szerző: MorelloAmaranthe, Engel, Santa Cruz 2015. április 5, Club 202
A svéd Amaranthe rendkívüli népszerűséget ért el a maga elektronikus zenés-metalos-női/férfi énekes koncepciójával, Magyarországon ugyancsak rengeteg rajongóra tett szert a zenekar. Azért a sikerben nagy része van Elize Ryd énekesnő meglehetősen erotikus kisugárzásának, amelyre mind a klipekben, mind élőben finoman szólva is erőteljesen rájátszanak. Meggyőződésem, hogy nélküle, csakis a zenére magára koncentrálva nem jutott volna ilyen szintre az Amaranthe, bár az elektronikus zenés hibridjük azért mindenképpen szokatlan és figyelemre méltó.
Tavaly már saját turnéval jártak nálunk és egy igen energikus bulival jutalmazták a meggyőző számú hallgatóságot. Most a Massive Addictive című új lemezükkel jöttek hozzánk, ami radikális változást nem hozott az eddigiekhez képest, mindössze haladnak tovább a megkezdett úton. A helyszín ezúttal is a Club 202 volt, és biztos vagyok benne, hogy aki a tavalyi bulin jelen volt, az nem hagyta ki a mostani eseményt sem. Ez sok mindent elmond a banda élő teljesítményéről, nem csoda, hogy a kezdésükre kellemesen megtelt az indiánsátor.
De addig még két előzenekart is végighallgathattak a korábbi időpontban érkezők. Elsőként a Santa Cruz lépett a színpadra Finnországból. Ők mindennek az ellentéte voltak, amit a finn zenei színtérről vagy mint finn zenekarról alapesetben elgondolna a hallgató. Itt bizony kérlelhetetlenül a hair/glam metalról szólt a történet, annak minden szimpatikus és kevésbé szimpatikus vonásával. Mivel manapság nem sok hasonló kiállású banda rohangál a színtéren, ilyen értelemben érdekes volt a produkciójuk, de zeneileg nem voltak egy maradandó élmény. Sőt, személy szerint az én szememben kifejezetten irritáló, ahol már több a haj-tupír, mint a zene...
Az Engel zenekar meglepett, mert én valamilyen női énekes, szimfonikus/gótikus bandát vártam volna (nem csak a név miatt, hanem rémlik, hogy már láttam is élőben ilyen nevű bandát ebben a stílusban), ami az Amaranthe elé ésszerű is lett volna, de a svéd zenekar teljesen más műfajt vallott magáénak. Ők zúzósabb zenét játszottak, ahol metalcore-os elemek és a heavy metal lágyabb vonásai keveredtek. Vagyis hörgős/ordítós ének mellett a tiszta ének is dominált, és még ha tempósabb, kalapálósabb számok is voltak napirenden, mindvégig jelen voltak olyan lágyabb, dallamosabb megoldások, amelyek nem üldözték el az agresszívebb zenétől idegenkedőket sem. Egész korrekt produkció volt az Engel koncertje, a közönség jó része is aktívan részt vett a csápolásban és a zenekar biztatásában, szóval ezek szerint érdemes volt az Amaranthe elé beválogatni őket.
Az Amaranthe-ot persze már nagy ováció várta, a közönség legalább a tavalyi hangulat megismétlését várta a csapattól. Ebben nem is lehetett hiba, mert a lelkesedés a színpad minkét oldalán maximális volt. Hiába még csak három nagylemezes banda az Amaranthe, a színpadi mozgásukon tökéletesen látszott a rutin, az összeszokottság és a koreográfia. Ez utóbbi miatt talán kicsit túlontúl is megtervezettnek, patikamérlegen kimértnek tűnhetett szinte minden mozdulat, hiszen a gitárosok minden helycseréjének, Elize minden hajdobálásának és széles gesztusának megvolt a maga pontos helye és ideje. De mindez nem szegte senkinek a kedvét, így volt teljes a hangulat.
A csapat nagyjából egyenlő módon szemezgetett az eddig megjelent három nagylemez terméséből. Feltűnő módon nem csak a már korábban bejáratott slágerek, hanem az új nagylemez több tételének szövegét is pontosan ismerte a közönség. Így a Digital World, Hunger, Invincible, Razorblade, Burn With Me dalokkal nem lehetett tévedni. A 1.000.000 Lightyears című dal mindenképpen slágernek számít a bandától, mint ahogy szintén nagyot szólt a hasonlóképpen az Amaranthe című albumról előszedett Serendipity. De az egymás után sorakozó új lemez dalok, a True, Trinity, Massive Addictive és a lírai Over And Done ugyancsak sikert arattak. A számomra legjobbnak tartott The Nexus albumból is jó ízelítőt kaphattunk az Afterlife és az Electroheart dalokkal. Morten Sorensen dobostól kaptunk egy meglehetősen érdektelen dobszólót is, ezalatt a banda legalább szusszanhatott egyet.
Persze az Amaranthe-ban továbbra is Elize Ryd a kulcsfigura, talán nem túlzás azt állítani, hogy ezúttal is ő adta el a bulit. Jól megtervezetten csigázta fel a nézőket, az első pár számnál egy bőrkabátban énekelt, majd attól megszabadulva, később a haját is kibontva egyre inkább felforrósította a hangulatot. A neccharisnya-rövid szoknya-tűsarkú cipő kombináció ugyancsak megbolondította a rajongókat, különösen az első sorokat, mivel Elize előszeretettel lépdelt fel a monitorokra. Persze a teátrális gesztusok, az incselkedések a többi taggal, a barátságos pacsizások a rajongókkal ugyancsak megtették a hatásukat.
Azért a hölgyrajongóknak is volt néznivalójuk, a másik nem részéről a hörgős énekes Henrik Englund Wilhelmsson testesítette meg a szívdobogtató metalisten archetípusát. Mellettük a lágy dallamos énekért felelős Jake E. afféle nebántsvirágnak tűnt, a gitáros Olof Mörck pedig kifejezetten furcsa volt természetellenesen szőke hajával.
A lelkes színpadi munkából természetesen mindannyian kivették a részüket, a kommentárokat, a közönséggel való kommunikációt elsősorban Jake E. és Elize végezték. Voltak persze könnyedebb, éneklősebb tételek is, mint a Leave Everything Behind és az Amaranthine, a Call Out My Name-mel pedig rövid úton elbúcsúzott a csapat, de persze csak egy kis biztatás kellett ahhoz, hogy ismét visszatérjenek.
A ráadásban mindegyik albumukat felvonultatták, az Amaranthe-ról elhangzott az Automatic, a Massive Addictive-et a Dynamite és a klipnóta, a Drop Dead Cynical képviselte, zárásként pedig az Amaranthe igazi sikerszáma, a minden jellemzőt felvonultató The Nexus-ra tombolhatott egy nagyot minden jelenlévő.
A siker természetesen borítékolható volt, az Amaranthe ezúttal is meggyőző koncertteljesítményt tudhatott magáénak. Az új lemez jól vizsgázott, a rajongóknak pedig nem lehetett panasza. A hangzás is meglehetősen masszív és addiktív volt az egész koncert alatt, mindössze a vége felé kezdtek el rakoncátlankodni az erősítők, így hol Olof Mörck-nek, hol a basszer Johan Andreassen-nek kellett egy kicsit molyolnia a technikával. Utóbbi könnyedén vette a dolgot: amíg a technikusok próbálkoztak, addig nem átallt táncolni egyet a közönség szórakoztatására, sőt a ráadásban is őrá hárult a humorizáló kommentátor szerepe.
Szóval a sikerből minden tag egyaránt kivette a részét, kicsit később a dedikálásra és fotózkodásra várók vágya is teljesült, így a rajongók minden tekintetben elégedetten távozhattak. Ugyanakkor számomra kérdéses, továbbra is felfelé ível-e még az Amaranthe pályája, vagy mostanra már ellőtték a puskaport és az újdonság erejét, és inkább a szinten tartás jelenti a realitást? Maguk a nóták (néhány lassú tempójú, lírai dalt leszámítva, mint például a ma este is elhangzó Over And Done) egy viszonylag fix képlet és struktúra alapján készülnek, három nagylemez kitermelése után kellene valami új löket, ami újra a reflektorfények kereszttüzébe helyezi a bandát. Már az a szint is kétségtelenül elismerésre méltó, amit mostanra elértek, koncerten pedig mindig képesek beindítani a közönséget, de szerintem van még potenciál a csapatban, és ha ez igaz, akkor képesek lehetnek még az eddigieknél is szélesebb körben megismertetni a nevüket.
23:27
