szerző: MorelloSonata Arctica, Freedom Call, Twilight Force 2015. május 13, Barba Negra Track
Akik a 2000-es évek első felében csöppentek bele a dallamos heavy metal világába, azok számára kétségkívül megkerülhetetlen volt a Sonata Arctica neve. Bár azt a jellegzetes hangzású, pörgős, szárnyaló dallamokkal ellátott tipikus „finn metal” stílust nem kifejezetten ők teremtették meg (a Stratovarius ekkora már vagy egy évtizede a pályán volt), de mindenképpen a legfontosabb képviselői között vannak Tony Kakko-ék. Debütalbumuk, az 1999-es Ecliptica az egyik legtökéletesebb példája ennek a műfajnak, hibátlan dalokkal, magával ragadó hangulattal. Bár a legtöbben a zenekar következő alkotását, a Silence-t sem tartják gyengébb korongnak, sőt egyesek a Winterheart´s Guild és a Reckoning Night lemezeket is a klasszikusok közé sorolják, azért minden rajongó egyetért abban, hogy az Ecliptica bizonyul az egyértelmű iránymutatásnak.
A csapat a 2014. évben, a debütalbum megjelenésének 15. évfordulójára nem akármilyen ajándékkal kedveskedett a rajongóknak. Tokkal-vonóval ismételten felvették és újra kiadták a lemezt, modernizált hangzással és egy kicsit áramvonalasított énektémákkal. A rajongók tehát félig ugyanazt kapták, félig mégsem, de az Ecliptica - Revisited: 15th Anniversary Edition címre hallgató kiadvány mindenesetre sokak számára szimpatikusabb, mint a zenekar utóbbi években tett zenei vargabetűi. Az emléklemezhez pedig emlékturné is dukál, szerencsére a magyarországi Sonata Arctica rajongókról, akik mindig is a zenekar egyik legstabilabb bázisa voltak, ezúttal sem feledkeztek meg.
A Barba Negra Track nyitott szabadtere kellemes választásnak tűnt ehhez az estéhez, ráadásul a nosztalgiázni vágyók nem csak a Sonata Arctica, hanem a német Freedom Call korai érájában is megmerítkezhettek, ugyanis ők is egy régi lemezüket, a 2002-es Eternity-t állították ma a középpontba. A felvezetést az ifjú titánnak számító Twilight Force-ra bízták, akik 2014-es debütalbumukkal, a Tales Of Ancient Prophecies-zel máris figyelmet követeltek maguknak a power metal színtéren.
Talán a 2000-es évek közepén volt igazán divatja azoknak a bandáknak, amelyek már-már beteges sárkány-pallos-sikoly túltengésben szenvedtek, a Twilight Force-nál pedig jelen van minden panel és klisé, ami ezt a műfajt jellemzi. Az óriási sárkányos háttérvászon, a karddal a kézben rohangálás, sword-power-steel, meg ami kell... Akár olaszoknak is lehetne hinni őket, amire még a Felipe meg a Daniele nevű tagok is rásegítenek, arrafelé volt mindig is nagy reneszánsza a hasonszőrű bandáknak – de nem, mert a Twilight Force székhelye Svédországban van.
A csapat a külalakra is ügyelt, így a fantasy világ a színpadon is megelevenedett, az egyik gitáros még hegyes elf füleket is kreált magának. Zenéjük maximálisan illeszkedett az Elvenking, Rhapsody és hasonló bandák által definiált ösvényhez, vagyis gyors, pörgős power metal dalokat kaptunk az arcunkba, virtuóz gitárszólókkal, nagyívű énektémákkal. Az énekes Christian különösen lelkes volt, ráadásul nincs tehetség híján a srác. Figyelemre méltó még a doboknál Robban Bäck, aki pár évig a Sabaton tagja volt. A billentyűknél szereplő Daniele viszont pont kikerült a figyelem középpontjából, mert talpig fekete csuklyájában gyakorlatilag észrevehetetlen volt a színpadon.
Korrekt power metal produkciót mutatott be a Twilight Force, szemmel láthatóan többeket sikerült megnyerniük a színpad előterében. Semmi előremutató, semmi feltűnő újdonság nem hangzott el az ezerszer hallott sárkány-metalos paneleken túl, de legalább ezt korrektül műveli a svéd csapat.
A Freedom Call már nagyobb múltra tekint vissza, ráadásul ők már jártak is néhány alkalommal nálunk. Chris Bay-éket ezért most is nagy ováció fogadta, ők pedig – természetesen – nagy mosollyal csaptak bele a happy metaljukba. A Freedom Call ugyancsak az európai típusú dallamos, heavy/power metal keretein belül alkot, a kissé mondvacsinált happy metal kifejezés inkább a nótáikból fakadó könnyedségnek, a laza, humoros előadásmódjuknak állít emléket.
A six-six-six-ekben túltengő, de inkább parodisztikus jellegű 666 Weeks Beyond Eternity után az Eternity album felidézése került a programjuk célkeresztjébe, ami jó választásnak bizonyult, egyrészt az este nosztalgikus jellege miatt, másrészt sok rajongónak szíve csücske ez a lemez. Bár a kiírthoz képest az időrend meglehetős csúszásban volt, Bay-ék nem rövidítettek a programjukon, így sikerült kimazsolázni a legütősebb számokat a korongról. Nem játszották végig a teljes Eternity albumot, erre azért nem volt idő, de a The Eyes Of The World, Flying High, Island Of Dreams, Bleeding Heart, Metal Invasion, Ages Of Power, Warriors, Land Of Light dalokat így is megkapták a rajongók.
A Freedom Call sosem az eszelős zúzásról szólt, bár Chris Bay és Lars Rettkowitz azért ütős gitárfutamokat és szólókat játszottak, a Joey DeMaio-hasonmásverseny győztes Ilker Ersin zord alapozása mellett. Az emlékezetes számoknak köszönhető jó hangulat biztosított volt a koncerten, Chris pedig a Warriors dalhoz kapcsolódóan mindenképpen hallani akarta a magyarországi harcosok hangját, a maga humoros módján felvezetve. A könnyed nyárias időben felüdítő volt a Freedom Call zenéjét hallgatni.
A Sonata Arctica annak idején a legünnepeltebb finn heavy/power metal banda volt, különösen Magyarországon, aztán az Unia albumtól kezdődően elkezdett dagályossá, viszont izgalommentessé fajulni a zenéjük, amit sok rajongó rossz néven vett. A tavalyi Pariah´s Child lemez ismét elkezdett klasszikus ízeket pengetni, amit örömmel fogadtak a zenekar követői, viszont a legutóbbi évek feltűnően gyengébb koncertteljesítményei miatt bőven volt oka bizonyítani a zenekarnak a rajongók felé. Az Ecliptica album turnéja ehhez óriási magas labdát adott, ezekkel a dalokkal nem lehet tévedni, és egész biztos vagyok benne, hogy a Barba Negra Track szabadtéri színpada előtt több olyan régi rajongó is megjelent, akik már egy ideje elvesztették az érdeklődésüket a zenekar iránt, de a nosztalgia kedvéért újra itt voltak. Legjobb lehetőség visszanyerni a kissé megtépázott renomét!
A felvezetést még nem a legendás debütalbum adta, addig még hallhattunk néhány további számot a banda életművéből. A White Pearl, Black Oceans... például a negyedik nagylemezről, a Reckogning Night-ról érkezett, az X Marks The Spot pedig egy egészen friss alkotás a Pariah´s Child-ról, mindkettőt jól fogadta a közönség. A hangzásban nem volt hiba, minden adott volt egy remek koncerthez – de Tony Kakko énekes sajnos megint egy rossz napot fogott ki, és ez már bosszantóan sokadjára van a magyarországi koncertjeiken. Kakko egy vastag sállal a torka körül jelent meg és bosszús szitkozódások között el is ismerte, hogy betegséggel küszködik, alig tud énekelni, de azért igyekszik tőle telhetően mindent megtenni.
Javára legyen írva, Tony tényleg igyekezett mindent megtenni, jó frontemberi teljesítményt mutatott be, az ének terén sem volt vállalhatatlan a produkciója, de a számokat kívülről ismerő rajongóknak kétségkívül szúrta a szemét, hogy sok meredekebb énektémát elcsalt, a magasakat különösen, vagy pedig a közönséggel énekeltette. Ráadásul az Ecliptica újrakiadása is pont arról híres, hogy a bizonyítási vágytól égő, ifjú titán Tony Kakko 1999-es sztratoszférában szárnyaló dallamait a 2014-es érettebb és higgadtabb Tony Kakko alaposan megnyesegette, kissé emberközelibb szintre átdolgozta. Persze sokaknak nem tetszett, hogy a már jól ismert, klasszikus dallamokat miért kellett „lebutítani”, de az mégis érthető, hogy Tony mai énekhangja és énekteljesítménye alapján ez az aktuális állapot. Viszont azt mégis rossz néven vették a rajongók, hogy ha még az „áramvonalasított” nagylemezt is elfogadják, a betegen vergődő Tony-tól sajnos még így sem várható tökéletes teljesítmény.
Pedig hogy várta mindenki a dobpörgéssel indító Blank File-t, a jellegzetes finn power metal himnusznak számító My Land-et, a szélvészgyorsan riffelős és remek refrénnel megáldott 8th Commandment-et, az önmagában tökéletes Replica-t... A zenekari rész teljesen rendben volt, Tommy Portimo dobmunkája, a legutoljára csatlakozott Pasi Kauppinen basszusa, Henrik Klingenberg jellegzetesen sipító billentyűjátéka és Elias Viljanen domináns gitármunkája egyaránt élvezetes volt. Tony verzéivel sem voltak igazán gondok, inkább a refréneknél jelentkeztek a nehézségek, pedig ezek lennének a dalok leginkább ikonikus részei.
A Kingdom For A Heart-nél szerencsére segítsége is érkezett, a Twilight Force-ból Christian sietett a helyzet megmentésére és közösen adták elő a dalt. Kissé illúzióromboló volt, hogy Christian papírról olvasta a szövegeket, de még így is, mondhatni leiskolázta Tony-t. Jó, persze tegyük hozzá, hogy itt az ereje teljében lévő fiatal állt szemben a rutinnal és a torokfájással.
Folytatódott a program, haladtunk szép sorrendben az Ecliptica lemezzel. Érkezett a szintén élvezetes FullMoon, majd pedig a szép ballada, a Letter To Dana. Tony elmondta, hogy ez volt az első dal, amit a kezdet kezdetén megírt a Sonata Arctica-nak és többször is felidézett pár régi élményt, például amikor még feldolgozásokkal kezdte a banda (a társak egy kis Megadeth és Spin Doctor bejátszással érzékeltették a dolgot). Az érzelmes dalt egy gyorsabb, erőteljesebb szám követte, az UnOpened-et szintén nagyon élvezte a közönség. A lemezből két kissé elfeledett klasszikus maradt hátra, a kiváló Picturing The Past és a remek refrénnel megáldott Destruction Preventer. Ez a 10 szerzemény tényleg egy korszakot határozott meg, nem kis szerepük volt abban, hogy a Sonata Arctica elinduljon világhódító útjára. Még Tony betegségével együtt is élmény volt bulizni ezekre a számokra.
A csapat azért még nem hagyta abba, sőt Tony megemlítette, hogy így még nem teljes az Ecliptica album felidézése, egy szám kimaradt, a Mary-Lou, de ez mondjuk csak japán bónuszként kapott helyet. Élőben viszont eljátszották, szóval így lett teljes a kép. Levezetésnek pedig a nyitáshoz hasonlóan szintén két más korszakbeli dal hangzott el, a The Wolves Die Young és a Don´t Say A Word.
Bár az előrejelzések már jelezték az éjszakára ideérő hidegfrontot és esőzést, mivel a szabadtéri színpadok este 10-es zárására számítottam, úgy gondoltam, még pont meg fogjuk úszni az ideérő vihart. Nos, a program végül csúszásba került, viszont engedték a zenekarnak lejátszani a teljes programját, így a ráadást már először csak csöpögő, később pedig egyre határozottabb esőben kellett átélni (hogy pont a Destruction Preventer „pouring rain” sorainál kezdett rá az eső, az különösen mókás volt). Szerencsére nem volt nagyobb zuhé, de azért így is idegesítő volt, amikor Tony Kakko a legutolsó vécésnéniig elkezdte felsorolni, ki mindenkinek tartoznak köszönettel (köszi, nem te állsz fedetlenül az esőben...).
A Sonata Arctica mai koncertje egyértelműen az Ecliptica dalai miatt volt fontos, viszont számomra zavaró, hogy már nagyon rég láttunk igazán ütős, tényleg problémamentes Sonata Arctica koncertet. Ez a ziccer most kimaradt és már az is komoly presztízsveszteség a zenekarnak, hogy sokan azon kezdtek kombinálni, eléggé furcsa hogy most már rendszeresen betegségre és megfázásra hivatkozva bajlódik Tony Kakko az énektémákkal... Szóval félő, hogy a zenekar hírneve megsínyli az esetet, de azért remélem, hogy a jövőben ténylegesen össze tudják kapni magukat. Ha az újabb albumok és az élő teljesítmények is meggyőzik az egyre kritikusabb hallgatókat, talán újra a régi fényében pompázhat a Sonata Arctica.
13:00
