lemezajánló [nagylemez]  2016. február 23. kedd   14:52

nincsen hozzászólás

  A Begotten Silence egy Budapesten honos melodikus death metal csapat, akiknek első nagylemeze jelent meg Faces Of Suffering címmel. Az albumot meghallgatva világossá válik, hogy a melodikus death metal megjelölés még némileg szűkös is a banda zenei elképzeléseinek lefedéséhez. Való igaz, a fő csapásirány az At The Gates, Dark Tranquillity és más göteborgi stílusalapítók nyomvonalán halad, de a zenében bőven helyet kapnak modernebb ízek (pl. a metalcore műfaj jellegzetes breakdown-jai) és thrash-es gyorsulások is. Ilyen formában semmiképp nem lehet szolgai másolással vagy ötlettelenséggel vádolni a társaságot, a Faces Of Suffering egy kimondottan erős, önmagát hallgattató nagylemez, ami a mai zenei színtéren különösen szívderítő.
  A felütés még akár a Fear Factory-nál is beleférne a maga gépes, industrial-os morajlásával, de a nyitó riffek már kifejezetten metalcore-osak a Massacre Instinct dalban. A beindulás viszont már a göteborgi melodic death irányvonalán halad, néhány súlyos blastbeat-tel megbolondítva. Aztán ismét jönnek a breakdown-ok és a riffhegyek. A hörgős ének uralja végig a dalt, ezen nem is változtatnak az album folyamán. Még ha a kalapálós breakdown-okat és a gyors riffeket megszakító betonozásokat hallhatóan szeretik is a srácok, az énekben nem lelhető fel a metalcore dallamossága. A dobmunkára is érdemes odafigyelni a Massacre Instinct dal folyamán, mert Barabás Olivér nagyon jól variálja a dobtémákat. A végére jófajta varacskos és zúzós riffek keverednek a dallamosabb gitártémákkal, kifejezetten élvezetes végighallgatni ezt a számot.
  
  A másodikként következő Escalate sem kegyelmez, zúzásból kapunk dögivel ebben a számban. Török Csaba itt egy mélyebb tónusban bömböli a mondanivalót. Elég szűk „játéktéren” mozog, de azért dicséretes, hogy próbál játszani a hangjával. A szaggatott riffek mellett Olivér dobjátéka továbbra is jól érvényesül. Az acsarkodás nem marad abba, csak akkor, amikor Rózsa Ádám basszusgitárja veszi át a stafétát. Vannak itt headbangelésre ingerlő thrash-es riffek is, ezek ugyancsak kifejezetten jól állnak a Begotten Silence-nek. Egy gitárszólónak nem is, inkább afféle gitárhergelésnek nevezhető valami röppen még el, a későbbiekben azért kapunk majd karakteresebb szólókat is.
  Az eddigi nyers arcbamászás után a Spectral Revelation lassabban, komorabban indít, de ez is jól áll a csapatnak. Ez egy kissé thrash-esebben hangzó szerzemény, a riffek dominanciájával. Az elmaradhatatlan acsarkodás természetesen folytatódik. A dobmunka ezúttal is figyelemre méltó, jó szám.
  A Maggot Injection le sem tagadhatná, hogy alapos Machine Head hatásokból táplálkozik, ismét egy középtempósan betonozó dalról van szó. Továbbra is a harapós riffek dominálnak, de most már gitárszóló is van. Az élesen szóló, karcoló gitárok hangzásáról és azok melódiáiról leginkább az újkori Kataklysm ugrik be nekem.
  
  Ideje egy gyorsabb számnak, a The Canvas Of Torment-ről ismét a kanadai melodikus death metalosok hangzása ugrik be. Mivel nagy kedvencemről van szó, ezt elismerésnek lehet venni. A gitárok különösen előtérben vannak ebben a tételben, a szólózás is hangsúlyosabb szerepet kap az eddigiekhez képest és még blastbeat-es szegelés is színesíti az összképet. A szép gitáros dallamvonalak végigvonulnak a nótán, igazán hallgattatják magukat. Profi szerzemény.
  Érdekességképpen a következő dal magyar nyelvű. A Szunnyadó gyorsan indul, aztán amolyan elvontabb, darkos irányt vesz. A melankolikus szövegmondás az Agregatort juttatja eszembe hazai szinten, aztán a hörgés és dallamos gitárriffek veszik át a stafétát. A kevéssé artikulált hörgős/üvöltős énekből nem igazán lehet kihallani a szöveget, kár érte, mert pont a magyar nyelvű kuriózum jellegét veszíti el ezzel a dal. Ismét Kataklysm ízű riffek és fajsúlyos breakdown-ok vonják magukra a figyelmet, mielőtt Rózsa Ádám basszusa is helyet követel magának. Jó nagyokat lehet rá bólogatni koncerten, szóval az élő programban is helye lehet ennek a dalnak.
  
  Ismét egy baljós hangulatú számcím, a The Engine Of Hate szintén nem kegyelmez. Barabás Olivér dobcséplése után megindul az őrült zúzás, jófajta tombolós nóta. Remekbeszabott, arcletépő riffek váltogatják egymást, aki szereti a death/thrash metalos zúzásokat, annak kedvére való lesz ez a tétel. A headbangelni szeretőket pedig a basszusalappal megtámogatott ordas breakdown-ok fogják elkényeztetni, vagyis minden megvan ebben a nótában, amiért a Begotten Silence-t kedvelni lehet.
  Az Omnipresent című dal sem adja alább a tempót, tovább robog a gőzhenger. Több jó ötlet is helyet kapott, valamint a gitárszóló is pazar, szóval panaszra továbbra sem lehet ok. Kilencedikként ismét egy magyar nyelvű nótát kapunk, Vörös Béklyó címmel. Sajnos itt is ugyanez a helyzet áll fent, mint a hárommal korábbinál – a magyar nyelvű szövegek gyakorlatilag érthetetlenek. Ha legalább ezeknél egy lépést visszább lépnének az acsarkodáshoz képest, nyugisabb stílusú vokállal, netán hasonló szövegmondós részekkel, mint a Szunnyadónál, sokkal jobban tudnának ezek a dalok érvényesülni. Zeneileg persze semmi gond nincs a Vörös Béklyóval sem, mind a betonba sújtó breakdown-ok, mind a gitáros színezések találóak, ahogy a thrash-es száguldások is. Ádámnak még sikerül megbolondítania a basszusát, ez a kis technikázás vezet el az utolsó nagy zúzáshoz, ahol aztán tényleg mindent kicsépelnek és kireszelnek a cuccaikból a srácok.
  Az utolsó tétel, a Begotten Silence nekem egy kicsit Korn-os hatású, de rövidesen ráfordulunk a megszokott melodikus riffekre, amelyek most különösen jól eltaláltak. Élvezetes darab. Igazából egyik tételre sem mondanám, hogy töltelékdal a lemezen, és ez nagy teljesítmény. Mindegyikben vannak emlékezetes, karakteres részek, amikre fel lehet figyelni. Ilyen értelemben egyenletesen magas színvonalat képez a Faces Of Suffering album, ami 10 dal esetében ugyancsak megsüvegelendő teljesítmény.
  
  A srácok igazán kitettek magukért. A lemez keverése jól sikerült, minden hangszer arányosan és erőteljesen szólal meg. Talán a dobok (lábdobok) kaphattak volna még épp egy hangyányival élesebb megszólalást. De panaszra semmi ok. Természetesen ebben a műfajban a gitárjátékon áll vagy bukik minden, szerencsére a Begotten Silence ebben a tekintetben is jelesre vizsgázott. Szabó Balázs és Fazekas Viktor emlékezetes, karakteres gitártémákkal pakolták tele a lemezt, a finom dallamvezetés pedig méltó a műfaj nagyjaihoz. A ritmusszekciót ugyancsak dicséret illeti, Barabás Olivér dobmunkáját fentebb is több helyen méltattam.
  Debütalbumként több, mint figyelemreméltó a Faces Of Suffering a Begotten Silence-től. Nem mondom, hogy olyan megkerülhetetlen mű lett, amiről még évek múltán is fogunk beszélni, de üdítően hat a mai magyar metal színtéren. Nem egysíkú, nem unalmas, a srácok dalszerzés terén maximálisan kitettek magukért. Érezhető a lemezből sugárzó erő, ha ezt élőben is képesek hasonló intenzitással megszólaltatni, még figyelemre méltó jövő állhat előttük.
  
  
  Felállás:
  Török Csaba: ének
  Szabó Balázs: gitár
  Fazekas Viktor: gitár
  Rózsa Ádám: basszusgitár
  Barabás Olivér: dob
  
  Begotten Silence: Faces Of Suffering
  1. Massacre Instinct
  2. Escalate
  3. Spectral Revelation
  4. Maggot Injection
  5. The Canvas Of Torment
  6. Szunnyadó
  7. The Engine Of Hate
  8. Omnipresent
  9. Vörös Béklyó
  10. Begotten Silence

Kulcsszavak:
  begotten silence     faces of suffering 

Szólj hozzá!

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása:

 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás