beszámoló [koncert] 2015. március 19. csütörtök 21:48
nincsen hozzászólás
szerző: MorelloOverkill, Sanctuary 2015. március 13, Club 202
Ha kompromisszummentes, intenzív, elpusztíthatatlan thrash metal legendákat kellene sorolni, szinte biztosan előkerülne igen hamar az Overkill neve. A New Jersey-ben alakult brigád immár 35 éve szórja nagy elánnal a kíméletlen thrash riffeket, és bár voltak tagcseréik, történetük során soha egy pillanatra sem álltak le, nem feküdtek le semmiféle trendnek, nem kacérkodtak a rádióbarát nyáladzás gondolatával – mindvégig őszintén, nagy alázattal és elképesztő fiatalos lendülettel álltak a zenéléshez. Magyarországon is több alkalommal bizonyított már a csapat, legutóbb 2011-ben a Petőfi Csarnokban, a Destruction társaságában, 2013-ban pedig a RockBeach-en láthattuk őket. Igaz, utóbbinál az elpusztíthatatlanság illúzióját kissé idézőjelbe tette Derek Tailer gitáros kidőlése, akit kicsit megsütött a napocska a nagy kánikulában, de ettől függetlenül minden alkalommal brutálisan jó koncert jellemezte az Overkill-t. Most ez a megállíthatatlan metal gépezet ismét Magyarországon volt, hogy ezúttal a Club 202-t hajtsa igája alá.
Külön öröm, hogy a Sanctuary zenekart hozták magukkal, akik nem csak azért érdekesek, mert a Nevermore-ból ismert Warrel Dane régi-új bandájáról van szó, hanem mert a tengerentúlon egyfajta kultikus formáció ők, akik a maguk újító szellemben fogant heavy/power metaljukkal valami különlegeset hoztak létre, de néhány fanatikus szívétől eltekintve sosem sikerült áttörniük az ismertség kapuját, sőt pont a küszöbön dobták be a törülközőt. Most az újjáalakulással és a remekbeszabott The Year The Sun Died című friss albummal talán új esélyt kaptak.
Az előzenekarok produkciója után sikerült csak odaérni a klubba, és szándékosan nem fogom előadni az efölötti szokásos siránkozást, ugyanis egyáltalán nem bántam meg a dolgot, hiszen minden vélemény egybehangzóan nevezete unalmasnak és ötlettelennek a Methedras és a Suborned programját. A Sanctuary-t viszont már sokan várták türelmetlenül, az új lemezükkel tényleg sikerült felkorbácsolniuk az érdeklődést. Nem csak az volt a kérdés, mennyire ülnek élőben is a The Year The Sun Died nótái (efelől nem volt különösebb kétség), de az immár 46 éves Warrel Dane vajon sikerrel megbirkózik-e a huszonéves önmaga heavy metalos sikolyparádéjával, már ami a korábban megjelent két lemez, a Refuge Denied és az Into The Mirror Black kultikus szerzeményeit illeti. Sőt, mivel a Nevermore pár évvel ezelőtti feloszlása kapcsán is több utalgatás történt Warrel egészségi állapotára, ez is csak fokozta a kérdőjeleket.
A kezdés őszintén szólva nem volt túl biztató. Warrel Dane nem is hogy besétált, inkább bebotorkált a színpadra, okostojásokat idéző keretes szemüvegben, egy óriási ásítás kíséretében. Itt kicsit ki is akadtam – na ne szórakozzunk már, gyerekek, ennél több komolyságot! De hamar látható volt, hogy Dane nincs túl jó bőrben, kissé felpüffedt arccal, meglehetősen enerváltan mozgott mindvégig a deszkákon, olykor zihálva kapkodva a levegőt. Az a derékig érő szőke loboncot rázó, határozott kiállású metalisten, akit egykor a Nevermore élén láthattunk már itthon is, ezúttal nem volt sehol...
Warrel kétségkívül beteg volt, a füstgép beindításakor is azonnal reklamált az egész banda, hogy nem tesz jót az énekes torkának – az illetékesnek mondjuk csak sokadjára sikerült megértenie...
A meglehetősen kiábrándító kiállástól eltekintve Dane igyekezett a tőle telhető legjobbat nyújtani és ez mindenképp dicséretes. Még így betegen is összességében korrekt énekteljesítményt nyújtott. Noha természetesen nem vállalta be egész nótákon keresztül a folyamatosan sztratoszférában szárnyaló sikoly-hegyeket, azért a magasakat is odatette alkalmanként, átszellemült kézrángatás közepette.
A program értelemszerűen a megújult, érettebb, némileg modernebb (ha úgy tetszik, Nevermore-osabb) hangvételű Sanctuary-t helyezte a fókuszba az új dalokkal, de természetesen a legendásan alulértékelt első két album néhány tételét is végre élőben hallhattuk. A fantasztikus Arise And Purify nyitány máris megterített a mai estének, Dane igyekezett profi módon kezelni a küszködését, még a magasakat se spórolta le. A rákövetkező Let The Serpent Follow Me szintén nagyot szólt az új lemezről, a csapat mindegyik tagja igyekezett odatenni magát. Lenny Rutledge határozottan szállította a riffeket, míg az Arch Enemy-t megjárt Nick Cordle a számára nagyon testhez álló gitárszólókban bontakozhatott ki.
Természetesen ideje volt a klasszikusnak bátran nevezhető korábbi albumokból is ízelítőt nyújtani, ehhez tökéletes volt az 1990-es lemezről a Seasons Of Destruction, majd pedig a debüt pillanatai következtek, a kissé direktebb, heavy metalosabb megközelítésben íródott Die For My Sins és a White Rabbit hangzott el Dane-ék előadásában. Ritka és különleges pillanatok voltak ezek, az 1987-es, ifjonti hévvel, kérlelhetetlen sikolyparádéval megírt nótákat adták elő most ezek a 40-es arcok, immár sokkal megfontoltabban, elegánsabban, mellőzve az erőlködéseket. Ez persze Warrel Dane-re is igaz, aki továbbra sem kímélte magát, de azért okosabban használta a hangját, és ténylegesen ott eresztett csak el néhány sikolyt, ahol mindenképp szükséges volt. Azt viszont rendkívül sajnáltam, hogy a kétségkívül kultikus Battle Angels kimaradt ma a programból, úgy látszik, ezt Warrel állapota már tényleg nem tette lehetővé, így kaphatott helyet a kissé elszállós hangulatú, Jim Sheppard feszültségkeltő basszusára építő White Rabbit.
Újabb komor nóta 1990-ből, a The Mirror Black, amely ismét megmutatta, mire lett volna hívatott a Sanctuary, ha a csapat együtt marad. Majd ismét a tavalyi album tételei kerültek fókuszpontba, a riffelős Frozen, a headbang-elésre ingerlő Question Existence Fading és a csodaszép The Year The Sun Died egyaránt nagy ovációt váltott ki a közönségből. Az előadásmódba nem lehetett belekötni, tényleg élmény volt úgy globálisan figyelni a zenekari játékot, mert Jim Sheppard határozott basszusjátéka, Lenny Rutledge gitárfutamai, Nick Cordle szólói és Dave Budbill lendületes dobolása egyaránt igényelték az odafigyelést.
A végére maradt a „slágerparádé”, az Into The Mirror Black két legelkapottabb pillanata, a finom megoldások tömkelegét tartalmazó, majd nagy zúzásba fajuló Future Tense és az eleve thrash-es Taste Revenge. Bár nem mondható el se Magyarországon, se a nagyvilágban, hogy Sanctuary rajongók százezrei ütnék fel a fejüket, ezek a kiváló dalok és a banda aktivitásának újbóli fellángolása talán igazságot szolgáltatnak az amerikai heavy/power metal ezen elfeledett formációjának. Dane-éket megilleti a dicséret a mai produkciójukért, hiszen erőn felül teljesítettek, az énekes még azt is profin kezelte, hogy a mikrofonja szétesett egy alkalommal.
Az Overkill-ről tudjuk jól, hogy megállíthatatlan fenegyerekekről van szó, erre az új White Devil Armory album a kiváló példa. Bár azt bátran lehet állítani, hogy a banda mindvégig egyenletes színvonalú lemezeket tett le az asztalra, még akkor is, ha árnyalatnyi stílus- és hangulatbeli eltérések azért adódtak, de még így is kiemelkedik az utóbbi évekből a 2010-es Ironbound album, ami aztán tényleg egy definitív thrash metal alkotás lett. Noha azt gondolnánk, hogy a turnén az új lemez fog leginkább elterpeszkedni a setlist-ben, a csapat jó aránnyal válogatott szinte mindegyik időszakából. Így végül is minden rajongó megtalálhatta a leginkább kedvére való tételeket.
Elsőként persze nem meglepő módon az XDM című felvezetés után az Armorist-tal indult be a buli, aztán egy óriási ugrással a karrierjük kezdetére, az 1985-ös Hammerhead-re ugrottunk vissza. A hangzás kellően erőteljesnek bizonyult, ez fontos faktor az Overkill zenéjében, hiszen az az iszonyú átütő erő, a zabolátlan riffek, a betonsúlyú ritmusszekció és Blitz fékezhetetlen frontemberi energiája egyszerűen nem érvényesülne egy tompa megszólalás mellett. Egyedül a stroboszkópot vitték túlzásba, szerencsére aki Overkill koncertre jön, arra leginkább az erős nyak és a pogóban edzett izomzat jellemző, nem fog berezelve holmi epilepsziás görcsökben fetrengeni...
Szóval mint látható, a hangulat nem csak a színpadon, hanem a küzdőtéren is kőkemény volt. Folyamatos volt a zúzás ezekre a remek dalokra és bizony a pogózás is nem egyszer elszabadult. A kissé hosszadalmas Electric Rattlesnake után ismét folytattuk a múltidézést, ezúttal a Taking Over albummal, konkrétan a Powersurge és az In Union We Stand dalokkal. Az Overkill nem csak a hatásos thrash gyorsulásokról, hanem néhány himnikus, együtt énekelhető számról is ismert, tipikusan ilyen az In Union We Stand. Blitz egyetlen intésére egyszerre lendültek a levegőbe az öklök, együtt zengett az egész klub. Pont olyan egységben, ahogy ez a dal mondja.
Persze nem csak dallamos himnuszok vannak az Overkill tarsolyában, hanem együtt üvöltős, csordavokálos csapások is, amelyre remek példa volt az első lemezes Rotten To The Core. A vokálokban a csapat Blitz melletti másik motorja, D.D. Verni volt a főszereplő, szerencsére mind a mikrofonja, mind a basszusgitárja erőteljes hangzást kapott, így a szigorúan zúzó Verni szintén kulcsfigurának bizonyult. De az Overkill-t jellemző végtelenül feszes és dinamikus, energikus játékhoz mindannyian kellettek, a kőkemény alapokat pakoló Ron Lipnicki dobos, a fantasztikus szólókat eregető Dave Linsk és az erőteljesen riffelő Derek Tailer egyaránt. Ez a formáció már 2005 óta együtt van, meg is látszott az összeszokottság.
Két-három régebbi tétel után mindig visszakanyarodtunk egy újhoz, most a Bring Me The Night következett, a lassanként nyugodtan kultikusnak nevezhető Ironbound albumról. Bár a hangzásról eddig is jókat lehetett mondani, ez a dal talán még keményebben és feszesebben dörrent meg, mint a többi. Ron Lipnicki őrületes dobmunkája szinte szétrobbantotta a rajongók fejét, akik így még őrültebb tombolásba kezdtek. Aztán egy igazán ritkának nevezhető dal került elő, az 1988-as Under The Influence albumról a maga 7 percével az End Of The Line igazi kuriózumnak minősült. Dave Linsk itt igazán kibontakozhatott a szólózás terén, igazi gitárhős pózokat nyomott, remek zenész.
Néhány ´90-es években született tétel is bemutatkozhatott, hiszen ekkor is szerzett jó pár élvezetes számot az Overkill. Ma ebből az időszakból a groove-os Necroshine és Verni vészjósló basszusával felvezetett Horrorscope hangzott el. Blitz hisztérikus hangja hajlamos megosztani a rajongókat, de abban mindenki kivétel nélkül egyetért, hogy a frontember 56 éves korára is kirobbanó formában van. Ez az ember tényleg elpusztíthatatlan, túlment a legsúlyosabb betegségeken, őróla még azt is el lehetne képzelni, hogy egy atombomba krátere körül is fékeveszetten rohangálna. Igazi motorja az Overkill-nek, és ha egy 56 éves fater ilyen szédületes energiákkal rendelkezik, bizony a jóval fiatalabb rajongók sem maradhatnak szégyenben a moshpit-ben.
Még közel sem volt vége a bulinak, akadt még a tarsolyban jó néhány zúzós tétel. Például a felelgetős Hello From The Gutter, a definitív Overkill, illetve az ismét bődületesen megszólaló Ironbound album címadó dala. Blitz ekkor már félmeztelenül száguldozott nevéhez méltóan, villámként a színpadon, a többiek meg vigyorogva szállították a súlyos témákat.
Bár a thrasherek egybehangzó véleménye szerint az új albumra sem lehet panasz, mégis csak a legelején elhangzó Armorist és most a végén előkerülő Bitter Pill képviselte a legfrissebb alkotásokat, szóval talán bátran nevezhető „best of” koncertnek a mai buli. Pláne ha olyan dalok is elhangzanak, mint az Overkill himnuszként ismeretes Elimination és az örökös zárónóta, a kőkemény, igazán csattanós lezárást jelentő Fuck You.
Hát persze, hogy ezek után már tényleg a padlóról kellett kiskanállal összekaparni a rajongókat, letaglózó erejű buli láthattunk. A szarkasztikus humorú, önmagát is gyakran kifigurázó Bobby „Blitz” Ellsworth tökéletesen adta át az energiákat a közönségnek és mesterien szította fel a rajongók hangulatát (a más országok rajongóinak hangerejével való sanda összehasonlítgatás kivétel nélkül mindig meghozza a gyümölcsét, haha!), D.D. Verni pedig a kíméletlen Terminátor egy jóval alacsonyabb kiadásaként zúzott a deszkákon. Derek Tailer-t folyamatosan érdemes volt figyelni az utolsó néhány számnál - valakit kiszúrt a tömegben, aki neki nem tetsző viselkedést produkált (vakuzott? Csikket dobált a színpadra? Többféle verziót hallottam. Előbbi remélem nem komoly, mert ha tényleg ez húzta fel Tailer-t, őneki is dühödten nekiugorhatott volna pár száz rajongó a szinte elviselhetetlen stroboszkópok miatt...), és onnantól folyamatosan mutogatott, a középső ujját emelgette, sőt a legviccesebb az volt, mikor egyfajta akasztást imitált. Persze ettől még a gitármunkáját kiválóan látta el, ahogy a túloldalt Dave Linsk is, az ő szólózása különösen mesteri volt. A doboknál Ron Lipnicki-t több alkalommal is dicsértem már fentebb, az ő feszes tempója nélkül nem lett volna igazi a koncert.
És hogy a közvetlenségen se essen csorba, a koncertek után nem sokkal már a közönségben mászkált az ismét bárgyú szemüvegben pompázó Warrel Dane, feltűnt Dave Budbill dobos is, az Overkill-ből pedig lelkesen fotózkodott a rajongókkal Dave Linsk, sőt maga Verni is tiszteletét tette. A thrash metal műfaj intenzitásából remek bemutatót tartott az Overkill, az agyas heavy/power metal „rejtett erőforrása”, a Sanctuary pedig most talán végre elfoglalhatja azt a pozíciót és megítélést a metal színtéren, ami mindig is megillette volna. Ha bármelyik zenekar újra Magyarországra látogat, szinte biztos vagyok benne, hogy ugyanezek a rajongók ismét ott fognak skandálni a küzdőtéren.
21:48
