beszámoló [koncert]  2004. április 2. péntek   13:53

nincsen hozzászólás

  A hatalmas méreteket öltő, izgalmas fellépőkben bővelkedő márciusi koncertdömpingben is igazi unikum volt a Hughes-Turner Project budapesti fellépése. A két énekes egyenként is félelmetesen szerteágazó és roppant impozáns karriert mondhat magáénak, hiszen olyan illusztris nevekkel zenéltek együtt a múltban, mint Ritchie Blackmore, David Coverdale vagy Tony Iommi. Miközben sorra jelentek meg a szereplésükkel készült lemezek, lassan maguk is legendává nőttek, így egymásra találásuk és a Hughes-Turner Project létrejötte önmagában is szenzációszámba ment. Az pedig, hogy e csapat soraiban sem engednek a bármelyik korábbi, közreműködésükkel készült lemezen megismert magas színvonalból, szinte már garantált dolog.
  
  A HTP eddig két stúdiólemezzel örvendeztette meg a dallamokra éhes füleket, élő programjuknak azonban (ahogyan azt a két nagylemez közt megjelent koncertalbum is bizonyítja) csak egy részét adják az ezekre került dalok: nem feledkeznek meg tekintélyes múltjukról sem. Hogy is tehetnék és miért is akarnák? Egyrészről ez tényleg dicső és még mindig (sőt, megkockáztatom, örökké) életben lévő múlt - hisz a rockzene jelleg- és mértékadó albumai és dalai közül nem egy fűződik az ő nevükhöz; másrészről pedig valószínűleg a közönség sem hagyná őket épségben távozni a fellépéseikről, ha hanyagolnák a klasszikusokat. A HTP közönsége ugyanis - ennek megállapításához elég volt végigpillantani a csordultig telt Wigwamon - jórészt azokból az emberekből áll, akik már megjelenésekor kezükbe vették a Deep Purple Stormbringer albumát, vagy a Rainbow-tól a Difficult to Cure-t. Jóleső érzés látni, hogy ilyen időtálló ez a műfaj, hogy vannak, akik évtizedekig kitartanak mellette rajongóként, és jól esik megtapasztalni azt is, hogy vannak olyan muzsikusok, akikre ezek a rajongók még évtizedek múltán is bizton számíthatnak. Joe-Lynn Turner és Glenn Hughes vitathatalanul közéjük tartozik.

  Pontosan 21 órakor, kristálytiszta hangzás mellett, a HTP 2 album Hold On-jával lépett a jócskán izgatott közönség elé az együttes. A publikum vette a lapot - úgy látszik, szerencsére a többség követi a mesterek pályafutását napjainkban is, de annak sem kellett sokáig várni, aki inkább a régi nagy slágerekre volt kíváncsi: az első közös albumukról elővett You Can´t Stop Rock and Roll-t követően harmadikként máris megkaptuk a Rainbow Difficult to Cure-járól az I Surrender című Russ Ballard dal feldolgozását. Ez még csak afféle hangulatcsigázás volt, a következőkben ugyanis visszatértek a HTP 2 albumhoz, a helyenként kifejezetten Dream Theater-ös Losing My Head és a Turner részéről némi aktuálpolitikai fejtegetéssel felvezetett (Bush külpolitikáját szidta) Alone I Breathe erejéig. Ezekben a számokban Joe gitárt is ragadott, ezáltal az amúgy is modernebb hangszerelésű dalok végképp harapóssá váltak (ugyanígy „jártak” azok a klasszikusok is, amikben Turner a nyakába akasztotta a hathúrost, mint pl. a Burn).
  
  Aztán jött az első tömeges áll-leszakadás: a J. J. Marsh gitárszólójával felvezetett Mistreated a Purple Burn albumáról. Eleve egy himnuszról van szó, de a dalt egyedül éneklő Hughes még ezt is megfejelte: olyan többrészes énekimprovizációt mutatott be a dal végén, ami után a percekig dübörgő tapsvihar és üdvrivalgás is csak szerény tetszésnyilvánításnak volt nevezhető. Én akkor és ott értettem meg, milyen is az, amikor valaki „leénekli a csillagokat is az égről”. A Rainbow Street of Dreams-ével visszatért a színpadra Turner, de hamarosan újra átengedte a terepet egyedül Hughes-nak, így a program közepén elég hosszan nem is állt a deszkákon. Valószínűleg szüksége is volt a pihenésre, mivel - mint azt többször is említette - összeszedett valami betegséget (ez persze éneklésén, mozgásán, vagy kedélyén halvány nyomot sem hagyott). Mindenesetre Glenn nem árválkodott a színpadon, inkább megidézte társaival a Deep Purple Come Taste the Band-jét két dallal: a Gettin´ Tighter-rel és a You Keep on Moving-gal. Előbbi közepébe egy komoly jammelést is beiktattak, aminek során a dobszóló után Hughes is eleresztette ujjait a bőgőn, bizonyítva, hogy ugyanakkora tehetség hangszeresként, mint énekesként. Ezek az improvizatív elemek, szólók (legyen szó dobról, gitárról, billentyűről vagy énekről) azok, amikkel ilyen formában, ezzel a klasszikus szenvedéllyel előadva sehol máshol nem találkozhatunk, csak azoknál a zenészeknél, akik a „hőskorban” maguk fedezték fel a hangszereikben, torkukban rejlő lehetőségeket, hogy aztán generációk nevelkedjenek az ő játékukon.

  (Néhány szó erejéig hadd térjek ki itt a zenekar többi tagjára is: bár ez alapvetően egy duett-project, senki sincs kísérő- vagy háttérzenészi szerepre kárhoztatva benne, ez pedig csakis azért valósulhat meg, mert csupa első osztályú muzsikus alkotja a HTP-t, ezt bárki megállapíthatta a feszes, pontos játék alapján, de főleg a minden tagnak kijutó szólólehetőségek alkalmával. A középpontban persze így is a két énekes áll, akik igazi showmanek, poénkodnak, kézfogásokat osztogatnak, spontán módon reagálnak a közönség felől érkező jelekre, teszik pedig mindezt tökéletesen természetesen, mosolyogva, úgy, hogy az ember tudja, tényleg a zenélésről, a koncertezésről szól az életük és ők ezt egy cseppet sem bánják.)
  
  Szinte hihetetlen, hogy repült az idő: eddigre már csak két dal maradt az alapprogramból, melyekben újra a deszkákra toppant Turner is. Különösen jól jött így a vége felé a Rainbow tempós Death Alley Driver dala, a többség elég rendesen fel is pörgött tőle, így aztán kitartóan tudta követelni a visszatérést a muzsikusoktól.
  A ráadás összeállítása mintegy kivonata volt a teljes koncertmenü felépítésének: egy elsőlemezes HTP dal (Devil´s Road) mellett két klasszikus szólalt meg: Turner korai időszakát a Rainbowtól a Spotlight Kid-del elevenítették fel, zárásul pedig a Hughes-hoz kötődő Deep Purple-himnusz, a Burn dörrent meg, méghozzá olyan erővel, hogy ha nem tudom, tán el sem hiszem, hogy egy idén 30 éves dalt hallok. Egyszerre bizonyítja ez azt, hogy micsoda örökérvényű dolgok születtek akkoriban, és azt, hogy mennyire nem csak a múltjukból élnek ezek a zenészek, azt, hogy - persze ésszerű keretek közt - igenis tartják a lépést a korral.
  
  Aki pedig a rockzenével akarja tartani a lépést, annak érdemes meghallgatni a Hughes-Turner Project kivételes minőséget képviselő és remek szórakozást kínáló albumait is, figyelni, mi történik e szenzációs muzsikusok háza táján, mert szinte mindig van valami izgalmas dolog arrafele. Remélem, befér még a jövőben néhány hasonló kaliberű magyarországi látogatás ebbe a sűrű menetrendbe!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: