szerző: MorelloUriah Heep, Nemesis 2004 február 23, Petőfi Csarnok
Micsoda rock-legendák jártak a közelmúltban Magyarországon! Novermberben a Deep Purple, decemberben a Saxon, most 2004 februárjában pedig a Uriah Heep! Már csak talán Ozzy hiányzik (ill. ő is be volt tervezve, de hát az ismert okok ugyebár).
Black Sabbath, Deep Purple, Led Zeppelin, Uriah Heep. A hard rock műfaj alapítói és legrégibb képviselői. Közülük ilyen formában már csak a Deep Purple és a Uriah Heep aktív, és mint fentebb említettem, a magyar rajongók legnagyobb örömére megadatott, hogy a műfaj mindkét ősapja ellátogatott hazánkba.
A Uriah Heep 1969-ben alakult (még leírni is fantasztikus!), és összesen 25 lemezük jelent meg (elképesztő!!). Az eredeti felállás: David Byron (ének), Mick Box (gitár), Ken Hensley (billentyű), Alex Napier (dob), és Paul Newton (basszusgitár). A zenekar nevét az angol irodalomból választották. Jellegzetes hangzásuk (leginkább Ken Hensley virtuóz orgona- és billentyűjátéka) és David Byron különleges éneke miatt száz közül is fel lehetett őket ismerni. Korai albumaik (Very eavy Very umble, Demons And Wizards, The Magicians Birthday) nagy sikert hoztak, misztikus dalaik ezrek és ezrek kedvenceivé váltak. Az együttes először nem otthon Angliában, hanem főleg Amerikában és Európában vált leginkább ismertté. Majd megkezdődött a tagcserék időszaka, és ezzel újabb és újabb hatások kerültek a Uriah Heep zenéjébe. Varázsuk, eredetiségük szertefoszlani látszott. 1976-ban David Byron kilépett a zenekarból. 1980-ban még egy billentyűssel kiegészülve próbáltak újítani, de a siker elmaradt. Az egyetlen megmaradt alapító tag, Mick Box, többféle felállással próbálkozott, és 1982-ben úgy tűnt, hogy újra fut a szekér. Majd a 80-as évek közepétől meglehetősen hullámzó lett az együttes karrierje, hol kiadtak egy újabb albumot, hol nem lehetett hallani róluk. A jelenlegi felállás: Bernie Shaw (ének), Mick Box (gitár), Phil Lanzon (billentyű), Lee Kerslake (dob), Trevor Bolder (basszusgitár). A turnék változatlanul mennek, az érdeklődők száma jelzi, hogy a Uriah Heep-et nem felejtették el, de a sikertörténet elsősorban mégis a múlt felé mutat.
Ahogy az várható is volt, a Petőfi Csarnokot ezúttal az idősebb korosztály töltötte fel. Nem merek találgatásokba bocsátkozni, de az átlagéletkor bőven a harmincadik X vagy afölött lehetett. Szintén érdekes jelenség volt, hogy a rock-metal koncerteken megszokott egyenfekete” viselet helyett valódi színkavalkádot láthatott az ember. Tisztes, munkában megőszült, gyermekes apukák jöttek el aznap, hétköznapi viseletben, megnézni fiatalkoruk kedvenc zenekarát, és egy kicsit nosztalgiázni.
A megtisztelő feladatot, hogy a Uriah Heep előzenekara legyen, a Nemesis kapta. Hogy ez mennyire megtisztelő, azt tökéletesen le lehetett szűrni a zenekar példás hozzáállásáról, tisztelettudó megnyilvánulásairól. Amúgy amit a színpadon alkottak, az valami frenetikus volt! Számomra a Nemesis zenéje kicsit túl progresszív, de elképzelni se nagyon tudtam volna jobb előbandát a Uriah Heep elé. Az egyenletesen fekete pólóban/ingben nyomuló banda nagyon odatette magát. Fábián Zoltán gitáros, a Nemesis jellegzetes fazonja és alapító tagja a végletekig precíz, technikás gitárjátékot mutatott be. Szólói egyszerűen magával ragadtak mindenkit. A tavalyi (vagy tavalyelőtti?) Sziget Fesztiválon csak a végét láttam a koncertjüknek, de most már bánom, hogy akkor lemaradtam róla. És ha Fábián Zoli játékára a magával ragadó szót használtam, már nem tudok megfelelő szót találni a másik Zoli, Kiss Zoltán éneklésére. Neki csak azt tudom ajánlani, hogy nehogy véletlenül elküldje egy demoját Bruce Dickinsonnak, mert az öreg Bruce valószínűleg megsárgul irigységében Egyszerűen fantasztikus volt, amit ez a srác kiénekelt. Egyáltalán nem érzem túlzásnak az Iron Maiden-nel való összehasonlítást, Kiss Zoltán valóban remekelt. De a többi zenészről is elmondható mindez, mindenki pontosan tudta a dolgát, és igyekezett annak legjobbját bemutatni. A saját számok mellett két feldolgozást játszott a Nemesis (Rainbow Gates Of Babylon, úgy emlékszem ezzel nyitottak, és a Queensryche Mission), szóval nagyon élvezetes előadást tálaltak, mindezt kb. 45 percben. Aki szereti a progresszív zenét, de nem hallotta még a Nemesis-t, az sürgősen pótolja a mulasztását, szinte kizárt hogy csalódjon.
Annyit még hozzá kell tennem, hogy a hangzás egyszerűen penge volt, minden hang tökéletesen a helyén, az összes hangszer szuperül szólt, régen hallottam már ennyire precíz hangzást! És persze előre örültem, hogy ha az előbanda is ilyen jól szólt, az örök magyar átoktól, a hangzásbeli és technikai problémáktól talán mentes lesz ez a mai nap.
Kár volt előre inni a medve bőrére. Amilyen király módon dörrent meg a Nemesis, annyira pocsék zajt csiholtak elő a Uriah Heep-ből. Az egyik legnagyobb, legismertebb sláger, az Easy Livin volt a nyitószám, de ha nem kerül elő a refrén, én bizIsten meg sem ismerem! Aztán valamilyen szinten sikerült rendezni a sorokat, de az összhatás még így is a kívánalmak alatt maradt. Leginkább a billentyűjáték volt iszonyúan elkavarva. A jellegzetes Uriah Heep-sound”, amelynek alapja és legfőbb ismertetőjele az orgona-szerű, gyors és virtuóz témák, itt egyáltalán nem tudott kibontakozni. Valami zajos massza jött a hangfalakból, amely elnyomta a gitárt és az emberek hallójáratába fészkelte magát. Így hát tulajdonképpen akkor volt a legjobb a hangzás, ha a szinti épp hallgatott. De ezzel szinte a Uriah Heep 50%-áról le is mondtunk. Mert ez így nem volt az igazi. Fentebb szóba került, hogy a gitárhangzás is gyengélkedett, néha csak látni lehetett, amit Mick Box csinál, hallani nem (vagy legalábbis nem nagyon). A többi hangszer megszólalása azért nagyjából korrekt volt.
De a nyavalygást ezzel tulajdonképpen be is fejeztem, mert a koncerten nem volt más ok, amit nehezményezni lehetett volna (nem is akartam. Illetve már ezeket sem akartam volna, ha rajtam múlik). Ez a veterán banda olyan lendülettel és vehemenciával vágott neki, hogy öröm volt nézni!
Bernie Shaw, a frontember szintén nem egy mai gyerek, de a belőle kiáradó energia mindenkit magával ragadott. A hangját is sokan megirigyelnék, minden dalhoz sikerült megtalálnia a megfelelő orgánumot. A basszeros és a szintis kissé szürkébbnek bizonyultak a többiekhez képest, de a feladatukat jól elvégezték. A dobos Lee Kerslake viszont egy csoda jelenség! Mondjuk úgy, hogy kissé testes, és ahogy a dobok mögött ült, azt talán a pöffeszkedés szóval lehetne legjobban leírni. De a játékával semmi hiba nem volt, nagy testsúlyához képest fürgén jártak a kezei. Még egy kisebb dobszólót is megengedett magának. Igaz, hogy minden szám után egy külön embernek kellett alaposan megtörölgetnie őt. Na és persze Mick Box. Ő az egész koncert alatt folyamatosan mosolygott, jellegzetes gesztikulációit és szó szerinti gitár bűvölését” meg egyszerűen látni kellett. Kár, hogy gitárjátéka sokszor elveszett a hangfalakban. Még egy akusztikus bemutatót is tartott nekünk Mr. Box. Látszott, hogy ő a szíve-lelke a zenekarnak, de a többiek ugyanúgy maximálisan bedobták magukat, hogy kiváló hangulatot biztosítsanak nekünk.
A Uriah Heep kb. 1 és háromnegyed órát játszott, és főleg a régebbi albumaikról szemezgettek, de azért elhangzott néhány újabb szerzemény is. Az Easy Livin-t már említettem, volt még (a teljesség igénye nélkül) a Gipsy, a Dreammare, a Stealin´, a Circle Of Hands, a July Morning, a koncert végén pedig a Lady In Black című nagy klasszikus, óriási közönségénekeltetéssel előadva.
Az eddig hazánkban járt legendák után a Uriah Heep is bebizonyította, hogy ők is méltók a hard rock zene trónjára. Nem hinném, hogy bárki is rossz szájízzel távozott volna. Ha a hangmérnökök is melléjük állnak, valóban hibátlan koncertet láthatott volna a nagyérdemű. Érdekes módon az előzenekarnál (Nemesis) sikerült, a főbandánál meg nem!? Pedig a Uriah Heep olyan zenekar, amelyik megérdemli mindazt a támogatást és rajongást, amit az emberektől kap.