beszámoló [koncert] 2015. október 22. csütörtök 22:00
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloAnnihilator, Harlott, Archer 2015. október 19, A38
Akárhogy gondolkodom, akkor se jut eszembe az Annihilator zenekar emlékezetes 2003-as, Szigetes fellépése óta újabb dátum, amikor tiszteletüket tették volna hazánkban. Én azzal a koncerttel ismertem meg a kanadai bandát és váltam azonnal kérlelhetetlen rajongóvá. Azóta sok víz lefolyt a Dunán és a Szent Lőrinc-folyón egyaránt, az Annihilator-ben pedig (szokás szerint) a zenekarvezető Jeff Waters-en kívül már senki sem ugyanaz, mint volt. Ettől függetlenül az Annihilator még mindig egy méregerős koncertbanda, Jeff pedig egy gitár-isten, és akármilyen felállásban járnak errefelé, akármennyire jó vagy kevésbé jó lemezekkel rukkolnak elő, egy hithű thrashernek őket mindenképp látni kell.
Mások mellett engem is sokként ért, hogy a Jeff mellett már 2003 óta kitartó (rekord!!) Dave Padden énekes lelécelt a bandából, erre tényleg nem lehetett számítani. Bár egyesek sosem tudták megszokni az ő karakterét, szerintem ennyi idő elteltével már hozzánőtt az Annihilator-höz, így mégis fájó a távozása. Az új felállásban maga Jeff állt újra a mikrofon mögé, ami olyan szempontból nem újdonság, hogy korábban volt már erre számos alkalom. A kérdés csak az, mennyire működik ez a későbbiekben is a lemezeken illetve élőben?
A mai estét nagy izgalommal várta az A38 hajót kellemesen megtöltő thrasher horda, az Annihilator bulija előtt még két csapat kapott lehetőséget. Az Archer a napfényes Kaliforniából érkezett közénk, a kicsit dallamosabb, heavy metalos – rockos irányvonalukkal egy kicsit ki is lógtak az est fellépői közül. A produkciójuk viszont szerintem sokakat meggyőzött arról, hogy érdemes volt korán érkezni a hajóra.
A trióban színpadra álló csapat nem játszott kifejezetten túlbonyolított zenét, túlságosan emlékezetesek se voltak a dalok, hogy még napokig dúdolja az ember, de mégis nagyon odatették a bulit. Különösen a gitáros/énekes srác munkája volt figyelemreméltó, aki egyrészt jól énekelt, másrészt a gitárszólók terén is nagyon ott volt. Ebben pedig dúskáltak a nóták, így volt helye a gitárnyúzásnak. A végére még a Tornado Of Souls-t is elsütötték a Megadeth-től. Egyetlen gitáron remekül előadva, erre azért felkapta mindenki a fejét. Nem falrengető banda az Archer, de egy igazán korrekt előadást láthattunk tőlük.
Az Ausztráliából érkezett Harlott-nak talán már túl nagy falat lenne a Megadeth összetettsége, ők sokkal egyszerűbb, nyersebb thrash metalt játszanak. A korai Kreator, Exodus, esetleg Slayer jelenthet jó közelítési pontot. Vagyis nem volt itt semmi cicoma: ment a folyamatos reszelés, trappolt a duplázó, jött az acsarkodós, kiabálós ének és néhány gitárszóló is elröppent. Az Annihilator elé ők jobban illettek és a közönség elismerését is sikerült kivívniuk. Szimpatikus társaság voltak, a nagy színpadi átélés is dicséretükre szolgál, különösen a langaléta basszusgitáros rázta veszettül a fejét.
Igazából – szigorúan a maga, nem túl változatos stílusában – egészen korrekt előadás lett volna ez, ha a dobosuk nem játszik botrányosan gyengén. Szerencsétlenségére a tiszta hangzásban tökéletesen lehetett hallani a lábdob munkáját, és ettől nem voltam boldog. A duplázós részek teljesen rendben voltak, de onnantól hogy elkezdte taposni a lábdobokat, egy ütemtelen összevisszasággá vált az egész. Egy feszesen, sodró lendületű dinamizmussal játszó dobos még egy egysíkú, nem túl izgalmas zenét is képes magával húzni, ütőssé varázsolni, különösen a thrash metal stílusban. Hát, a Harlott esetében sajnos nem hogy hozzáadott, inkább elvett a teljesítményből a dobos szerencsétlenkedése.
Jeff Waters csapatát felfokozott érdeklődés várta, jól példázza mindezt, hogy már a felvezetésként szolgáló Rock You Like a Hurricane-t is teli tüdőből énekelték a megjelentek, amikor pedig maga a Mester is kibújt a backstage-ből, óriási üdvrivalgás fogadta. Afelől nem volt kétségem, hogy Jeff remek képességű zenészeket szervezett maga mellé, bár a nevüket talán megjegyezni sem érdemes, mert ismerve az Annihilator tagsági viszonyait, legközelebb már kevéssé hiszem, hogy ugyanőket láthatnánk. Az A38 hajó legendásan jó hangzása miatt sem aggódtam, egyedül amiatt voltak bennem kérdőjelek, hogy az alapvetően örökmozgó, gitárnyúzó Waters kibontakozását nem korlátozza-e be túlzottan a mikrofonhoz kötöttség?
Nos, ezzel sem lett végül semmi probléma. Elsőként az egyik legnagyobb Annihilator sláger, a King Of The Kill szólalt meg, a rajongók öröme természetesen határtalan volt. Ez enyém csak azért nem, mert meglepetésre pont a hangzás nem volt túlságosan ideális, a gitárok hangja szinte eltűnt. A dal ettől még persze élvezhető volt, mint ahogy a program első blokkját alkotó friss szerzemények sora is. Elhangzott az új lemezről a sejtelmes hangulatú de bomba refrénnel megáldott Snap, a bólogatós, riffelős Suicide Society, majd ugyanerről a korongról a zúzós, ugyanakkor dallamos Creepin´ Again.
A 2013-as Feast lemezt csak az egy szem No Way Out képviselte, amit kissé sajnáltam, mert szerintem az utóbbi jó pár év legerősebb Annihilator albumáról beszélünk, elfért volna még néhány harapós dal a programban. A No Way Out-nak a közönség egy emberként fújta a refrénjét, szóval látható volt, hogy vérbeli rajongókból, az életmű jó ismerőiből állt össze a mai célközönség.
Jeff az eddigi pirosról fekete gitárra váltott és innentől mintha a hangzás is megerősödött volna, most már tényleg tökéletes minőségben hallhattuk a dalokat, amelyek innentől már főleg a ´90-es évek és azt megelőző korszakok terméseit ölelték fel. A mindvégig jókedvű, csibészes mosolyú Jeff néhol rövid kommentárokat is fűzött az elkövetkezendő szerzeményekhez, röviden vázolva a dalszerzés körülményeit. Azért talán nem csak nekem volt feltűnő, hogy a sztorizgatásnál kivétel nélkül egyes szám első személyt használt, ez jól példázza az Annihilator munkamódszereit.
De érkeztek azok a tételek, amelyek elsősorban felelősek azért, hogy ennyi jelenlévő hajlandó volt az esős időben nyakába venni a várost és az A38 színpada előtt tombolni a thrash metal csúcsait jelentő nótákra. A Set The World On Fire az Annihilator egyik legdallamosabb, leginkább heavy metalos lemezét idézte meg. Talán amiatt is volt némi félelem, hogy Jeff alapvetően eléggé limitált hangterjedelme és énekesi képessége elég lesz-e a társulat történetének egyik legképzettebb énekhangjának, Aaron Randall-nak a prezentálására. Nos, Waters nem vallott kudarcot, amit kell, ő maga is teljesen jól megoldott. Szerintem nem volt senkinek hiányérzete az énekesi fronton. És az ő jellegzetes, AC/DC-s gitáros szökellései, a közönséghez előrejövései is mind a helyükön voltak, szóval szerencsére a mikrofon sem korlátozta igazán a mozgásban.
Nem maradt ki szerencsére az egyik legnagyobb kedvenc sem, a Welcome To Your Death (W.T.Y.D.) számomra a koncert egyik csúcspontját jelentette. Az előző dalokat jellemző, pattogós, szaggatott, 100 közül is megismerhető jellegzetes Annihilator hangzáshoz még a korai érát jellemző elképesztő változatosság és riff-hegyek társultak be. Ekkoriban gyakorlatilag egyedülálló volt Waters-ék megközelítése (bár az örökösen cserélődő tagság miatt a többesszám nem biztos, hogy indokolt...), hogy iszonyú mennyiségű bivaly riffet pakoltak össze egy-egy nótában. Azonnal felbukkant egy tökéletesen eltalált riff, de csak pár másodpercig hallható, aztán soha többet – mert egy újabb tökéletesen eltalált riff váltja, amit aztán ismét átadja a helyét valami másnak. Egy nótán belüli ötletekből más zenekarok teljes lemezeket, sőt komplett életműveket töltöttek volna meg, ez jelentette a kezdetekkor az Annihilator mágiáját. A W.T.Y.D. tökéletes lenyomata ennek.
Következett 1990-ből egy újabb csodálatosan építkező nóta, a Never, Neverland. Ismét egy 100%-os Annihilator szerzemény, lassú, pengetős kibontakozástól a gyors, thrash-es zúzáson keresztül, a pattogós, jellegzetes riffekig, és persze szóló-hegyek egyaránt megtalálhatók benne. Jeff itt is jól teljesített a mikrofonban.
A közönség persze falta ezeket a dalokat, hiszen a legtöbben valószínűleg ezekkel a nótákkal zárták szívükbe a bandát. Következett azonban az 1997-es Remains lemez, amely már ténylegesen Jeff Waters szólóprodukciójának volt tekinthető, nem is lett meghatározó pontja az életműnek. De ez az időszak is előkerült, ráadásul az egyik legjobb választással, a leginkább koncertre termett, vérbeli thrash-es Tricks And Traps-szel. Viszont feltűnő volt, hogy az addig végtelenül aktív, lelkes közönség itt kissé leállt és inkább csak érdeklődéssel hallgatta a nótát. Én ezt nem úgy értékeltem, hogy hiba volt elővenni egy kvázi ismeretlenebb dalt, amely megakasztotta az addig önfeledt tombolást, hanem épp ellenkezőleg – szerintem nagyon is helye volt a programban, ami talán az elfeledett Remains lemez jobb megismerését idézheti elő a jelenlévők egy részében. Csak ezért már megérte.
Ejtsünk szót az aktuális zenésztársakról is. Waters híres arról, hogy mindig minőségi csapattal veszi körül magát, és ez most se volt másként. Gitáron Aaron Homma támogatta a Mestert és teljesen jól végezte a dolgát. Nagy beleéléssel játszott, szegény lassanként szemtengely ferdülést fog kapni az állandó bandzsítós grimaszolástól. A basszusgitár mögött Rich Hinks rázta fürtös bozontját, a lassabb, kimértebb pillanatoknál nagyon jól szóltak az ő pengetései is. A doboknál Mike Harshaw pedig egészen kiemelkedő teljesítményt nyújtott, remekül szólt a cucca és óriási átéléssel játszott. A dobszólója is élvezetesebb volt a sokéves átlagnál, tehetséges srác, az biztos.
A rövidke Bliss-szel Waters és Aaron Homma mutatott be egy kellemes kis felvezetést a King Of The Kill album egyik legütősebb pillanatának számító Second To None-hoz. A Remains lemezes lehiggadás után újra felpörgött az adrenalin a nézőtéren, ezt is tökéletesen adta elő a csapat. Az azt követő dumálós intro a Schizo Deluxe album felvezetéseként szolgál, de sajnos ez a számomra kedvelt lemez ma teljesen kimaradt, ehelyett a Refresh The Demon korong méregerős címadóját játszották el. Ez után is maradtak az 1996-os korongnál, az Ultraparanoia erejéig. Itt már bőven a klasszikus időszaké volt a porond, folyamatosan érkeztek a régi nagy kedvencek, a közönség nem csekély örömére.
Jeff-nek mindenkihez volt egy félmosolya, igazi családias jellegű összejövetel alakult ki. Bár kőkemény és kompromisszum nélküli az Annihilator zenei világa, néha egészen kacifántos nótákat képes Jeff megszülni. Ilyen volt a skizofrén hangulatú Brain Dance, ami még tőle is egy zakkant, bár élőben remekül hasító agymenés. Bár sokan kritizálják Waters vokális teljesítményét, szerintem ez a mai buli bebizonyította, hogy még a Set The World On Fire lemezes kíméletlen énektémákkal is képes vállalható módon megbirkózni.
Újabb közönségkedvencen volt a sor, a Never, Neverland lemezes Phantasmagoria-t bátran nevezhetjük minden idők egyik legütősebb Annihilator nótájának. Nem is csoda, hogy nagy zúzás alakult ki a nézőtéren. Jeff persze nem volt rest elsütni néhány kommentárt, a következő számnál például azt ecsetelte, hogy az akkor még csecsemőkorban lévő gyermekének szánta ezt a dalt, akit valahogy muszáj volt lefoglalnia stúdiózás közben. A gyerekes, bohókás hangulatú Chicken And Corn hangzott el, a közönség persze vette a poént, együtt járták a kacsatáncot Waters-ékkel.
Közeledtünk a buli vége felé, és hát az Annihilator életműből még bőven lett volna mit a porondra emelni. Jeff-ék így inkább egybegyúrtak néhány dalt, vagy legalábbis azok jellegzetes témáit, amit én nem annyira szeretek (jobban szeretem a teljes számokat hallani). De így legalább hallhattunk részleteket a turné-élet legendásan szar kajáit megörökítő Kraf Dinner-ből, a 21 és a Reduced To Ash pedig ugyancsak rövidített formában hangzottak el. Jeff elmondta, hogy a következő dalt igazából már nagyon utálja és legszívesebben sosem játszaná élőben, de a rajongók mosolya mindig kárpótolja azért, hogy a legelső sláger, az Alison Hell mégis újra és újra napirendre kerüljön. Igazából az idegesítő refrén miatt én sem tudtam sose megkedvelni ezt a dalt, noha minden más téma és szóló 10 pontos benne. Mint mondtam, Waters énekesként sem vallott kudarcot, a rázósabb, magasabb dallamokat persze azért ügyesen a közönségre bízta.
A végére még egy orbitális zúzás maradt, a Human Insecticide, majd a gitárok némi hergelése a rajongók ujjain. Jeff és Homma ezek után már bátran jegelhették a csuklójukat. Ha mindent összeszámolunk, maratoni hosszúságú Annihilator bulit kaptunk ma este, összességében majdnem 2 óra zene volt ez Jeff Waters életművéből. Azért ez nem akármilyen teljesítmény, pláne hogy az Annihilator szerzemények azért minden poszton kiveszik a zoxigént a zenészekből. Mélységes tisztelet tehát Waters-nek és (aktuális) társainak!
Bár biztosan sok javaslata lenne még a rajongóknak, mi maradt ki a mai setlist-ből, de szerintem abszolút nem lehet komoly hiányérzete senkinek. A legjobb, legemlékezetesebb, ha úgy tetszik, leghíresebb dalokat szinte kivétel nélkül megkaptuk, a bulit nyitó újkori szerzemények is megállták a helyüket és néhány ritka különlegesség ugyancsak helyet kapott ma este. Óriási koncert volt ez az egyik legmarkánsabb stílusú gitárostól, reméljük Jeff ígéretéhez híven most már nem kell tíz éveket várnunk a következő látogatásig.
22:00
