsit könnyedebb hangvételnek, de a bulizásból persze nem lehetett alább adni. Ehhez tökéletes volt a Borivók Éneke, ami könnyen táncra fakasztotta az egybegyűlteket. Maga Laura is sűrűn pörgött-forgott a színpadon az ilyen táncolható ritmusokra, de a zúzós részeknél a haját is bőszen pörgette. A népies motívumok és a folkos felhang ellenére kőkemény metal buli volt ez a javából.
Hét nagylemez terméséből persze nem lehet minden kedvencet napirendre tűzni, a metal blokk pedig elsősorban az Áldás és a megelőző Napisten Hava tételeivel foglalkozott. Így elhangzott még Ádám főszerepében A Dudás, ami szintén nagy közönségkedvenc lett. A ráadásra pedig két nóta maradt, az új lemezről a sokak kedvencévé vált Futóbetyár, valamint az újkori slágernek számító táncolós, zúzós, folkos, hörgős Hajdútánc. Nem spórolt az idővel a Dalriada, a két blokkban összességében jó néhány nagy kedvencet hallhattak az érdeklődők. Voltak slágerek, voltak érdekes választások, voltak pogózós zúzások, voltak nagy éneklések, voltak fülsimogató népes dallamvezetések, szóval minden benne volt ebben az estében, amiről a Dalriada szól.
Azért összességében mégis tudnék néhány dalt felsorolni, amelyeknek illett volna helyet szorítani a mai estén. Ha már az újkori slágerekről szólt ez a nap, a Hunyadi és Kapisztrán nótát én például nagyon hiányoltam. De az is több, mint szemet szúró, hogy a ma már úgy tűnik, kikoptak a programból az olyan alapvetések, mint a Walesi Bárdok vagy a Szondi, amelyek nélkül korábban elképzelhetetlen volt Dalriada koncert.
Szinte kivétel nélkül minden metal zenekar esetében a régi, első 2-3 album slágerei azok, amelyeket türelmetlenül várnak a rajongók, amelyekre a legönfeledtebb tombolás indul be. A hol jobb, hol kevésbé emlékezetes, hol egészen önismétlőnek ható új szerzeményeket meg muszájból meghallgatják, persze érthető módon kell néhány frissebb tétel is a szetbe.
De nagyon-nagyon kevés az olyan metal banda, ahol a teljes diszkográfiát bele lehetne önteni egy nagy kalapba, és onnan bármelyik (értsd, bármelyik!) dalt találomra felmutatva, legyen az régebbi vagy egészen új, ugyanolyan óriási, remekül megírt, fülbemászó szerzeményt kaphassunk. A Dalriada egyike ezen keveseknek, és azt hiszem kifejezetten büszkék lehetünk arra, hogy egy magyar zenekar is beletartozik abba az igencsak szűk körbe, akik 7 nagylemez után sem bicsaklottak meg színvonalban egyetlen percre sem.
Mivel magyar nyelven alkotnak, a külföld számára a szövegek és az az érzelmi kapocs, amit egy magyar fül kihall a sorok mögül, természetesen érthetetlenek, de ezek a nóták még így is képesek elvarázsolni a külföldi hallgatóságot. A Dalriada zenéjére egyre többen kapják fel a fejüket világszerte, és bízom benne, hogy ez még jó néhány nagylemezen keresztül így lesz. Százszor, milliószor jobban szeretném őket igazi magyar zenei exportcikknek, mint a fősodratú, playbackes, szirupos, ipari fostalicskákat.
16:40
