beszámoló [koncert]  2004. március 5. péntek   17:59

nincsen hozzászólás

  Tavaly ősz óta erre a februári napra vártam, s gondolom sokan voltunk így ezzel. Hazánkba látogatott a Sick Of It All, a New York-i HC koronázatlan királya. A legenda aki a 80-as évektől ontja a dalokat, s aki nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a hardcore ma ott tartson ahol tart. S akinek nem lett volna elég ok mindez arra, hogy megvegye a jegyet, annak a szervezők még két másik amerikai bandát is prezentáltak, a Bleeding Through és a Most Precious Blood személyében.
  
  Előszőr a California-i Bleeding Through robbant be a színpadra a szó szoros értelmében. Brandan Schieppati énekes kommandósokat megszégyenítő bukfencekkel” vágtatott keresztül a színpadon, s hatalmas ordításával adta tudtunkra, hogy itt bizony iszonyat kemény hardcore egyvelegre kell számítani némi skandinávos hangzásvilággal ötvözve. Sokaknak nem tetszik, ahogy az együttes nyit a külvilág felé, az arcfestés, az öltözködés nem a jól megszokott formát hozza, de erre azt kell mondjam, hogy kit érdekel a külcsíny ha a zene magávalragadó és a brutalitás szélsőségeit súrolja. Kit érdekel, hogy ki hogyan öltözködik, ha ők így fejezik ki amit akarnak, akkor azt el kell fogadnunk, az mindenesetre bizonyossá vált, hogy zenei téren vér profi a társaság és nagy jövő áll előttük.
  
  Brandan aki korábban a Throwdown/Eighteen Visions bandákban gitározott, itt hangjával igyekszik puhítani a népet. Mozgékony, energiával teli a lelkesedést csak úgy árasztó frontemberi teendőit maradéktalanul ellátta, nagy hatással volt a közönségre és hamar megtalálta a magyar rajongókkal a közös hangot. Figyelemreméltó volt a basszer Ryan tevékenysége is, nem csak a zenélést tekintve, de néha a brazil kapuera-sokat idéző ugrásaival nagyott dobott a produkción. S ami a már említett skandinávos beütéseket” illeti, a szemrevaló szintetizátoros Marta-nak köszönhető a helyenként a black-metalt idéző hangzások megszólaltatása. Ami a dalokat illeti, a 2003-ban a Trustkill gondozásában megjelent This Is Love, This Is Murderous album dalaiból válogatott a csapat, de pár régebbi nóta is megszólalt (többek között a Rise is). Hatalmas pusztítás, pattanásig feszült őrület. Ezt nyújtotta a Bleeding Through.

  Gondolhatta volna a tudatlan zenekedvelő, hogy akkor most egy kis pihenés”, hogy a főzenekarra mindneki ismét friss legyen, de a szervezőknek, s persze a Most Precious Blood-nak ez eszébe sem jutott. A New York City-ből érkező csapat folytatta a megkezdett csapást, s pár ezer kilowatt-tal még pakolt is a teljesítményre. Egy olyan csapat aki a Sick Of It All-t és az Agnostic Front-ot tudhatja mentorának, nem nyújthatott mást, mint színtiszta (hajó”)padlószaggató hardcore-t.
  
  A lassan négy éve létező csapat alapvető feladatának érzi, hogy az általuk legfontosabb gondolatot a múlt, a gyökerek ismeretének fontossága és szem előtt tartása megosszák a világgal és felhívják a figyelmünket arra, hogy mindannyiunk számára fontos, hogy tisztában legyünk a világban elfoglalt helyünkkel. A 2003-ban csatlakozó Rob Fusco (korábban One King Down) tovább erősítette a banda hangzását. Matty Miller basszer éppen itt Budapesten ünnepelhette 33. születésnapját, Rachel pedig a gitárral olyanokat alakított, hogy azt bárki megirigyelhené. Neki egyébként van egy másik együttese is csupa nő a Wage Of Sin, s akit nem győzött meg zenei tudása a MPB fellépése alatt, az ultramély ordításait is megcsodálhatta a Sick Of It All produkciója közben.
  
  Nem hittem volna, hogy egy nőben lehet ennyi erő és pusztítás, de Rachel rámcáfolt. Olyan elementaritással zúdította ránk a sorokat, hogy a döbbenettől többen megdermedtek egy pillanatra. Akit pedig bővebben érdekel, hogy a Most Precious Blood miről is szól valójában, annak ajánlom a csapat honlapját, sok dalszöveg megtalálható és mindannyiunknak nyújthatnak újat az ott található sorok.

  Végül hosszas lökdösődés után, színpadra lépett a Sick Of It All. A We Stand Alone” gondolatát mind a mai napig magáénak valló straight edge csapat, nem sokat váratott minket, s az A38 lassú hullámzásba kezdett. Az egész terem megmozdult, mindenki együtt énekelte a szöveget Lou-val s a majd egy órás zúzda közben sem változott a kép. Néha egy-egy megfáradt arc kivonult az elől zajló kűzdelemből, de mindig akadtak újak. Hatalmas jelenet volt, amikor valamelyik színpadramászó” fentmaradt mikor már nem ment a zene. Erre Lou: Nem értem én ezt. Nálunk csak akkor szoktak feljönni stagediveingolni” ha megy a zene.” Megkérdezte a srác nevét is, majd a magyar kiejtést utánozva megismételte s persze a felejthetetlen kaján mosolyát is megeresztette felénk. Iszonyat komoly, hogy milyen közvetlenül és barátságosan viselkedett a rajongókkal, s úgy látszott nagyon tetszik neki, hogy mindenki megőrül tőlük.
  
  Persze nem maradhattak el a slágerek. Az Us vs. Them elé Louék beiktatták a közönségszétválasztós produkciót. Két részre osztották a nézőket, majd arra kértek minket, hogy ha beindul a zene akkor igyekezzünk átmenni a másik oldalra. Mondanom se kell, micsoda jelenetek következtek az All roads lead the same direction...” sorokat követően. Aztán jött a 89-es klasszikus albumról a Blood, Sweat & No Tears-ről a My Life, melyben nyíltan kimondják, hogy ők bizony leszarják az egyetemet, a Phd-t, a munkát, ők csakis a saját életüket akarják élni, úgy hogy ne az állandóan jelenlévő hatalom elvárásainak kelljen megfelelniük. Nem maradhatott el az Injustice System sem melyben a szabadság motívuma körül forognak a gondolatok. A harc az egyetlen módja az igazságtalan rendszer megdöntésének. A 94-es Scratch The Surface sem maradhatott ki a programból. A hazug világ, s az álszent emberek veszélyeire hívja fel a csapat ebben a számban a figyelmet.
  
  Azt hiszem az az egyik legnagyobb erőssége az együttesnek, hogy szövegeik lényegretőrően egyszerűek, mindenki által könnyen érthetőek, s ezáltal sokkal erőteljesebb hatást tudnak kifejteni. S sokunk számára fontos gondolataiknak legmegfelelőbb csatornája mi más lehetne, mint a zene. Nagyon profi amit csinálnak, s ha azt is figyelembe vesszük, hogy lassan 20 éve pusztítanak a koncerttermekben, akkor méltán emlegethetjük a legnagyobbak között a Sick Of It All-t. Az egyik legkomolyabb nótát is lenyomták a Just Look Around-ot, melynek mondanivalója nagyban igaz hazánkra is. (mindenkinek ajánlom sorait, megfontolandó...) Végül nem maradhatott ki a listából a Step Down sem természetesen. Az In the uuuuuuunderground...” strófától a mai napig kiráz a hideg. Minden pénzt megér az az érzés amikor több száz ember szájából egyszerre hallani a szöveg dübörgését, s látni az örömöt a New York-i zenészek arcán, s a tudatot, hogy nincs hiába mindaz amit a hosszú évek során csináltak.
  
  Minden elismerésem a csapaté, hatalmasat alakítottak, kevés hozzájuk hasonló csapattal találkoztam eddig. S aki netalán lemaradt volna a koncertről...talán vegye meg a pár éve megjelent koncertalbumot az esetleg visszaad valamit a hangulatból.

azonosító (nem kötelező):	ellenőrző kód:	gépeld be ide:

új hozzászólás írása: