kultúra [kiállítás]  2015. október 6. kedd   18:59

nincsen hozzászólás

  A kiállítást megrendezi: Gaál József
  Megnyitó: 2015. október 14-én 20 órakor
  Megnyitja: Dr. Kepecs György gyűjtő, barát
  Megtekinthető: november 14-ig keddtől péntekig 9 és 14, szombaton 10 és 13 óra között
  
  A három éve elhunyt Szikora Tamásnak (1943-2012) ezzel a kiállítással szeretne tisztelegni a Godot Galéria, hiszen a művész több éven át tartozott a galéria csapatához. A tárlaton 12 magángyűjteményből - többek között a művész hagyatékából is - mutatunk be egy olyan válogatást, amely felöleli Szikora jellegzetes doboz motívumát a 80-as évek közepétől az utolsó évekig.
  
  
  Szikora a pályafutása során számos alkotói díjban részesült: 1992-ben kapta meg a salgótarjáni biennále festészeti nagydíját, 1994-ben pedig a Munkácsy Mihály-díjjal ismerték el művészi teljesítményét. 2006-ban Pro Cultura Urbis díjat és Herczeg Klára (senior) díjat kapott, 2010-ben pedig érdemes művésszé választották. Néhány egyéb életrajzi adat a rendkívül színes pályafutásból: 1985-1986-ban a Magyar Iparművészeti Főiskola meghívott tanára volt, 1990-től a szentendrei Régi Művésztelep tagja, 1992-1993-ban másfél évet töltött a párizsi Cité des Arts-ban a Pollock-Krasner Alapítvány támogatásával, 1992-től évente két hónapot dolgozik Párizsban, a Cité des Arts-ban.
  
  
  Méltatói:
  
  Néray Katalin, 1987:
  ʺSzikora Tamás első számú doboz-objektjével igen titokzatos körülmények között találkoztam: a művész Fegyvernek utcai műtermének padlásán, tekintettel arra, hogy a műteremlakásba már nem fért be. Addig csak az Óbudai Pincegalériában láttam ugyancsak dobozokat ábrázoló, régi oklevelek írástöredékeivel és viaszpecséteivel megtört, engem akkor Gérard Titus-Carmel módszerére emlékeztető finom rajzait. A rosszul világított padláson megelevenedett motívum, ez a kétméteres kartonpapír objekt olyan volt, mint egy sci-fi díszlet.
  Akkor rögtön felkértem Szikorát, állítsa ki ezt az egyébként elemeire szétszedhető installációt a hozzá tartozó rajzokkal a Sao Pauló-i Biennálén.
  Ez 1985-ben történt, sajnos az említett Biennálét egyikünk sem látta, csak közvetve értesültünk a rendezőségtől, hogy sikere volt a magyar anyagnak. Az eredményt a magyar közönség is láthatta a visegrádi Salamon-toronyban és a budapesti Bartók 32 Galériában.
  Szikora Tamás alkotókedvét felpezsdítette ez a feladat, és tovább „dobozolt”. Elkészített egy újabb, a korábbinál monumentálisabb objektet és a témát évek óta abbahagyott festészetére is kiterjesztette. Nyolc-tíz dobozkép szaladt ki pár hónap alatt a keze alól, súlyos, barnákat és feketéket variáló, a festés felszabadult örömét és fegyelmező gyötrelmét egyaránt sugalmazó kompozíciók.
  Mikor Frank János kollégámmal kint jártunk a műteremben megnézni a kész anyagot, ugyanazt a jóleső izgalmat éreztem, mint az első doboz láttán a padláson. Megint született valami jó dolog, a kiállításra való felkészülés pozitív emóciója Szikorát igényes és koncentrált munkára sarkallta.ʺ
  
  
  Passuth Krisztina, 1993:
  ʺA dobozokat nem mindig lehet kinyitni. Egyeseket igen, másokat nem, egyesek végig megtartják érinthetetlenségüket, mások inkább felfedik titkukat, a bennük felhalmozott rendszert, míg megint mások csak fedelük zártságával kérkednek és nem lehet hozzájuk közelebb férkőzni. Dobozok a térben, dobozok a síkban, illuzionisztikus valósághűséggel megjátszva a teret, a három dimenziót, csalódáskeltő hűséggel felvetítve a nemlétező árnyékot, hogy azután máskor az objekt élesen elváljon a faltól, keret nélkül, saját autonóm világának határait megteremtve.ʺ
  
  
  Gellér Katalin, 2001:
  ʺElső önálló korszaka, az expresszív festőiség nemzetközi áramába kapcsolta; francia és spanyol-katalán mesterekhez, majd az újgeometrizmus egy olyan változatát teremti meg, amely a minimal arthoz és motívumválasztását tekintve némileg az arte poverához is közel áll. 1991-től a maga által felállított téri rendhez való elkötelezettség végig kíséri a pályán; a 20. századi magyar alkotók immár sorsszerűnek tekinthető művészeti útját kezdi meg: „egyetlen kép” megformálásán, variációin dolgozik, melybe a reneszánsz perspektíva-kutatásoktól, az orosz és a magyar konstruktivizmus örökségéig számos hatás beépül.
  Kiinduló motívuma geometriává, a képegész egyéni struktúrává emelése nem csupán magas rendű intellektuális teljesítmény, hanem az erővel teli formálásnak és mindig megújuló festőiségnek is kiemelkedő kortárs példája. Munkáin időről-időre felbukkanak az expresszív festőiség jegyei is, melyet Kállai Ernő egykor oly meggyőző érveléssel tekintett a magyar mesterek egyik fő karaktervonásának. De ugyancsak jellemzi a negyvenes években született generáció mestereinél megfigyelhető tradíció-keresés új módozata is: az évszázadok festészeti hagyományában gyökeredző motívumok és struktúrák határpontokig vitt átírása.
  Az optika törvényszerűségeinek tiszteletben tartásától fokozatosabb tért el, s kezdetben a geometrikus formákban még tetten érhető volt az érzelmekre, különböző emberi sorsokra való utalás, a miliő felidézése, de már itt is a térszervezés új rendjével, a perspektíva szubjektivizálásával való foglalkozás az uralkodó. Karakterének jellemző vonása jelenik meg abban, hogy egy lepusztultnak, reménytelennek látott világban sem adta fel az építkezést, a töredékben, a mindennapok hordalékában az egészet bemutató képi rend megteremtését, amelynek illuzionisztikus, manipulálható voltát is láttatja.ʺ
  
  
  Tolnai Ottó, 2007
  ʺAhogyan például Tamás begyűjti a régi léceket, kartonokat, különösen a régi okmányokat, a régi könyvfedelek golyóálló kartonjait, megért papundeklijeit, tábláit, márványpapírjait... Már Kecskemét is gyűjti számára, képei számára az anyagot, meséli. És engem, a szépírót, éppen ez érdekel a leginkább, de műkritikusként is erre sejtek utat magamnak, igen, teljesen lázba hozott Tamás kijelentése, kik is gyűjtenek, mit is gyűjtenek neki, igen, Kecskemétre kell utaznom, meg kell ismerkednem a dobozok, a képek anyagának gyűjtőivel, felhordóival... Leghűségesebb segítőm, meséli Tamás, a Veron, Szalay Veronika, a legjobb, a Munkácsy-díjas magyar papírrestaurátor... De gyűjt nekem a kecskeméti képkeretező, a fiatal szobrászlány, a karmesterkedő némettanár is, folytatja Tamás... Csodálatosan érett léceket, deszkákat, bőröket, rongypapírosokat hoznak, tele karistolással, bemetszésekkel, érett sebekkel, szöggel, telelőve ólomgolyóbisokkal, sötéteket, abszolút gyűrötteket, mint Zurbarán hátterei, mint Hantai (Simon) képei... De kaptam cukorkás és dominós dobozokat is, meg hoztak nekem egy női kalapos dobozt a Holt-tenger mellől, Istenem, egy női kalapos doboz a Holt-tenger mellől, s engedem, ő maga kezdje mesélni, hogyan lett képpé mindez, hogyan alakult krematóriummá, piramisformává az a női kalapdoboz a Holt-tenger mellől, érzem, megvan, itt sikerült megragadni e művészet titkát...ʺ

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: