beszámoló [fesztivál] 2015. július 30. csütörtök 11:47
9 hozzászólás
szerző: MorelloRockmaraton 2015 - 1. rész 2015. július 13-19, Szalki-sziget, Dunaújváros
A Rockmaraton fesztivál már 25 éve stabil pont a zenei fesztiválok palettáján, egy olyan rendezvény, amelyet igazán magának érezhet minden rock/metal rajongó. Ahol tényleg jogosan érezhetik azt, hogy minden róluk szól, hogy őket magukat, az ő ízlésüket akarják kiszolgálni, nem pedig a jól futó, jól jövedelmező alter/pop romkocsmás fosparádét akarják az ő hátukon felfuttatni. Mert hát egyrészt egy fenékkel nem lehet több lovat megülni, másrészt ha már valami totál hiteltelenné válik, az eredeti értékeit, alapjait megtagadva, annak sok esetben ordas nagy bukó lesz a vége... (Neveket nem mondok, mindenki gondolhat, amire akar...)
A Rockmaratonon már a legutóbbi pár évben is tiszteletét tette több-kevesebb külföldi sztárzenekar a rock/metal színtérről, de az idei 2015-ös év, illetve a fennállás 25 éves jubileuma – úgy gondolom – minden eddigi képzeletet felülmúlt! Talán még ma is vannak olyanok, akik a Rockmaratont amolyan „szegény ember metálfesztje” címszóval fitymálják le, amely megelégszik azoknak a kiszolgálásával, akiknek még mindig az Ossian, Pokolgép, Depresszió és társaik jelentik a nonplusultrát. Azonban most már ki kell mondani, hogy ezeknek az alakoknak legfőbb ideje revideálni a nézeteiket, hiszen ez a 2015-ös Rockmaraton felhozatal BÁRMELYIK neves, nyugat-európai, nagy nevű metal fesztivál becsületére válhatna. Ugye érezzük a szónak a súlyát? Bátran kimondhatjuk, hogy soha ennyire erős nem volt még a Rockmaraton fellépőgárdája.
Hatebreed, Helloween, Biohazard, Death Angel, Destruction, Korpiklaani, The Exploited, Agnostic Front, Powerwolf, Kataklysm, Mayhem, Dark Funeral, Arkona, The Black Dahlia Murder, Nuclear Assault, Unearth, The Toasters, Talco. Melyik fesztiválnak a felhozatala ez? Látatlanban bármelyik nívósabb nyugat-európai rendezvényre lehetne tippelni, mindegyik dagadó mellel állna elő egy ilyen listával. És hogy mindezt Magyarországon, Dunaújvárosban sikerült összehozniuk a szervezőknek, úgy gondolom, megérdemelnek egy zajos tapsvihart.
És ezek még csak a nemzetközi sztárzenekarok, mellettük a hazai színtér legismertebb és legfigyelemreméltóbb neveit is sikerült egy csokorba gyűjteni. Hazai fronton ugyancsak megnyalhatja mindenki mind a tíz ujját a Pokolgép, Ossian, Moby Dick, Dalriada, Depresszió, Road, Lord, Akela, Kalapács, Omen, Wisdom, Leander Rising, Paddy And The Rats, Rómeó Vérzik, Tales Of Evening, Ismerős Arcok, Remorse, Cadaveres, Virrasztók, Watch My Dying, Agregator, Apey And The Pea, Aurora, Deák Bill Gyula, Rudán Joe´s Coda, Bloody Roots, Niburta, Blind Myself, The Southern Oracle, Rózsaszín Pitbull, Hatóságilag Tilos, Hétköznapi Csalódások, Kovbojok, Nadir, Dorothy, Kill With Hate, Malediction, Don Gatto, Neck Sprain, Angerseed, Insane, Angertea, Omeaga Diatribe, Alcohol, Ideas, Haw, Invader, Krízis, Stress, Fegyelmező Részleg, Magma Rise, Stonedirt, Wall Of Sleep, Holywood Rose, Science Or Society, Slipchaos, Vulgar Display Of Cover, Ramonez, Zorall neveinek hallatán.
A hasonszőrű rendezvényeknek (a Rockmaratonnak is) sokszor nekiszegezik a kérdést, miért állandóan ugyanazok az unalomig ismert, veterán hazai fellépők futnak újra és újra, miért nem kap nagyobb reflektorfényt az új generáció, a feltörekvő friss tehetségek? Ez első olvasatra jogos kérdés lehet, másodikra viszont kicsit érdemes mélyebben mögé nézni a dolgoknak.
Kis ország – kis metal színtér. Akár tetszik, akár nem, tudomásul kell venni, hogy olyan zenekarokból, akik egy valóban összeérett és nívós produkcióval képesek kiállni a deszkákra, tényleg nem áll több rendelkezésre néhány tíznél az országban. A Rockmaraton fesztiválon idén négy színpad ontotta a fémet párhuzamosan. És ez nagyjából le is fedi a valóban koncertre való hazai bandákat, különösebb hiányérzet nélkül. Nézd meg a színpadok programját, és az említetteken kívül nevezz még meg olyanokat, amelyeknek mindenképpen itt lett volna még a helye. Ugye-ugye, maximum néhány darab. És akkor most mondd azt, hogy a Rockmaraton nem ad helyet az underground tehetségeknek...
Hogy a „nagy öregeknek” mennyire van létjogosultsága, azt pedig jól példázza az általuk színpad elé vonzott látogatószám és az irántuk való érdeklődés. Hiába vannak technikásabb, modernebb, brutálisabb, intenzívebb, stb. fiatal bandák, ha még a külföldi csapatokhoz mérten is eszméletlen sorok kígyóznak egy Ossian dedikálásra várva, ugyan ki merné azt kijelenteni, hogy a hasonló bandák szavatossága lejárt? Ameddig van rájuk kereslet (mert van, nem is kevés!) és ameddig képesek a színpadon olyan produkciót nyújtani, amellyel a rajongók is maradéktalanul elégedettek, addig (de csak addig!) bizony továbbra is ezek a bandák fogják uralni a nagyszínpados időpontokat. Óriási üzleti baklövés lenne ezt nem figyelembe venni, hogy lenne ez elvárható a szervezőgárdától?
Na, a „fejtágítás” után térjünk végre át a helyszínre. A mindig is ezer szállal Pécs városához kötődő Rockmaraton szervezői most nagyot gondoltak, és – hosszas dilemmák és egyeztetések után – végül Dunaújvárost, a Szalki-szigetet állapították meg új helyszínként. Nyilvánvaló, hogy a nosztalgia-faktor miatt sokak azonnal fintorogni kezdtek (”így már nem ugyanolyan” címszóval), de kár lett volna nem esélyt adni az új színhelynek. Egyrészt, a szervezők korábban világosan leírták, hogy a számtalan kötődés és pozitív emlék mellett sok olyan korlát és tényező volt, amelyek miatt nem lehetett a tervezett bővítéseket, fejlesztéseket végrehajtani. Másrészt akár tetszik, akár nem, túlzottan „vízfejű” ahhoz az országunk, hogy Budapest relatív közelségét ki lehessen hagyni a számításból. A pécsi helyszín tulajdonképpen a pécsieknek és a baranyaiaknak volt igazán jó – de mondjuk Debrecenből vagy Miskolcról ki fog oda elmenni? Dunaújváros nem olyan barátságtalan táv senkinek, a legnépesebb városként funkcionáló Budapest vonzáskörzeteként is ideális.
Maga a Szalki-sziget tulajdonképpen egy félsziget a Dunában, ami egész kellemes (és nem utolsósorban, fákkal, árnyékokkal jól ellátott) környezetet teremtett a fesztiválnak. Ami pedig a plusz vonzerőt jelentette, egy szűk szakaszon még strandolási hely is ki volt jelölve. Így a hagulat kicsiben, de hasonlított valamelyest az überkedvenc metalfesztiválomra, a szlovéniai Metalcamp / Metaldays-re, ahol szintén a pancsolás és a vízparti őrültködés adja a rendezvény sava-borsát.
Szóval az új helyszín szerintem remekül debütált, minden adottság megfelelő arra, hogy a Rockmaraton akár hosszú távon is tervezzen ezzel a területtel. A fesztivállal kapcsolatban pár negatívumot itt akarok még megemlíteni, egyrészt azért, mert kevés van belőlük, másrészt pedig a későbbiekben ezzel már nem akarok foglalkozni.
Az előzetes infók és a beharangozók igen ínycsiklandó képet festettek az új Rockmaratonról, de a helyszínen egy-két olyan dologgal azért szembesülni kellett, ami azért nem teljesen állta meg a helyét, vagy kisebb csúsztatásnak minősült. Egy rockernek természetesen remek vonzerő az, hogy 200 Ft-ért adják a sört – de az kimaradt a híradásból, hogy csak este 7-ig. Persze utána a 400 Ft sem vállalhatatlan egy fesztiválon, de emiatt esetleg páran becsapva érezhették magukat. Mivel a helyszín eléggé távol esett a városközponttól illetve a szállásoktól, bizakodásra adott okot, hogy a szervezők óránként közlekedő Rockmaraton buszt ígértek. Ez így is történt, de csak a nap néhány szakaszában. Néha pont akkor, amikor igazán kellett volna (dél körül ebédhez vagy késő este, éjfél előtt), nem volt közlekedés.
Nem a szervezők felelőssége, de egyeseknek esetleg okozhatott kellemetlen élményt, hogy a megállapodott taxitársaság néhány köcsög taxisa a fix díj felett próbálkozott be a fesztiválozók lehúzásával. A szolgáltatások (kaja-pia, stb.) szerintem jó arányban és változatosságban voltak jelen, talán sörös standból és padokból, székekből lett volna igény még néhányra. Meglepő módon azonban úgy tapasztaltam, az idei fesztivál slágere nem is a sör volt, hanem a korrekt áron adott, igen jó minőségű és többféle kiszerelésű fröccsre voltak ráállva a legtöbben. Nem csoda, hiszen a kánikulában (az alkoholtartalom mellett) inkább hűsítő, üdítő hatása volt. Kevés volt viszont az egy szem merch pult, pont az ilyen fesztiválon kellene a legjobban kitelepülni a különféle extrém cuccokat vagy zenei viseleteket, lemezeket, kínáló kereskedőknek, én magam is szívesen böngészgettem volna, ha szélesebb lett volna a kínálat.
Angol wc-t is ígértek, volt is ilyen, de azért még mindig a toi-toiok uralták a fesztivált, és sajnos az angol wc-k is elég hamar vállalhatatlan szintre jutottak el. Állítólag nem is a férfi wc volt az igazán gáz (az uraknak amúgy is megvan az a kiváltságuk, hogy kvázi bárhol könnyíteni tudnak a dolgukon), hanem a női wc úszott a vérben a szétdobált tamponok és hasonlóktól. Innen is csókoltatom az „igényes” „hölgyeket”!
Amit még nem tudtam megérteni, a szépen beosztott időrendet és a legtöbbször több, mint kellemes játékidőt nagyon nem használta ki a legtöbb zenekar, még a „nagyok” sem. A 40 perces, vagy 1-1,5 órás blokkokért sok zenekar könyörögne, erre nem hogy örülnének, hogy ennyit játszhatnak, inkább a saját idejüket vonják el. A legfőbb jelenség, hogy a kiírthoz képest 10-15 perccel később kezdtek (de időrend szerint fejezték be), vagy pedig időben történt meg a kezdés, de a befejezés után még további 10-20 perc is rendelkezésükre állt volna a programfüzet szerint. Nem kizárt, hogy a zenekaroknak maguknak más időrend volt megszabva, mint amit kifelé „publikáltak”, de akkor is furcsa volt számomra a sok „holtidő”.
Erről ennyit, most pedig térjünk át a koncertekre. Igazán nem panaszkodhatott a Rockmaraton népe, rengeteg különböző stílusú és műfajú koncertbe tekinthetett bele, aki bírta szuflával és szabadidővel. Sőt, ami különösen méltányolandó: a szervezők igyekeztek az átfedéseket a lehető legjobban elkerülni, a hasonló műfajú (de még a nem is kapcsolódó, de hasonlóan nagy érdeklődésre számot tartó) fellépők között. Ez a programrend szerint szinte tökéletesen sikerült, ami nagy fegyvertény egy hasonló volumenű és változatosságú rendezvényen. Sajnos menet közben a gyakori csúszások, késések olykor felborították a menetrendet, de ezek egyike sem okozott igazi fennakadást. Persze ennyi eseményen és egyszerre több helyen nem lehetett jelen lenni, ezért ez a beszámoló nyilván nem lesz teljes, de annyi önzőséget engedjetek meg nekem, hogy az általam leginkább preferált illetve megtekintett bulikra fókuszáljam a mondandót.
2015. július 13 – hétfő
A hétfői nap nekem az Omen jelentette a kezdést a nagyszínpadon. A veterán csapat rutinos koncertbanda, Korival a mikrofonnál pedig tökéletesen szólnak mind az új dalok, mind a Kalapács korszak klasszikusai. Eljátszottak olyan számokat, mint az Eltűnt 2007-ben (alias „Fagyott Papír”, ahogy egyesek később kicsit összekeverték a szezont a fazonnal), Kurva Vagy Angyal, Bízd Rám Magam, Vámpírváros, Fagyott Világ, Padlón Vagyok. A csapat büszkén jelentette be, hogy a Rockmaratonhoz hasonlóan ők is a 25. jubileumukat ünneplik, így a rövidesen várható új lemezről is eljátszottak egy tételt, a stílszerű 25 Év címmel. Az Omen remek előadással nyitotta a nagyszínpad programját, a közönség természetesen kívülről fújta a jól ismert klasszikusokat.
Folytatódott a program a felvidéki Somorja sztárjaival, a Rómeó Vérzikkel. Iszonyatosan rég láttam őket utoljára, és hát azóta történt némi változás a csapat háza táján. Egyrészt leredukálódtak egy gitárosra, másrészt ők ugyan még nem érik el a negyedszázadot, de 20 éve már ugyancsak a pályán vannak, és azért ez az idő nem múlt el nyomtalanul.
A Rómeó Vérzik a rock & roll, dirty rock egyik meghatározó hazai csapata, és mint ilyen, a rockisten, nőcsábász, féktelen party-állat imidzs gyakorlatilag része a munkaköri leírásuknak. De 20 év alatt azért a frontember Koppánynál is beindult a „vinsznil-esedés”, vagyis a Mötley Crüe legendás frontemberéhez hasonlóan némi tokásodás, pocakosodás van folyamatban... Szóval ma már ők sem azok a fiatal csikók, de a bulit ettől függetlenül jól odarakták. A legnagyobb sikert természetesen a 2000-es évek elejének szerzeményei aratták, de a 2013-as korongról is előkerült néhány tétel. Bár egy ideje már trióban alkot a csapat, nekem (különösen szólózáskor) azért mégis hiányzik a másik gitár.
Újabb közönségkedvenc a nagyszínpadon, a Road vette át a stafétát. Molnár Mátéékat ma már senkinek nem kell bemutatni, a Depresszió mellett a legnépszerűbb kortárs rock/metal bandává váltak. Ennek megfelelően természetesen rengetegen gyűltek össze a színpad előtt és egy emberként énekelték a slágereket a zenekarral. Sokan nem tartják többre a csapatot amolyan „party-rocknál”, pedig az újabb és régebbi számok egyaránt bizonyították, hogy súlyos riffek, sőt hardcore-os betonozást is tartalmaz a banda zenéje. Persze vannak könnyed, légies slágerek is, de ez így együttesen adja a Road arculatát.
A mai nap főszerepét a kocsma-metal hazai nagyágyúja, a Paddy And The Rats kapta meg, de inkább átmentünk a szomszédos Hammerworld színpadhoz, ahol a maximálisan egyedi zenei világú Virrasztók készülődött. A népzenei, industrial-os, riffelős elemek speciális keveréke, amelyre Scrofa kántálja rá a századelői rémtörténeteket, női énekkel megtámogatva, már a harmadik nagylemeznél jár. Ezúttal új hölgyet vonultatott fel a csapat, aki elődjével ellentétben aktívabbnak, nagyobb beleélést produkálónak tűnik a deszkákon. A gyertyákkal színesített színpadkép ideális környezetet adott a halottidézéshez, a sátorban gyülekezők létszáma pedig azt mutatta, hogy egyre többekhez jutott el, hogy a Virrasztók olyan különleges zene, amit nem érdemes kihagyni.
A csapat mind a három nagylemezének tételeit megidézte, de mire a közönség is igazán belelkesedett volna – elszállt az áram a színpadon. Állítólag nem csak a Hammerworld-nél, hanem más színpadon is leállt a program, és legalább 10-15 perces macera volt, amíg helyreállították a rendet. Szegény Virrasztóknak nagy pechjük volt, hiszen egy ilyen fesztiválon számos új, kíváncsi érdeklődő fordul meg a színpad előtt, akiket magával ragadott volna különleges zene.
Scrofáék azért nem estek kétségbe, még áram nélkül is elkántálták az esedékes dalt, majd a holtak szellemének emlékezetére pálinkával is megkínálták a közönséget. Szóval le a kalappal előttük, nem hagyták tönkremenni az estét. A Halálon Is Túl, Rózsa Sándor, A Hűtlen Asszony Balladája, Fehér-Fekete című dalokra emlékszem, de érdemes utánajárni a csapat további munkásságának. Az egész körítés és néhány zenei motívum annyira hagyományos és magyar, hogy megérdemelnének egy Dalriada-hoz hasonló nemzetközi figyelmet, mert valóban egyedi, amit csinálnak.
2015. július 14 – kedd
Nekem ez a nap volt az igazi csemege. Thrash orrvérzésig! Mielőtt a nagyszínpad programja beindult, muszáj volt még megnézni a Hammerworld sátorban a Remorse-t, mint a műfaj hazai fanatikusait. A korai időpont ellenére egész sokan eljöttek megtekinteni őket, szóval még ha ritkábban koncertező és még ritkábban lemezt kiadó csapatról van is szó, élőben mindig szakítanak. A banda természetesen a két legkerekebb lemezéről játszott, a Harcról és a DÜH-ről. A Soha Nem Adom Fel!, Fázom, Harcra Fel!, Ember Vagy!, 20-40, Jég, Várom Az Esőt..., Harc!, Kín, Nem Menekülsz! dalok biztosan elhangzottak, de a korai kiadványokról is előkerült egy nóta, az In Versio.
A Remorse szokás szerint nagy lelkesedéssel, nagy odaadással játszott, tökéletesen lerítt az alázat a műfajjal szemben. Pláne, hogy zárásként egy tisztelgés is elhangzott a mesterek felé, az Exodus – Bonded By Blood tételével zárták a programjukat. A rajongók hasonlóan fanatikus módon viselkedtek a színpad előtt, folyamatos volt a headbang, sőt még némi pogó is kialakult. Feltűnő volt, mennyien énekelték együtt a dalokat a csapattal, pedig a Remorse még a műfajon belül is az underground undergroundjának számít. Mindez a napnál világosabban jelzi, hogy a bandára, az aktivitásukra igény van, szóval 2008 óta nagyon ideje lenne már egy új hanghordozónak...!
A nagyszínpadon ugyancsak az underground undergroundja kezdett, csak immár nemzetközi színtéren, a Nuclear Assault. Az ő fellépésük igazi kuriózum volt minden thrash rajongó számára. Az amerikai thrash színtéren elég komoly hierarchia alakult ki a bandák között, a „nagyok” (Metallica, Megadeth, Slayer, Anthrax) vezetésével, szorosan mögöttük loholva az Exodus, Testament, Death Angel, Overkill és társaikkal. A new yorki Nuclear Assault maximum csak a harmadik vonalba fért be, ami azért nem véletlen. Ők sosem tudtak olyan karriert építeni, mint az előzőek, valamint a nóták tekintetében is sokkal kidolgozottabb albumokat tettek le az asztalra az ismertebb nevek. Ők megmaradtak egy kicsit őrült, crossover-es hobbizenekarnak, ami a mai fellépésen is pontosan látszott.
Legyünk őszinték, egyikük se az a tekintélyt parancsoló metal-isten, elég lenne csak odaállítani melléjük például a nemsokára ugyanitt fellépő Destruction-ös Schmier-t. A szót John Conally frontember és a basszer, Dan Lilker vitték, ők adtak igazi karaktert a zenekarnak. Lilker önmagában is egy legendás figura, hiszen jelen volt az Anthrax alapításakor, sőt a Fisful Of Metal még vele készült (egyébként egy rövid ideig maga John Conally is énekelt a bandában). Majd ez után a Nuclear Assault mellett egy szekérderéknyi más bandában is szerepelt. Gitáron Scott Harrington minden extra nélkül hozta a kötelezőt, a dobok mögött Glenn Evans viszont nagyon odatette magát, noha rajta látszott a legjobban a kor, úgy nézett ki, mint mindannyiuk öregapja. De a dobmunkával, a tempókkal, a vad szegelésekkel nem volt gondja, le a kalappal!
A Nuclear Assault inkább a ´80-as évekbeli érából szemezgetett, érthető módon, hiszen erre voltak ráindulva azok a rajongók, akik kíváncsiak voltak rájuk. Ennek megfelelően olyan nóták szállingóztak, mint a F# (Wake Up), New Song, Brainwashed, My America, Lesbians és az egy percnél is rövidebb, kajabálós bugyuta tétel, a Hang The Pope. 2015-ben egy EP jelenti az életjelet a csapattól, erről a Pounder című kiadványról is eljátszották a Analogue Man In A Digital World és a Died In Your Arms című számokat.
Nem mondom, aki ezen a fesztiválon akart megismerkedni a thrash műfajjal, nem biztos hogy a Nuclear Assault-nál kell kezdenie. Conally magas frekvenciájú, sipító hangja és Lilker rekedtes krákogása nem biztos, hogy sokaknak befogadható. De ez egy bulizene volt, semmi több, maga a zenekar se képzelt többet mögé. A színpadon is folyamatos volt a vigyorgás, az egymásnak beszólogatás, egymás ugratása. Szóval ez ma a Nuclear Assault, nem több és nem is kevesebb.
Ez után belenéztem a másik színpadon a Blind Myself végére, ahol Gergőék épp a Testem A Vászont és a Lost In Time-ot játszották, Szalkai Tibi helyett beugró gitárossal, a népes közönség előtt nagy sikert aratva. Majd a Moby Dick kezdett ismét a nagyszínpadon, olyan klasszikus tételekkel, mint a Gazember és a Körhinta, valamint olyan újabb keletű aprításokkal, mint a Durván Akár A Vulkán. Smiciéket számtalanszor láttam már, mindig erőteljes, ütős bulit adnak, de most az Agnostic Frontra voltam kíváncsi, akik a Monster színpadon készülődtek. Őket eddig egyszer láttam, de ezek a fajta hardcore bandák híresek arról, hogy ordas nagy őrjöngést képesek elszabadítani a nézőtéren.
Nem volt ez másképp ma sem, noha meglehetősen vaskosan, kevésbé tisztán szólt a koncert. De a hangerő megtette a hatását, a rajongók eszüket vesztve pogóztak a hol punkosabb, hol hardcore/metalosabb tételekre. Azért a legnagyobb zúzás mégis az olyan együtténeklős, ököllengetős nótákra keletkezett, mint a Gotta Go és a For My Family. Persze az idén megjelent The American Dream Died albumot is képviselte néhány dal, mint a Never Walk Alone és az Old New York, de elhangzott a United Blood és a Victim In Pain is. Az előadást a rockbulik rémségesen unalmas sztárja, a Blitzkrieg Bop zárta, de Vinnie Stigmáék előadásában még ez is szakított.
A zenekar fő arcai, Roger Miret, Vinnie Stigma és Mike Gallo megállás nélkül rótták a deszkákat, az új gitáros, Craig Silverman inkább csak kiegészítő jelleggel volt jelen. Ezeknek a fickóknak nagy rutinjuk van abban, hogyan lehet beindítani a közönséget, az Agnostic Front tehát nem okozott csalódást.
A Destruction-re készülődve még rövid ideig bekukkantottam a Hammer sátorba, ahol a Cadaveres ugráltatta a népet. A csapat szokás szerint rendkívül vehemensen játszott, ami a közönségre is átragadt. Azt a pár számot, amit elcsíptem, főleg a most megjelent magyar nyelvű EP-jükről tolták, szóval így még különlegesnek is volt mondható a fellépésük.
A Destruction-ra ellenben sok mindent lehet mondani, csak azt nem hogy különleges, mert Schmier-ék valamit nagyon jól kitaláltak a ´80-as években, de azóta (kisebb vargabetűk után) nagyjából ugyanazt nyomják ma is. Szóval a német thrash horda nem a változatosság világítótornya, de azt azért senki nem mondhatja, hogy a trió ne tudna egy kőkemény bulit levezényelni. A másik jelenség, hogy bár sorra jelentetik meg a lemezeket, a koncertek zömét mégis mindig a régi klasszikusok uralják, ráadásul nagyjából mindig ugyanazok. Szóval egy kis változatosság ráférne a Destruction programjára (pláne, ha az elég gyéren szóló, tavalyi FEZEN-es bulival is összevetjük), bár az igaz, hogy őszintén szólva mindenki jobban beindul a Bestial Invasion-re meg a Mad Butcher-re, mint a kevésbé karakteres friss tételekre.
A kezdést így tehát a ´80-as évek és a 2000-es évek legeltaláltabb pillanatai jelentették, a sejtelmes intro-ból őrült zúzássá építkező Curse The Gods, a 2001-es The Antichrist album legriffelősebb nótája, a Thrash Till Death és ugyanerről a korongról a Nailed To The Cross, majd pedig vissza a klasszikusok közé a Mad Butcher-rel. Szerencsére most mindenképpen jobban, harapósabban szóltak a németek, mint tavaly, ez a közönség beindulásán is meglátszott. Mike gitárja azért így is lehetett volna egy kicsit jobban előtérbe tolva. Lehet, hogy skandalum ilyet mondani, de jót tenne a hangzásnak még egy gitáros Mike mellé, még akkor is, ha időtlen idők óta nem játszottak már ilyen felállásban.
A közönség persze így is kiélvezte az újabb és újabb Destruction csapásokat, jött a 2011-es Day Of Reckoning album egyik legerősebb pillanata, az Armageddonizer, majd az 1988-as lemezt képviselő Release From Agony. A legutoljára megjelent, 2012-es Spiritual Genocide albumról a Carnivore-t idézték meg, amit Schmier a jelen lévő hölgyeknek ajánlott. Elhangzott még a Day Of Reckoning újabb remek tétele, a Hate Is My Fuel, majd az egyszerűség kedvéért Vaaver-nek nevezett lengyel dobos adott elő egy rövid dobszólót, ami végül a Tormentor-ba torkollott.
Volt egy érdekes pillanat is, ha már a punklegenda The Exploited megérkezett Dunaújvárosba a másnapi koncertjére készülődve, Schmier felinvitálta a színpadra a frontember Wattie-t, minden punk archetípusát, és közösen adták elő a Fuck The USA című Exploited számot, amit egyébként maga a Destruction is „megénekelt” már a századforduló környékén. Mivel a The Exploided zenéjében is van egyfajta thrash-es húzás, egyáltalán nem volt stílusidegen ez a nóta a németek programjában.
A végére természetesen klasszikusok maradtak, így hallhattuk még az óriási zúzást jelentő Total Desaster-t és az okos riffekkel teletömött Bestial Invasion-t. Ha Destruction koncert, nekem a 2011-es buli volt a mindent vivő, a Pecsában az Overkill oldalán, de ez a dunaújvárosi fellépés is teljesen rendben volt. Az agyát már elég régen szétszívott Mike Sifringer leginkább a hajába burkolózva nyúzta a gitárját, a körszakállat viselő, kissé meghízott, ezáltal fizimiskára a Sodom-os Onkel Tom-ot idéző frontember, Schmier azonban egymaga is igyekezett megoldani a színpadi dinamizmust, a deszkákon felszerelt három mikrofonállványt folyamatosan váltogatta. Legendás banda a Destruction, legendás dalokkal, de valahogy ez a trió felállás hajlamos elveszni egy ekkora színpadon.
A germánok után a Death Angelt vártam minden idegszállal, a Monster színpadon zúzó The Black Dahlia Murder-be inkább csak távolról belenéztem. Óriási koncertbanda, igazi őrjöngést indítanak be a küzdőtéren, de a zenéjüket mindig is túlértékeltnek tartottam. A san franciscoi bay area thrash mestere, a Death Angel azonban mind zeneileg, mind kiállásban a csúcsok csúcsát képviseli, ezt már számtalan alkalommal bemutatták Magyarországon is. Sőt, az énekes Mark Osegueda-ban is örök lenyomata maradt a legendás 2003-as bemutatkozásuknak, ma este sem felejtette el megemlíteni. A banda idei lemeze, a The Dream Calls For Blood olyannyira erősre sikerült, hogy a mostani programjuk zömét is a vadiúj nóták uralták, kiszorítva néhány briliáns ´80-as évekbeli slágert.
Ennek megfelelően a koncert nagyobbik része az újjáalakulás utáni dalokról szólt, a Left For Dead, Son Of The Morning, Claws In So Deep, Fallen, Buried Alive után következett csak egy Evil Priest a The Ultra-Violence című mesterműről. Ez viszont akkorát szólt, hogy a holtakat is felébresztette volna, különösen az őrjöngős középrészre megbolydult az egész nézőtér. A Succubus, Execution - Don´t Save Me aztán folytatta az új lemez sorát, a Truce a megelőző Relentless Retribution-ről érkezett, a már régen játszott, csemegének számító 3rd Floor pedig az 1988 Frolic Through The Park lemezről. A különleges, kalandozós zenei világot jelentő Act III-t sajnos évek óta csak a Seemingly Endless Time képviseli, de azért ennek is örültek a rajongók.
Ismét vissza az új lemezhez, jött a címadó The Dream Calls For Blood majd pedig a Caster Of Shame. A buli vége felé ismét belefért egy Frolic albumos nóta, a Bored, majd pedig egy régebbi überzúzás, a Voracious Souls. A ráadást szokás szerint a The Ultra-Violence című dal instrumentális témázgatása indította majd Rob Cavestany riffmester a Thrown To The Wolves dallal indította útjára az utolsó őrületet.
Ha valaki még nem ismerte volna a Death Angelt, a mai koncerten rájöhetett, miért nevezik a rajongók az egyik legjobb koncertbandának a csapatot. Eszméletlen dinamizmussal, feszességgel és (mondjuk úgy) játékossággal zenéltek, mindig meg lehetett figyelni valami izgalmas fikcsit. Will Carroll dobos bombabiztos alapjai és húzós játéka tökéletesen megágyazott az egésznek, Damien Sisson pedig a basszuson mutatott be figyelemre méltó futamokat. A zenei agy azonban Rob Cavestany, aki Ted Aguilar-ral karöltve óriási átéléssel játszott és szólózott, sőt néhány szólót az inkább csak jellemzően ritmusozó Aguilar is elsütött. Mark Osegueda pedig megnyerő stílusával, a rajongók iránti látható alázattal ma is remek frontembernek bizonyult, folyamatosan pörgött-forgott az egész csapat a színpadon, még ebben a késői órában is képesek voltak feltüzelni a rajongókat.
A Death Angel tökéletesen feltette a pontot az estére, amihez már nem nagyon lehetett többet hozzáadni. A Science Or Society nevű System Of A Down tribute-nak mégis sikerült, az egyik legtehetségesebb hazai tribute banda ma is nagyot alkotott. A dalokról nincs mit mondani, ezek megkerülhetetlen részei a System életműnek, de a magyar csapat előadása annyira elsőrangú és annyira érződik minden nüanszon a System-re jellemző mentálisan sérült kiszámíthatatlanság, hogy ennél jobban sehogy se lehetne imitálni a bandát. A zenei teljesítmény, a közönséggel való kapcsolattartás is elsőrangú, nem meglepő, hogy még így hajnali 2-3 felé is teljes erőből ugrált és énekelt az egész nézőtér. Csak a rend kedvéért, elhangzott ma a Prison Song, Spiders, War?, B.Y.O.B., Darts, Deer Dance, Bounce, Chop Suey!, ATWA, Suite Pee, Toxicity, Aerials, Sugar, Psycho, Needles, legalábbis amikre emlékszem.
Azért mentem oda, mert jól akartam magamat érezni és nem egyedül vagyok ilyen véleménnyel.Vagy hülyének látszom, aki azért fizet, hogy szar legyen neki?\r\nRakd már ezt a fesztivált akármelyik Európai fesztivál mellé.\r\nAmatőr, igénytelen és magyar!\r\nA Rockpart tavaly sokkal jobb volt, ahogy idén is igényesebb választás mint ez.
Objektív
2015. augusztus 01. 17:33 #8
Öreg. hahahhaaaaa… Látom annyira benne vagy ebben a ”Bizniszben” hogy mindent tudsz. Nem (és mázlira) nem sok milliárdos biznisz. De baszki ha tudnád mennyi és milyen pénzek mozognak egyes zenekarok ”reklámozása” mögött.. Sírva fakadnál., Én a helyedben utána érdeklődnék …. lehet te is elképednél amiket megtudsz. Egy tipp… valaki CSAK azért lehetett ott MERT FIZETETT! de nem maga a Rockmaratonnak…. Hanem egy színpadot ”üzemeltető” és magáról elnevezett ”CÉG”nek. De látom teljesen informálódott vagy. Gratula. Sok sikert a továbbiakban ehhez. JAh és amúgy Ha egyáltalán emlékeznél arra amit (ezek szerint te írtál) akkor az ócsárolásról nem nyikkantál volna meg! De még egyszer gratula!
Morello
2015. augusztus 01. 16:26 #7
De különben is: tényleg annyira elképzelhetetlennek tűnik, hogy valaki azért ment oda, hogy JÓL ÉREZZE MAGÁT, és ezt le is írta?
Akik lentebb jajgatnak: ha már ott voltatok, ti egy percig se próbáltátok meg jól érezni magatokat? Tök más élmény lett volna...
Morello
2015. augusztus 01. 16:19 #6
Fizetett vélemény Na te meg itt állítottad ki magadról a szegénységi bizonyítványt. Öreg, ez egy Rockmaraton, nem egy sokmilliárdos biznisz.
Amúgy az ötlet jó, közzé is teszem mindjárt a fizetési kondíciókat Biztos jobban megérné csinálni, mint csak ilyen hülye elhivatottságból...
Én a Hammerworldnél voltam, mások mondták hogy máshol is gond volt, ezért ´állítólag´. Mert én magam nem bizonyosodtam meg róla. Hogy mi okozta a gebaszt, nyilván a helyszínen tudják, te is csak feltételezel.
De most komolyan csak azért jöttél ide, hogy elhelyezz itt egy ócsárlást (mindegy melyik) zenekarról??
Objektív
2015. augusztus 01. 14:54 #5
ÉNEKESNŐ HAGJÁVAL NYOMTÁK KI??!!!! Minek kell egy laptop, ami egetverően egyértelműen a közönség felé van fordítva és két szám között a ”sávokat” kell beállítani és váltogatni? Minek?! NEM MEGY A SAJÁT SZÁM vagy PLAYBACK volt az egész?! Amúgy ”meg a majd a holtak szellemének emlékezetére pálinkával is megkínálták a közönséget” minden koncerten van ”közönség itatás” ha ez az ”írónak” újdonság volt….. akkor itt buktad el a hitelességedet.
Objektív
2015. augusztus 01. 14:53 #4
Hát ezért ez nem kicsit fizetett véleménynek szaglik. És a seggnyalást talán nem itt kellene erőltetni.
Pár példa: ”… Állítólag nem csak a Hammerworld-nél…” most akkor ott voltál a helyszínen vagy online beszámolók alapján próbálsz írni?! Amúgy meg NEM a színpadi elektronikai berendezések miatt szállt el az áram (megint) HANEM a ”Virrasztók” cucca miatt (mint annyi más helyen is már) ami idáig a túlerőltetett füstgép használat miatt volt és (igen ez feltételezés lesz) gyanítom itt is. Teszem hozzá volt a színpadon ”saját” a stáb által hozott füstgép. ”Szóval le a kalappal előttük, nem hagyták tönkremenni az estét.” Talán nem kellene erőltetni azt, ami már annyi helyen SEM MENT és nem kell piedesztálra emelni a saját általuk generált probléma legyőzésére, amit egyébként is a helyi TECHNIKUSOK oldottak meg NEM ŐK. És ha egy kicsit ott lettél volna agyilag, ROHADTUL kihallható volt az, hogy az ”új énekesnő” ha kb. 50%-on volt a mikrofonja és a maradékot EGY LAPTROPRÓL AZ ELŐZŐ EGYIK ÉNE
Morello
2015. július 30. 18:06 #3
Vége lemaradt:
A végét nem is értem. De hát pont ez volt a lényeg, hogy szét voltak bontva a stílusok, (nagyjából) tematikus napokra, hogy akit érdekel, ne kelljen feltétlenül csak ezért még több napos jegyet vennie.
A vicc az, hogy pont az általad említettek mind olyan napokon szerepelt, amikor azonos stílusban még több más banda is fellépett.
Morello
2015. július 30. 18:04 #2
A fentebb leírtak ugyanúgy vélemények, mint a tiéd. Emberek vagyunk, kinek ilyen, kinek olyan véleménye van. Szerintem meg is van indokolva, hogy ami jó volt, miért volt jó, és ami nem, az miért nem. Ez a kulcsa az egésznek.
Ha csak a külföldi fellépőket soroljuk fel, igenis bármelyik európai feszten ez egy korrekt névsor lenne. Persze, hogy nincs Omen meg Ossian, ezek magyar bandák, miért ne lépnének fel magyar feszten. Egy cseh feszten nyilván ott lesznek még jobb-rosszabb cseh bandák is, franciáknál meg franciák, stb. Miért baj ez? Ha nem érdekel, nem nézed meg. De mint az érdeklődők létszáma mutatta, igenis van rájuk igény, nem is kicsi.
Sör az ízlés kérdése, én fesztiválokon eleve nem táplálok túl nagy elvárásokat, így nem is lehet csalódni. Hogy sokat kellett várni, meg elfért volna még néhány sörös pult, abban szerintem is igazad van, van is erről szó fentebb.
A végét nem is értem. De hát pont ez volt a lényeg, hogy szét voltak bontva a stílusok, (nagyjából) tematikus n
gyenge volt
2015. július 30. 17:12 #1
Erősen elfogult kritika. Európában csak nívósabb metal fesztiválok vannak. Ja, hogy ott nincs Omen meg Ossian és tsai. Destruction is extrém gyenge volt.
A körítés meg borzalmas. Sörnek álcázott valami pár helyen.Inkább adok érte 600ft-ot, hogy ne ezt a h.gyot igyam, hanem normális sört. Minimum 15 perc sorban állás, olyan lassúak voltak a kiszolgálók. Igénytelenség tetőfoka. Kosz, mosdók meg sehol. Egyedül a kaja volt jó.
Az is egy észlény, aki a stílusokat nem bontotta szét több napra.
Exploited, Mayhem, Black Dahlia, Moby Dick, Biohazard, Agnostic Front, Fostartály ők jó bulit csináltak.
11:47
Na te meg itt állítottad ki magadról a szegénységi bizonyítványt. Öreg, ez egy Rockmaraton, nem egy sokmilliárdos biznisz.
