hosting: Hunet
img_up/1611/bannerc96814ea.gif
  cikkekfotók        
beszámoló [koncert]  2015. december 17. csütörtök   10:28
nincsen hozzászólás

szerző: Morello
Nightwish, Arch Enemy, Amorphis
2015. december 12, Papp László Sportaréna

  A Nightwish egy olyan zenekar, amelyről mindenkinek van véleménye. Önmagában is sokat mondó, hogy a rock/metal zenei közegén túlról is rengetegen ismerik és kedvelik a bandát, vagy legalább hallottak már 1-2 nótát tőlük. A rockerek pedig közmegegyezéses alapon „a Tarja Turunen éra még jó volt” felkiáltással lapogatják egymás vállát, a 2007-2012-ig tartó Anette Olzon időszak könnyed slágerességét és nagyzenekari, már-már meseszerű zenei világát viszont sokan képtelenek voltak elfogadni. Sőt, az új asszonykát is óriási ellenérzés fogadta, amivel nem lett megkönnyítve a dolga. Ennek ellenére mégis többen hallgattak ekkoriban Nightwish-t, mint addig valaha, a csapat népszerűsége a rock színtéren túl is rohamosan terjedt.
  Milyen érdekes, amikor Anette-nek is távoznia kellett, az ő helyére érkezett Floor Jansen (ex-After Forever, ReVamp) nem hogy hasonló fintorgásokat nem kapott, de a közönség gyakorlatilag egyöntetűen ünnepelte és elfogadta őt. Nehéz megfejteni, mi lehet az oka annak, hogy ugyanolyan szituáció ennyire más megítélés alá esik a rajongók szemszögéből. Talán hogy a sokszor kislányos, stílusidegenként jelen lévő Anette-hez képest Floor már csak a maga tekintélyt parancsoló, 180 cm feletti magasságával, határozott és erős személyiségével nagyobb hatással van a rajongókra? Vagy ő szervesebben hozzá tartozik a metal színtérhez, az After Forever és a ReVamp kötelékében nyújtott munkássága megelőlegezte a bizalmat? Pláne hogy ebből kiindulva a rajongóknak nem kellett félniük, hogy pont ő puhítaná el még tovább a Nighwish zenéjét?
  
  Talán ez mind közrejátszott Floor egyöntetű elfogadásában. Ugyanakkor valószínűleg az is benne van, hogy a 2000-es évek közepi énekesváltás annyira drámai és hirtelen volt, hogy a rajongók sokkhatását senki nem lett volna képes feledtetni. Vicces, de szerintem még maga Floor Jansen is hasonló fogadtatást kapott volna, ha akkoriban kerül fedélzetre. Szegény Anette így megfelelt céltáblának, akire minden kritika rázúdulhatott, az ő távozásával aztán végre „fel lehetett lélegezni”.
  Ugyanakkor abba is nagyon furcsa belegondolni, hogy a szokásos „Tarjával volt az igazi a Nightwish” mantrák már önmagában sem biztos hogy megállnak mostanra. Gondoljunk bele, a Nightwish zenéjét ma már a legnagyobb tömegben talán olyan ifjú rajongók, tizen-huszonéves fiúk-lányok hallgatják, akik az Anette-es számokkal ismerték meg a zenekart, nekik immár ez az időszak az origó és a kapcsolódási pont. Nekik ezek jelentik az igazi nosztalgiát, nem a Tarjás szerzemények!
  
  Így viszont, hogy immár egy olyan frontember került a zenekar élére, akit minden éra rajongója tökéletesen elfogad, borítékolva volt a rendkívüli érdeklődés a mai koncertre. Annál is inkább, mert egy meglehetősen izgalmas, közel sem mindennapi csomagban érkezett a turné.
  A szimfonikus metalos Nightwish mellett fellépett még a melodikus death metalos, hörgős női énekkel ellátott Arch Enemy és a könnyed légies dallamok, fülbemászó lágy ének mellett karcos zúzással és hörgéssel egyaránt operáló Amorphis. Nem semmi... A maguk színterén mindannyian világsztárnak számítanak, a kérdés csak az volt, mennyire lesz ez a szélsőséges változatosság emészthető a mai közönség részére?
  
  A Sportarénánál feltűnően gyorsan zajlott a beengedés. Bár az Amorphis-ra folyamatosan érkeztek az érdeklődők, még közel sem töltődött fel a terem. Természetesen ők első előzenekarként elég kevés játékidőt kaptak, ami a rajongóiknak nyilván nem volt kedvük szerint való, de legalább itt lehettek, ebben a csomagban. Az Amorphis új nagylemezzel a tarsolyban érkezett, így a program nagyobb részét is az Under The Red Cloud foglalta el. A Death Of A King és a Sacrifice rögtön erről szólt, a Hopeless Days-zel a 2013-as Circle lemez köszönt be, majd a Bad Blood ismét az idén megjelent albumot prezentálta.
  A talán leginkább izgalmasnak ható alkotásaikat, az Eclipse és a Skyforger lemezeket a The Smoke és a Silver Bride képviselte, a végére pedig még szintén az Under The Red Cloud-ról elhangzó The Four Wise Ones, valamint az eggyel korábbi lemezről a House Of Sleep maradt. Ez utóbbiban egyébként segítője is akadt Tomi-nak, a Nightwish-ből maga Marco Hietala énekelt néhány sort. Bár a hangzás alapvetően rendben volt, Marco hangjából sajnos nem sokat lehetett itt hallani.
  
  Nyilván nem volt ez egy letaglózó erejű Amorphis koncert, épp csak beköszönni volt ideje a finn csapatnak. De azért ennyi idő alatt is megmutatták, miért lehet kedvelni a társaságot. A könnyed, légies, olykor melankolikusba hajló dallamok és a határozottabb riffek, szólók sajátos elegye az Amorphis, egy csipetnyi folkos, Kalevala-ízzel megfűszerezve. Talán a mai közönséghez inkább ezek a dallamosabb témáik álltak közel, de hörgős, durvább számokból is elhangzott ízelítő.
  Persze ha teljes program állt volna rendelkezésre, nyilván a régi rajongók fő hivatkozási pontjául szolgáló Tales From The Thousand Lakes albumról is belefért volna néhány dal, esetleg az Elegy vagy az Eclipse, Silent Waters-től kezdődő időszak pár további magával ragadó tétele, de mára ennyi jutott. A raszta fonataitól megszabadult Tomi Joutsen szerény, de határozott frontembernek bizonyult, rajta kívül Tomi Koivusaari szólógitár munkája és Santeri Kallio szintije jelentették a fókuszpontot a zenéjükben. Szerintem ma szert tettek néhány új rajongóra, de mindenképpen jó lenne egy klubkoncertes, teljes előadást látni tőlük.
  
  Az Arch Enemy volt a legfurcsább kakukktojás a mai napon, de Amott-ék túlnőttek már azon, hogy szűk értelemben vett death metal bandaként, és ennek megfelelő célközönség számára jelentsenek hivatkozási pontot. A Nightwish-hez hasonlóan az ő frontasszony cseréjük is gördülékenyen zajlott, valószínűleg nem veszítettek vele rajongókat (kivéve, akik szerint már eleve nem az igazi az Arch Enemy Johan Liiva nélkül...). Ők is csak szűkre szabott programot adtak elő, de azért többet játszhattak valamivel az Amorphis-nál. Szerencsére őket idén már láthattuk teljes szettel, szóval inkább csak egyfajta jutalomjáték volt ez a mai este.
  Az Arch Enemy ugyancsak az új lemezét helyezte előtérbe, az ütős, de azért nem világraszóló War Eternal nótái élőben a jelek szerint egyre jobban működnek. Először még a 2011-es Khaos Legions indult be a Khaos Overture / Yesterday Is Dead And Gone-nal, majd a tavalyi korong címadója, a War Eternal perzselte a hallójáratokat. Igazán korai dal csak a Ravenous volt ma este, ez is már az Angela Gossow időszakból, a Stolen Life, You Will Know My Name, és az Alissa egyik kedvenceként megjelölt As The Pages Burn pedig mind az utolsó lemezről szóltak.
  
  Ismét egy Khaos Legions dal, az Under Black Flags We March, majd Alissa kis dallam-kezdeményével megfűszerezett Avalanche, ezután pedig a közös ugrálásba torkolló No Gods, No Masters érkezett, zárásként pedig a közönségkedvencnek számító Nemesis hangzott el. Nem volt itt sem üresjárat, a banda igyekezett a lehető legjobban kihasználni a rendelkezésre álló időt.
  Aki volt már Arch Enemy koncerten, annak túl sok újdonságot nem jelentett ez a buli, akik viszont a Nightwish dallamosságának, befogadhatóságának a szerelmeseiként érkeztek az arénába, azok minden bizonnyal furcsán néztek eleinte, aztán vagy sikerült megragadnia őket a dallamos gitárral és technikás szólókkal felvértezett, de mégis alapvetően kőkemény, hörgős-üvöltős metal zenének, vagy nem.
  
  Valószínűleg a befogadást nem könnyítette meg, hogy igen pocsékul szólt végig az Arch Enemy, még a csapat rajongói sem mindig tudták kibogozni az éppen terítéken lévő nótákat. A dob iszonyatosan túl volt vezérelve, így szinte teljesen elnyomott minden mást, a gitártémák, a szólók szinte csak sejthetők voltak. Ha egy kicsit leállósabb rész érkezett, amikor épp nem kerepelt Daniel Erlandsson a lábgépen, akkor talán jobban hallható volt az összkép. Mike Amott és Jeff Loomis finom gitártémái így szinte elvesztek az éterben. Alissa viszont teljes fordulatszámon pörgött, ugrált, szaladt, sokan irigyelték a kondiját. Remekül működik az ő kooperációjuk, egy új lemezen talán még jobban ki lehetne aknázni a képességeit.
  Attól tartok, nem ezzel a koncerttel szerették meg tömegek a svéd bandát, szóval őket is inkább saját bulin érdemes megnézni, jobb hangzás mellett. A szűkre szabott időben ráadásul néhány kötelező dal is kimaradt a sorból, szóval a Dead Eyes See No Future, We Will Rise és hasonlókat majd talán legközelebb...
  
  Jöjjön a Nightwish! Ekkorra természetesen már feltöltődtek a sorok, de azért feltűnő volt, hogy mind az (elvileg elfogyott) kiemelt állóhelyen, mind a sima állóhelyen bőven voltak szabad területek, egyáltalán nem kellett tülekedni. Jómagam itthon még a Tarjás éra fénykorában láttam többször a bandát (itt, itt és itt), az Anette időszakban sokan másokhoz hasonlóan nekem is megszűnt az érdeklődésem a csapat iránt, bár egy szlovéniai Metalcampes fesztiválkoncerten így is sikerült benyomást szerezni az Anette-tes felállásról. Most viszont Floor Jansen-nel minden esély megvan egy új kezdésre, vagy épp továbblépésre, amit ráadásul mindegyik korszak rajongója magáénak érezhet. Hogy profi koncertet várhatunk a csapattól, az nem volt kérdéses, de hogy ennyire...!
  A Nightwish megadta a módját az aréna koncertnek, a remek zene mellett grandiózus látvánnyal is kedveskedtek a hallgatóságnak. Nem spóroltak a piróval, az új lemezt nyitó Shudder Before The Beautiful-t például egy óriási robbanással indították útjára (még ha ennek manapság van is ugye egy kellemetlen áthallása...). És nem csak az ide-oda csapkodó lángnyelvek és tűzlövellések, hanem a háttérben a magával ragadó vetítés is rendkívül sokat hozzátett a hangulathoz. A Nightwish-hez a kezdetektől fogva jellegzetes képvilág, motívumok tartoztak, így mindegyik dalnál egy csodálatos utazás következő állomásánál érezte magát a hallgató. Hol gyönyörű természeti képek között úsztunk, hol hófödte hegyek felett lebegtünk, hol a nappalból éjszakába váltó meseszerű tájban gyönyörködhettünk, tökéletes, tűéles, moziszerű élményben. Mindez maximálisan illett a Nightwish-hez. Persze olykor az aktuális album, például az Imaginaerum motívumai köszöntek vissza.
  
  Várható volt, hogy ma este a Floor-os albumra fog koncentrálni a csapat, és ez így is lett. Folytatódott a program a Yours Is An Empty Hope-pal, ahol Marco énekére is nagyobb szerep hárult. A mindig kreatív Tuomas-nak itt azért sikerült lenyúlnia saját magát, a Dark Chest Of Wonders nyitányával, de a nóta ettől még persze működött. Lemezen is tetszettek a friss számok, jól megkomponált dalok, de azért mindvégig úgy éreztem, egy kicsit tartalékol a csapat, kissé biztonsági játékot játszanak, Floor képességeit jobban kihasználva ennél kirobbanóbb teljesítményre is képesek lennének. Nos, most élőben egyenesen csúcsprodukciót nyújtottak, maga Floor a lemezteljesítményt meghazudtolóan énekelte le a csillagokat az égből.
  A holland énekesnő sikerrel megbirkózott a Tarja érás nótákkal is, mint a soron következő Ever Dream, a régi idők definitív tételének számító Wishmaster előtt pedig még Steven Seagal is megemelné a kalapját... Floor nem törekedett az operás áriázásokra, hanem a saját énekhangján prezentálta a dalokat, de még így is sütöttek ezek a régebbi szerzemények. Vagyis Floor Jansen se egy az egyben adta vissza Tarja orgánumát, de az ő teljesítményét mégis összességében nagyobbra értékelték a rajongók Anette-hez képest.
  
  Egyébként a srácokat elnézve, ezek semmit sem változtak a régi Petőfi Csarnokos emlékek óta. Az örökmozgó Empuu a jól ismert pózaiban nyüstölte a húrokat, Marco pedig a szokásos kedélyességgel basszusgitározott és énekelt, sőt később meglepetésre még egy duplanyakú basszust is előszedett (bár azt nem láttam, hogy érdemben használta volna mindkét nyakat...). A zenekarvezető Tuomas Holopainen az utóbbi időkben egy kicsit elvont, magának való művész-figura imázsában tetszeleg, de a cilinderes kimértség csak az első pár számnál volt jelen, a Wishmaster-től kezdve átvedlett a haját önfeledten lóbáló metálossá a jó Tuomas is, ugyanúgy mint a régi szép időkben. Szóval azért benne is megvan még az adrenalin, szerencsére.
  Az egészségügyi problémákkal küszködő Jukka sajnos egy ideje kidőlt a sorból, így a Wintersun dobosa, Kai Hahto adja mostanság a Nightwish-ben az alapokat. De még hogy! Megmondom őszintén, zenekari teljesítményben az ő produkciója tetszett a legjobban, olyan szinten húzta magával az egész csapatot, hogy öröm volt nézni. A kristálytiszta, bombasztikus megszólalást ő tette teljessé, az itt-ott elsütött színezései, de különösen a lábmunkája pedig egészen elsőrangú volt. Kai nagyon sokat hozzátett a zenei élményhez, kissé félve kérdezem, vajon az eredeti dobos Jukka is képes lett-e volna ilyen felsőfokú dobosteljesítményre...?
  
  Az idők során 6 fősre duzzadt csapat maximálisan elemében volt, az utolsóként csatlakozó Troy Donockley inkább az újabb keletű számoknál volt jelen a színpadon, hol a csatabárdra hasonlító akusztikus gitárt pengetve, hol dudán, hol furulyán játszva. A következőként sorra kerülő My Walden például kifejezetten az ő pillanatait hozta a maga kissé folkos felhangjával. Lemezen nem igazán kedveltem meg a dalt, a mai koncerten viszont tökéletesen működött ez is.
  Ha már Troy kicsit reflektorfénybe kerülhetett, Marco Hietala is huzamosabb ideig magához ragadta a mikrofont, az érzelmes hangulatú While Your Lips Are Still Red-et az ő tolmácsolásában hallhatta a közönség. Elsőrangú produkció volt ez is, majd pedig következtek ismét az Endless Forms Most Beautiful album pillanatai, két igen erős szerzeménnyel. A nyilvánosságra kerülése után kisebb értetlenkedést kiváltó, majd egyre inkább működő, sőt egyenesen slágerré váló Élan dalt mostanra már az egész terem együtt énekelte Floor-ral. A keményebb kötésű Weak Fantasy pedig úgyszintén tetszést aratott, szerintem ha valakinek eddig nem ütött be különösebben az új lemez, ez a koncert most sokat lendített az élvezeti értéken.
  
  Ideje volt próbára tenni Floor-t az Anette Olzon-os dalokkal is. A szaggatott tempójú 7 Days To The Wolves nem egy gyakori koncertszám, de Floor és Marco közreműködésével ennek prezentálása is jól sikerült. A meseszerű Alpenglow-hoz ennek megfelelő hangulatú vetítés dukált, óriási hangulatúak voltak ezek a kis videók. Ezt a dalt se nevezném meg a kedvenceim között az új lemezről, de élőben a többihez hasonlóan ez ugyancsak varázslatosan szólt.
  Mint ahogy az Anette korszak egyik legnagyobb slágere, a Storytime is. Ehhez még az album képvilágához passzolóan egy kis hullámvasutas utazásban is részt vehettünk. Nagyon szembetűnő volt, hogy sokan már nem az első 5 nagylemez valamelyikéről való csemegézést, hanem ezeket a nótákat várták a legjobban, a legnagyobb ovációval. Hát igen, mondhatni több generáció is felnőtt már a Nightwish különböző korszakain...
  Folytatódott az Imaginaerum album felidézése, egy újabb közösen énekelhető dallal, az I Want My Tears Back-kel. Én, aki a Tarja időszakra esküszöm, értelemszerűen azokat a dalokat vártam a legjobban, de ezekkel se volt semmi gond, sőt a már említett Storytime kifejezetten tetszett így élőben, különösen Floor Jansen előadásában.
  
  Azért a Nightwish pályafutását meghatározó slágerek mégis a 2007 előtti időszakban születtek, így ideje volt a 2004-es Once lemez klasszikusának, a Nemo-nak. Természetesen óriási tetszést aratott a dal, azonban az eléggé hanyagolt 1998-as Oceanborn albumról a Stargazers egyenesen bombameglepetésnek számított a mai estén. Nyilván elsősorban az ős-Nightwishesek értékelték ezt a már-már elfeledett számot, de nagyon jól esett ez a direktebb hangvételű, kevésbé összetett dal a programban.
  A játékidőre nem lehetett panasz, még mindig hátra volt néhány szám, és még csak nem is a legrövidebbek közül. A Ghost Love Score a maga 10 percével a Tarja korszak legmonumentálisabb tétele, ma is óriásit szólt. Egyedüli hibája, hogy vannak benne olyan részek, amelyek kissé leültetik a hangulatot élőben. Az ez után következő Last Ride Of The Day-t nem is nevezném egy kimondott slágernek, de ez ugyancsak belefért ebbe a Nightwish (inkább csak utóbbi idei) munkásságát felölelő estébe.
  
  Ha már monumentális tételekről beszélünk, mind körül a leginkább nagyratörő, a The Greatest Show On Earth jelentette a koncert lezárását. Nem is adták élőben elő mind a 24 percet, inkább csak az első felét a dalnak, a vége már a búcsúzkodás aláfestőjeként szolgált. A kb. 2 órás koncert végére már a rajongók is kezdtek elfáradni (különösen az állóhelyen lévők), szóval ilyen szempontból nem volt rossz választás ez a nem túl pörgős nóta, ugyanakkor valami igazán csattanós lezárás, valamelyik régi nagy klasszikussal biztosan nagyobb hatást váltott volna ki a nézőseregből.
  Panaszra természetesen semmi ok nincs, ez a Nightwish koncert gyakorlatilag tökéletesnek volt mondható. Atommód megdörrenő hangzás, látványos, csodaszép képekkel felvértezett vetítés, megdöbbentő pirotechnikai effektek. Egy ilyen körítéssel előadott, kiválóan teljesítő zenészekkel szolgáló koncert szerintem minden pénzt megért.
  Mint fentebb említettem, nekem a beugró dobos, Kai Hahto erőteljes és változatos játéka lendített még nagyot az élvezeti értéken, de Emppu, Marco, Tuomas és Troy ugyancsak maximálisan odatették magukat. Floor Jansen-nel kapcsolatban pedig, akinek akár csak szemernyi kételye lett volna, hogy működik-e az ő kooperációjuk, az ma egyértelmű választ kapott. Az új énekesnő ámulatba ejtő módon prezentálta mind az újabb, mind a régi dalokat. És a színpadon is jól adta elő magát, a sokak szerint kissé baltával vágott arcú és robusztus testfelépítésű nőszemély nem éppen a kecsesség szimbóluma, de a mai koncerten minden működött. A bőr fűzős ruhában, szexi rövid naciban mégis maximálisan nőies volt a mozgása, és a metalos fiúk nagy örömére, a vad headbangelésekkel sem spórolt. Vele azt hiszem, új sikertörténetek elé nézhet a Nightwish, ha az új albumukon még inkább hagyják kitárulkozni az énekesnő hangi adottságait. Ezt az estét talán csak egy jobban szóló Arch Enemy bulival lehetett volna überelni.
  


Kulcsszavak:
  nightwish     arch enemy     amorphis 


Szólj hozzá!
azonosító (nem kötelező):ellenőrző kód:gépeld be ide:

új hozzászólás írása:




 Hozzászólások:
 nincsen hozzászólás


 kapcsolódó helyszín: 

Papp László Budapest Sportaréna

 kapcsolódó cikkek: 

Arch Enemy: így adják elő élőben az új dalt

Miért nem ír dalt Jeff Lommis az Arch Enemy-ben?

Arch Enemy: íme az új lemez borítója

Arch Enemy: szeptemberben jön az új lemez

Amorphis: élő videóklip a Bad Blood-ról
 a rovat legfrissebb cikkei: 
Testament, Annihilator, Death Angel
Lovasi 50
James Newton Howard
Dirkschneider - Back To The Roots Part II
Female Metal Voices 2017 (The Birthday Massacre, Sirenia, The Agonist, Xerosun, Antalgia)
Serious Black Magic world tour
Alestorm, Aether Realm, Troldhaugen
Avatarium, The Slayerking
Wintersun, Whispered, Black Therapy
Richie Kotzen
Amon Amarth, Sear Bliss
 kapcsolódó fotók: 

NIGHTWISH - 2015. december 12. PAPP LÁSZLÓ SPORTARÉNA - ENDLESS FORMS MOST BEAUTIFUL TOUR 2015

ARCH ENEMY - 2015. június 01. BARBA NEGRA TRACK - EUROPEAN WAR ETERNAL

ARCH ENEMY - 2015. december 12. PAPP LÁSZLÓ SPORTARÉNA - ENDLESS FORMS MOST BEAUTIFUL TOUR 2015

AMORPHIS - 2015. december 12. PAPP LÁSZLÓ SPORTARÉNA - ENDLESS FORMS MOST BEAUTIFUL TOUR 2015
 kiemelt 
Karácsonyi nagykoncertet ad Gájer Bálint
  
A magyar „Swing´n Pop” zenei stílus meghonosítója december 21-én a MOM Sport Rendezvényközpontban ad koncertet harmadik nagylemezének, a “Swing karácsony”-nak a zenei anyagából

Harlem Globetrotters, show Budapest!
Enrique Iglesias dupla koncertet ad tavasszal Budapesten!
Accept - A heavy metal legenda Barba Negra Music Clubban
 friss hozzászólások 

Richie Kotzen (1)
Interjú Petrás Jánossal az Europica zenekar születéséről (2)
Dark Tranquillity, Nailed To Obscurity, Watch My Dying (2)
Böngésző
rovatok
hírek
fotó
videó
előzetes
beszámoló
interjú
lemezajánló
magazin
kultúra
előadó
napló
alrovat ajánló
asztaltársaság
blog
botrány
dalszöveg
díjátadó
életrajz
építészet
festészet
film
gasztronómia
háttér
internet
kis pipa
médiaművészet
mese
posztumusz
próza
retro
rizikófaktor
skandalum
szobrászat
tévématiné
vers
PlayDome ajánló
PlayDome magazin

Partnerek
Concerto Music
Hammer Concerts
Livesound Productions
VilágVeleje Produkció

Impresszum
Médiaajánlat
Adatvédelem

 címkefelhő
 gio geraca    kaltenecker zsolt    tökéletlen trükk    morgoth    petrás jános    gyémánt bálint    emma stone    izegrim    zagar    spirit blue    b.b. king    sum 41    alcest    forbidden    johnny depp    audun kleive    metal blade    v.iv fesztivál    benighted    inhalator    jean michel jarre    nicolas cage    mortal sin    the 69 eyes    truth and its burden  

img_up/1611/bannerc96814ea.gif
Copyright 2000-2017 Underground Magazin
Minden jog fenntartva! A lap bármely része csak engedéllyel használható fel!